Nagyböjti egyenleg, húsvét utáni gondolatok

A nagyböjt alatt folyamatosan a tavalyi időszakhoz viszonyítottam – a járvány harmadik hulláma okán egyébként is adta magát a párhuzam –; de szomorúan tapasztaltam: messze nem éltem meg annyira jól, mint egy éve. Pedig most azért sokkal kevesebb az ismeretlen, a bizonytalan és közelebb a járvány vége. Ugyanakkor, ami tavaly még nagy örömmel töltött el – például a családi együttlét -, most kevésbé; és az általános fáradtság, türelmetlenség, közömbösség kihatott mindenre.

Pedig olyan jól indult minden: ahogy advent kapcsán is, a nagyböjt legelején is megbeszéltük a gyerekekkel: ki miről mond le, beleértve az édességeken túl egy-egy rossz szokást is. Sajnos pár nap után már nem vették komolyan és hiába próbáltam újra és újra megbeszélni velük, hogy ez milyen fontos lenne; az édességekről való lemondás mellé nem akart társulni egyéb, ami nagyon csalódottá tett. Egy idő után feladtam, igyekeztem legalább a magam vállalását betartani, de ilyen körülmények között az is nehezen ment.

Aztán jött a járvány harmadik hulláma és az újabb szigorítások, aminek egyáltalán nem örültünk, de természetesen elfogadtuk, betartottuk. És közben újra reménykedni kezdtem, hogy na, akkor most itt egy újabb lehetőség a tavaly még kivételesnek és átmenetinek tartott családilag együtt töltött időre; és hátha ez majd segít a húsvétra való lelki felkészülésben is. Hiszen már teljesen rutinos vagyok az online oktatásban és egyébként meg egy éve itthonról dolgozunk, tehát simán tudom folytatni a munkáimat, amíg a gyerekek itthon, de önállóan tanulnak – gondoltam magamban. Sajnos ez sem a várakozásaim szerint alakult. Bár a gyerekeim valóban önállóan tanulnak, és a legkisebb kivételével nem kell ellenőrizni őket, de kérdéseik most is voltak bőven és azokra most is azonnali válaszokat vártak. A kicsivel pedig együtt kellett tanulni, elmagyarázni, leellenőrizni, stb. Így “természetesen” egyáltalán nem úgy haladtam a saját dolgaimmal, ahogy terveztem; és ezt bizony idén is nehéz volt elengedni, miközben az itthoni életünk megszervezése – napirend, tanulás, mozgás, közös játék és hétvégi kirándulások – valóban sokkal rutinosabban ment, mint tavaly ilyenkor. Az akkori nagy feszültségek, kiborulások elmaradtak, de nagy örömök is – az általános fáradtság, türelmetlenség belepett mindent… Így álltunk húsvét előtt pár nappal. És ebből a letargikus hangulatból még a tavaszi napsütés és a hétvégi kirándulásaink is – amelyek tavaly még óriási örömet és lelkierőt jelentettek a mindennapokban –, csak rövid ideig tudtak kimozdítani.

Az általános rosszkedvemet csak fokozta az oltások körül kialakult hisztéria. Naivan – magamból és szűk környezetemből kiindulva – azt hittem, az oltás elkezdése országos örömhír; amitől az emberek megkönnyebbülnek, és – nem feledve az elmúlt egy év nehézségeit – türelmesen kivárják, amíg sorra kerülnek. Ha viszont néha belenéztem az ezzel kapcsolatos hírekbe vagy a közösségi oldalon egy-egy posztba vagy csoportos beszélgetésekbe, ledöbbentem. Azt láttam, bármi történik, semmi sem jó: ha van oltóanyag, miért az van s miért nem más; ha nincs, akkor miért nincs; ha oltják a kismamákat/várandósokat vagy a középkorúakat, miért teszik, ha nem oltják, miért nem. Az egyébként érthető szervezési gondokat gyakran végletekig felfújva sokan teljes káoszról, továbbra is háborús helyzetről beszélnek; és nekimennek még az orvosoknak is, miközben mások meg azt jelzik vissza, hogy köszönik szépen a betegség alatt kapott egészségügyi ellátást, illetve az oltást, minden rendben, sőt flottul ment.

Akkor hogy is van ez?! Lehetséges, hogy ez is “csak” hozzáállás kérdése? Hogy a “háborús helyzetet” magunk idézzük elő, amikor azt gondoljuk: nekünk minden alanyi jogon jár és persze azonnal; és ha nem így történik, nekimegyünk az orvosnak, a szomszédnak, bárkinek – mert “nekünk is csak egy életünk van”?! Hol van a tavalyi nagy megállj utáni egymásra találás, a segíteni akarás, a “kaptunk egy óriási pofont a sorstól, hogy megálljunk és másképp éljünk ezután” általános és közös (jó)érzése?? Tényleg semmit nem változott a világ; és ha végre megkapjuk a “nekünk járó oltást” (természetesen pont azt, amit választottunk, mert nekünk a választás szabadsága is jár); akkor az életünk továbbra is ugyanabba az önző mederben fog tovább folyni, mint előtte?! Tényleg semmi hozadéka nem volt ennek a világjárványnak az emberi lélekre nézve?! Még a nagyböjt alatt sem?! Ha ebből nem tanulunk alázatot, türelmet, akkor miből?! Ha a közösségi hálón vagy a médiában körbenézek, a válasz már most az, hogy nem vagy alig. Így elkezdtem tartani attól, amit egyébként egy éve várunk: milyen is lesz, ha újra “szabad” lesz minden és mindenki “elindul”…

Miközben mindvégig tudatában voltam annak, hogy a családom nagyon szerencsés, hiszen rokonaik és barátaink között kevesen lettek betegek, saját halottunk sincsen; nem dolgozunk veszélyeztetett szakmákban, anyagi problémáink sincsenek; tehát csak a mindennapi életünk nehezedett meg, míg mások a megélhetésükért vagy az életükért, esetleg mások életéért küzdenek; az egészségügyiek pedig emberfeletti küzdelemmel próbálták tartani a frontot, mind a kórházakban, mind a háziorvosi rendelőkben, és így nem is álmodhattak húsvéti pihenőről vagy tavaszi szünetről; mégis egyre jobban telítődtem mindazzal, amit itt felsoroltam. És nagyon vágytam valami változásra, jelre, ami segít kimozdulni ebből a letargikus állapotból.

Sokáig gondolkodtam, mi lehetne a megoldás. Egy újabb online lelkigyakorlat? Egy hosszabb fizikai kimozdulás? Végül megtaláltam! Körbekérdeztem a rokonságban és valaki felajánlott egy üres házat egy Zala megyei zsákfalu végében, ahol nem volt semmi és senki más, csak a tavaszi, erőtől duzzadó, csodálatosan színes természet. Térerő is alig. Négy és fél napot töltöttünk ott, minden nap a környéken kirándulgatva, élvezve a tavaszi szeles, de napsütéses időjárást, esténként online misét hallgatva, vasárnap pedig egy élő helyi szentmisén részt véve, számítógépet és telefont gyakorlatilag nem használva. (Hogy merre jártunk, majd megírom holnap.) Teljes fizikai és lelki kikapcsolódás volt, aminek eredményeképp húsvét vasárnapra végre megérkezett az én “feltámadásom” is. Nehéz nap volt, hiszen édesanyám halálának 21. évfordulója is éppen aznapra esett, de talán éppen ez segített végre más dimenzióba helyezkedni. A szentmise végén még mindig nehéz volt a szívem, mégis szinte repültem az örömtől és a régóta várt áldozás is sokat jelentett. És ez a belső béke azóta is tart, pedig azóta hazajöttünk és ma reggel már elindult a régi mókuskerék…

Kívánok mindenkinek türelmet, lelkierőt a következő, még bizonyára nehéz napokhoz, hetekhez; és mindenkit emlékeztetnék arra: ne felejtse el az elmúlt végtelenül hosszú évet, annak közös terheit és tanulságait; és kérni: gondoljunk arra, ha mindezt kibírtuk, akkor a hátralévőt is ki fogjuk. És mielőtt nekiesünk a másiknak, jusson eszünkbe: bizonyára ő is ugyanazt szeretné: meggyógyulni, oltást kapni, pihenni vagy dolgozni, békében élni.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!