Máthé Zsuzsa: Öröm itt, öröm ott

Évértékelő sorozatom mai alanya Máthé Zsuzsa történész, újságíró. Zsuzsit először Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatójának feleségeként ismertem meg, de jó ideje kedves kollégaként gondolok rá. Szeretem mindig pozitív életszemléletéért, irigylem íráskészségért, és tisztelem konfliktuskerülőként is harcos kiállásáért, ha számára fontos, védendő értékekről van szó. Az ő évösszegző gondolatai következnek.

Nem szeretnék most általános érvényű bölcsességeket írni az év e kitüntetett időszakáról, az adventi várakozás mélységeiről és a Megváltó születésének csodájáról, a mögöttünk hagyott év mérlegéről és a jövőnk latolgatásáról – megtették, megteszik ezt nálam sokkal jobb tollforgatók, sokkal hivatottabb, okosabb lelki, szellemi emberek. Most azt szeretném csak veletek együtt visszapörgetni magamban a mögöttünk hagyott készületi időszakból, amiért hálát adhatok, ami szervessé lett életemben ebben az időszakban.

Álljon hát itt egy rövid felsorolás mindazon apró csodákból, amelyek egy-egy csillagként fénylettek fel mostanság az életemben. Az első, ami mindenképp említésre érdemes, két új kis szokásom meghonosodása, amik talán sosem alakulhattak volna ki, ha nincs ez a különös, távolságtartós, járványos advent.

Református gyülekezetem, ahonnan tizensok éve kiszakadtam, mikor vidékre költöztünk, most visszaépült az életembe. A streamelt istentiszteletek résztvevőjeként ismét hallhatom kedves lelkipásztorom, Berkesi Gábor mindig igaz, mindig életet adó szavait. Úgy alakult, hogy advent első vasárnapjától ezek a régi „online találkozások” egy nagy sétával is párosultak. Férjemmel, nagykabátba bújva, fülünkön az igehirdetéssel jártuk be minden vasárnap a falunk melletti patakhoz vezető és egy kis erdei sétát is kínáló körutat. Valóságos Isten-tisztelet ez: a természet közelsége, a férjemmel együtt, kézenfogva megtett valóságos és lelki út egészen mély és fontos élménnyé válhatott.

A reggeli rutinom is kiegészült egy kis sétához között elemmel, aminek eredője, hogy a koronavírus-betegség után ezekkel a kis sétákkal próbáltam visszanyerni fizikai erőnlétemet, egyre hosszabban és hosszabban kanyarogva a reggeli faluban. Esőben, nyirkos hidegben, ködben és napsütésben minden alkalommal más arcát mutatta a reggeli sietésében lévő falu. A kilépős, félórás kaptatás alatt pedig mindig valami olyan szólt a fülemben, aminek meghallgatására a gyerekek körében, odahaza, életünk hangos pörgésében nemigen van idő. Hol Bach karácsonyi oratóriuma, hol Cseh Tamás ünnepi albuma, hol egy podcast adás forgott a telefonról, de még tudományos előadást is hallgattam a kereszténység és a testiség témakörét bejárva. Jó érzés volt, hogy elsős kislányomtól az iskola kapujában búcsút véve lett egy ilyen, a reggeli kapkodás és a munkahelyi pörgés közé ékelt kis csendességem.

Részese lehettem egy családi csapatépítő adventi kalendárium kidolgozásának, amit – ha már elkészült – igyekeztünk hattagú családunk életében napról napra meg is valósítani. Ennek keretében meséltünk a gyerekeknek rég meghalt felmenőikről, az adakozás fontosságáról, felvettünk egy családi hála-lajstromot, de volt, hogy csak megnéztünk együtt, császkálás, telefonnézegetés, e-mail írás nélkül, nyugiban együtt egy filmet. Ha nem is sikerült minden napot végigcsinálni, de sok emlékezetes pillanat kötődik ezekhez az esti szeánszokhoz is.

Aztán volt még egy kedves pillanat, mikor tanúja voltam, ahogy tizedikes nagyfiam, aki digitális tanrendben tanul hetek óta egy osztálymisén találkozhatott végre rég nem látott barátaival, szerzetes osztályfőnökével. Mise után a kocsiban vártam őt, onnan néztem, ahogy a nagy kamasz fiúk végre újra féktelenül hülyéskednek, nagyokat röhögnek, és szinte megkönnyeztem, ahogy fiatal szerzetes tanáruk a rendház ablakán húzta fel az idétlenkedő lakli kamaszokat az utcáról. Nézve őket a visszapillantó tükörből, mintha egy filmen láttam volna, elevenedett meg saját kamaszkorom és hihetetlen boldogság járt át, hogy – ilyen találkozásokban ínséges időkben is – láthatom ilyen önfeledtnek a gyerekemet.

És ugyanilyen jó volt tapasztalni, hogy bármilyen fura időket is élünk, a kamaszok életöröme nem veszett el, az élet sava-borsa, öröme most is itt lüktet körülöttünk. Még akkor is, ha úgy alakult, hogy a karácsonyi vacsorát nagylányunknak egy macskaasztal mellett, koronavírusosan kellett elköltenie.

Most nem folytatom tovább a sort, bár lenne még mit mesélnem bőven. Inkább arra biztatlak Benneteket, hogy keressétek Ti is életetekben tudatosan az örömet, a szépet, akkor is, ha szorongat bennünket ez a mostani idő.