Zala megyei kalandozásaink

Ahogy írtam, a húsvétot Zala megyében töltöttük, egy zsákfalu végén, a természet ölén, egy kis kemencével fűthető nyaralóházban – hála egy kedves rokoni felajánlásnak. Mindannyiunknak nagyon nagy szüksége volt már a kimozdulásra, és úgy látom, sikerült fizikailag és lelkileg is feltöltődnünk; a húsvétot is a maga mélységében megélni, esténként online miséken részt venni; napközben pedig nagyokat túrázni ebben a csodálatos, de számunkra eddig többnyire ismeretlen országrészben.

Hogy merre is jártunk? Baráti ajánlásokat és túraútvonalakat nézegetve bukkantunk rá a Keszthelyi hegység két várára: a Tátikára és a Rezire. Mindkettőhöz kb. másfél órás, nem túl megerőltető gyaloglással jutottunk fel; útközben mindenütt az újrakezdés, az élet erejét harsogó világoszöld fű, fehérbe-rózsaszínbe borult bokrok és fák, a föld tele színes virágokkal. A karbantartott várromok azonnali falmászásra serkentették a gyerekeket; mi pedig fél szemmel őket figyelve, a másikkal az elénk táruló panorámát csodáltuk. Ahogy írok róla, most is előttem van, fényképet sem kell néznem hozzá: hullámzó zöld dombok mindenfele, a völgyekben apró, rendezett falvacskák, a nem is olyan távoli messzeségben a Balaton és a Badacsony.

Mivel többször áthaladtunk a Kis-Balatonon átvezető autóúton, a gyerekek kérésére felkerestük annak a vidéknek a most látogatható kis szeletét: a Kányavári szigetet. (Ott már több emberrel találkoztunk, mind vártúráink során, de még éppen nem zavaró “mennyiségben”; és szerencsére mindenki tartotta a mostanság elvárt “tisztes távolságot”.) A sziget mindkét kilátóját megmászva megcsodálhattunk az egyáltalán nem kicsinek tűnő Kis-Balatont, kitartó kereséssel kacsacsaládokat és magányos kócsagokat is megpillantva. A gyerekek legnagyobb élménye mégsem ez volt, hanem a szigetvégi kagylóvadászat; az út bevezetett a nádasba, egészen ki a vízhez, ahol botokkal kaparták ki az iszapba süllyedt órási, üres kagylóhéjakat. (Ha rajtuk áll, a tíz fok és a szél ellenére is bementek volna a vízbe…) Nekünk, felnőtteknek pedig a tetszett a leginkább, hogy az egész szigeten végigvezető tanösvényen rengeteg hasznos és színes fényképekkel teli tábla mutatta, milyen gazdag a vidék növény- és állatvilága.

A Kis-Balaton után a gyerekek kérésére elmentünk a “nagy” Balatonhoz is, ahol két kilátóhoz vezető utat is végigjártunk, hogy megcsodáljuk az utoljára ősszel látott hatalmas víztükröt. Hazafele úton pedig megmásztuk a Csobáncot is, ahonnan újabb, ezúttal teljes körű panoráma révén gyönyörködhettünk a magyar tenger és környékbeli dombok szépségében.

Azzal az ígérettel jöttünk haza, hogy amint lehet, újra elmegyünk. Mivel ezt a gyerekeink is kérték, jó szívvel merem ajánlani más családok számára is. A mi következő zalai utunk az Őrségbe fog vezetni, hiszen arra most nem jutott idő, viszont az a része Zala megyének legalább ilyen csodaszép. Remélem, nem kell sok időnek eltelnie, hogy arról is beszámolhassak.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!