Mit gondolok a világról?…

Az egész úgy kezdődött, hogy novemberben becsatlakoztam egy zárt blogger-csoportba (Bloggerképző – ajánlom mindenkinek, akit érdekel az írás!), és belecsöppentem egy 30 napos kihívás közepébe.

Akkor még csak fontolgattam a saját blog gondolatát, csak nézegettem a témákat és a témában megírt cikkeket. Egyre nagyobb kedvem lett volna nekifogni, de a meglévő megbízásaim mellett nem maradt időm erre is. Azóta eltelt három hónap, újabb kihívás kezdődött, már majdnem belefogtam, de mégsem tudtam csatlakozni, mert közben kitört a járvány és most mindenki (értsd: férjem és három gyermekem) itt nyüzsög körülöttem 24 órában. Lassan letelik ez a hónap/kihívás is, de most már igazán nem szeretnék a következőig várni, úgyhogy családomtól ellopott perceimben elkezdem írogatni…

A mai témáról rengeteg gondolatom van, de igyekszem elsőre nem lefárasztani az olvasóimat. 🙂 Hogy mit gondolok a világról? Vegyes érzéseim vannak. Újságírói munkám során rengeteg értékes emberrel kerülök kapcsolatba, csodálatos életutakat hallok, és nagyon mély gondolatokat osztanak meg velem bizalmasan. Olyankor úgy érzem, a világ egy csodálatos hely, tele csodálatos emberekkel, akikben bízni lehet. Időnként viszont nagyon furcsa, bizalmatlan emberekkel kerülök kapcsolatba, meglepő viselkedésmódokat tapasztalok, zavaros gondolatokat hallok. Olyankor úgy érzem, a világ egy furcsa hely, tele furcsa emberekkel, akikben nem biztos, hogy megbízhatok. És végül néha udvariatlan, önző, hatalommániás és bizalmatlan emberekkel kerülök kapcsolatba, ellenséges hozzáállást tapasztalok, negatív gondolatokat osztanak meg velem. Olyankor úgy érzem, a világ egy veszélyes hely, tele veszélyes emberekkel, akikben nem szabad megbíznom.

Ugyanezt a háromféle helyzetet élem meg a magánéletemben is: a gyermekeim iskolájában a tanárokkal és a szülőtársakkal, a lakóparkban a szomszédokkal, sőt még a barátaimmal kapcsolatban is. Akkor hogy is van ez? Lehet, hogy a világ egyszerre csodás, furcsa és veszélyes? Sokáig nem értettem, hogy is van ez, ma már sejtem a választ: igen. Ahogy azt is, hogy nem a világ változik naponta, hetente, havonta, hanem az én “szemüvegem”.

Ha összességében jól vagyok (legfőképpen magammal:  ha kialudtam magam, ha megvolt a napi futásom, ha nincs komoly betegségem vagy egyéb nehézség a családban, ha olyan megbízásom van, amit szeretek), akkor szépnek látom a világot és kedvesnek az embereket, még a furcsákban is megtalálom a jót, a veszélyesektől nem tartok. Ha vegyes napom van, akkor könnyebben elbizonytalanít a világ és az emberek, ha pedig rossz napom van, akkor sötéten látok mindent és mindenkit, még a kedves és megbízható emberekben is felfedezek valami veszélyeset.

Banális dolgok ezek, tudom, és sejtem, hogy a legtöbben ugyanígy vagyunk vele, mégis nagyon meghatározóak. Én sokáig csak hagytam magam sodródni ezen az érzelmi hullámvölgyön, ma már jobban felismerem, mikor milyen napom van és kellő távolságtartással kezelem saját aznapi érzéseimet is, például egy “rossz” napon kevesebb emberrel érintkezem, kevesebb döntést hozok, ezekkel inkább kivárom a “napos” napokat.

És hogy mi segít(ett) az érzelmi stabilitás kialakításában? A sok-sok önismereti munkán túl (ami révén igyekszem saját magamnak megteremteni a jó közérzetet: kialudni magam, naponta futni egy jót, csak építő jellegű, értékes megbízásokat vállalni, rendszeresen kikapcsolódni, stb.), vannak két olyan elem, két olyan állandóság, ami még a legsötétebb hullámvölgy alján is mindig segít: a szűk családom és a hitem.

Hosszú út vezetett a szingli léttől is a nagycsaládos anyaságig és az Isten nélküli léttől a keresésen át mai erős meggyőződésig (ezek egy-egy külön írást megérnek), mindenesetre ma nagyon boldog vagyok, hogy világképem alapeleme a hitem és a családom. Minden más csak ezután jön és ez így van jól. 

Ildi