Mire figyelmeztet minket Benedek Tibor halála?

Napok óta nyomott vagyok és ez az érzés csak átmenetileg enyhült, amikor szombat délután, egy elsőáldozást követő családi ebéd után rávettem a gyerekeket, menjünk ki biciklivel a Margit-szigetre és keressük fel az uszoda előtt Benedek Tibor emlékhelyét. Azóta eltelt pár nap, de a korábbi nyomottság visszajött és most már aludni sem hagy rendesen, így kénytelen vagyok kiírni magamból nyugtalanul kavargó gondolataimat.  Azt hiszem, lassan nincs Magyarországon (és a sportolói nagyvilágban) senki, aki ne fejezte volna ki valamilyen módon megrendülését, együttérzését Benedek Tibor halálának okán. Éppen ezért sokáig úgy éreztem, nincs is mit hozzátennem e rengeteg megnyilvánuláshoz, hiszen én nem is ismertem őt személyesen s magával a sporttal is csak nemrég kerültünk személyes kapcsolatba (nagyobbik fiunk ősz óta vízilabdázik), de most mégis írok. Valóban nem ismertem személyesen, de követtem pályafutását, tudtam családjáról. És különben is, a vízilabda nemzeti sport, valahol mindenkinek köze van hozzá. Írok tehát én is, mert írnom kell. Nem azért, mert izgalmas, új meglátásaim lennének, hanem „csak” leírom a napok óta fejemben kavargó gondolatokat. Hiszen ezért indítottam ezt a blogot: kiírjam magamból azokat, amikor csak szükségét érzem. A szombati biciklizés ötlete lelkes visszhangra talált, de a gyerekek csak akkor értették meg igazán az okát, amikor odaértünk az uszodához és látták a rengeteg gyertyát. (Anno elvittem őket a busztragédiában érintett iskolához is. Addig csak távoli történet volt számukra, onnantól kezdve viszont sokkal jobban érdekelte és megérintette őket, utólag is többet tudtunk beszélgetni róla.) Most is elkezdtek kérdezgetni, pedig előtte már meséltem Tiborról nekik, de csak most lettek rá igazán kíváncsiak. Felolvastam nekik a közösségi médiában keringő hosszú írást arról, hogy milyen ember, férj, apa és sportoló volt az, akit most nemcsak családja és barátai, hanem egy egész nemzet gyászol. Jó volt érezni megilletődöttségüket és látni figyelmüket, ahogy hallgattak engem, amint felolvasom nekik azt a nekrológot. A legnagyobbat különösen érdekelte, hiszen ősz óta vízilabdázik és kis korától sportol, így már kapisgálja: az a teljesítmény, amiről olvastam neki, mennyire sok erőbe-energiába, kitartó gyakorlásba kerülhetett. És hogy, bár néha pillanatnyilag és látszólag nem éri meg kitartónak, alázatosnak és tisztességesnek lenni, utólag és hosszú távon csakis így érdemes élni. Nagyon jó lett volna, ha élőben is találkozik vele, de erről már lekéstünk. Szerencsére ismer másik hasonló „kaliberű” olimpiai bajnokot, akinek még egy beszélgetős estjére is elvittem, hogy lássa-hallja őt (és feleségét), formálja a látásmódját – úgy értem azon túl, hogy mi szülők is azt tesszük. Nagyon kellenek az ilyen hús-vér példaképek a mai gyerekek-felnőttek számára, talán ma sokkal jobban, mint bármikor korábban. A viszonylag magas életszínvonal, a kényelmes életmód, az online világban való élés és az egyéb mesterséges élmények nagy veszélyt jelentenek arra nézve, hogy megtanulják/juk értékelni és akarni a valós teljesítményt, a tisztességes küzdést és alázattal fogadni a vereséget, veszteséget. Tudom jól, semmi újat nem mondok ezzel, hiszen szakértők által jegyzett cikkek ezrei szólnak erről, mégis megszólalok, mert saját gyerekeimen is látom (nem mindegyiken egyformán): ami van, az természetes, nem igazán érdekli őket, hogy az mennyi energiába került másnak, és ha a régi időkkel jövünk (férjem gyakrabban, én ritkábban), akkor csak legyintenek vagy csendben, esetenként hangosan értetlenkednek. Valószínűleg az sem mindegy, hogyan hivatkozunk a „régi időkre”: ha folyton bezzegelünk, akkor (látványosan vagy csendesen) elutasítanak; ha mesélünk, akkor jobban figyelnek és ráeszmélnek arra, hogy ami nekik most van, az nem magától értetődő, és így az sem biztos, hogy mindig is lesz. És hogy ha szeretnének valamit elérni – akár tárgy, akár teljesítmény –, azért tenniük kell, már most, gyerekként is. A Böjte Csaba által létrehozott alapítvány 25. születésnapi ünnepsége kapcsán fogalmazódott meg bennem: ő azon kevesek egyike, aki képes ma Magyarországon arra, hogy összehozzon – fizikailag és lelkileg is – számtalan eltérő világnézetű embert, sőt még ennél többet is: kihozza belőlük a jót. Halála kapcsán egyértelműen kiderült: ilyen ember volt Benedek Tibor is. Sok ilyen emberre volna szükség, illetve a meglévőket sokkal jobban kellene értékelnünk, és akkor – meggyőződésem –, hogy sokkal boldogabb és egységesebb nemzet lennénk. Sok számon kérő bejegyzést olvastam, hogy Isten miért engedte meg, illetve hagyta, hogy egy ilyen jó ember ilyen korán elmenjen. Teológiában jártas szakemberek ezt biztosan jobban meg tudják válaszolni, nekem ennyire telik: ha nem hiszünk Istenben, akkor nem okolhatjuk őt egy rossz eseményért, tehát egy szeretett ember haláláért sem. Ha viszont hiszünk Istenben, akkor el kell fogadnunk mindazt, ami történik velünk; a jót és a rosszat is. Isten megengedi a jót és a rosszat is, nekünk kell eldönteni, mit hozunk ki belőle, milyen életet élünk, éppen ezért nem is kérhetjük őt számon. Különösen nem úgy, mint egy „felügyelőt”, aki felelős a világ minden (!) bajáért. És különösen nem úgy, hogy csak akkor kérjük őt számon, ha valami rossz történik velünk vagy a világban, a jóért pedig nem vagyunk hálásak, mert azt természetesnek vesszük. (Arról nem is beszélve, hogy ami nekünk rossz, lehet, hogy valaki másnak jó, és minden rosszból származhat valami olyan jó, ami nem jött volna létre, ha az az adott rossz nem történik meg korábban.) És bár vannak az átlaghoz képest kiemelkedő teljesítményű, másokért többet tévő emberek, akiknek halála sokkal többeket és rosszabbul érint, mint az átlagemberé, nem várhatjuk el, hogy Isten eszerint szelektáljon, vagyis érdemeink szerint határozza meg életünk minőségét és hosszát. Az élet és a halál nem erről szól. Én sem édesanyám halála, sem vetéléseim kapcsán nem kértem számon az Istent. Igyekszem most is eszerint eljárni: napok óta szomorkodom Tibor halálán és családja mérhetetlen gyászán, de közben igyekszem hálás lenni azért, hogy ő volt, amilyen volt és, hogy a „mienk” volt. Benedek Tibor halála tehát sok szempontból figyelmeztetés a számunkra. Emberként figyelmeztet saját és embertársaink esendőségére, földi létünk rövidségére és arra, hogy dönthetünk arról, milyen életet élünk, de nem mi határozzuk meg, hogy az meddig tart. (És nem mellékesen arra is: úgy érdemes élnünk, hogy legyen mire emlékeznie szűkebb és tágabb környezetünknek.) Hívő emberként arra, hogy nem kérhetjük számon Istent sem életünkért, sem halálunkért, és hogy minden nap egy kegyelmi ajándék, amivel érdemes jól gazdálkodnunk. Magyar emberként arra, hogy becsüljük meg értékeinket, példaképeinket és aktívan keressük, támogassuk az olyan ügyeket, amelyek összekötik a nemzet éltérő világnézetű, meggyőződésű tagjait. Házaspárként arra: nem lehet természetes elvárás, hogy a párunk mindig mellettünk lesz, örüljünk tehát minden egyes vele töltött örömteli napnak, órának, percnek. Szülőként sajnos ugyanerre – bármilyen fájdalmas is erre gondolnunk –, és még arra is: tanítsuk meg a gyermekeinket értékelni azt, amijük éppen van, segítsünk nekik értelmes küldetést találni, és alázattal meg kitartással küzdeni annak megvalósításáért. Sportolóként pedig arra, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt az elérni kívánt (sport)cél érdekében, és akkor méltósággal viselhetjük az esetleges vereségeinket is. Antal-Ferencz Ildikó Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!