Kedvenc gyermekverseink

Mindig bajban voltam (és vagyok) a költészet napjával. Nekem ugyanis nincs kedvenc versem. Sok vers van, amit szeretek, de nem tudok kiválasztani egyet. Sőt, kettőt sem. 

Ennek oka lehet az is, hogy sajnos nem olvasok elég verset. (Prózát sem annyit, amennyit szeretnék, de azért azt jóval többet, mint verset. ) És oka lehet az is, hogy verset mondani sem szeretek. Mármint gyermekeimnek szívesen felolvasok, de nyilvánosság előtt nem teszem. Gyerekkoromban is mindig lámpalázas voltam, ha szavalnom kellett. Még akkor is, ha csak az osztály előtt, versenyeken nagyon ritkán indultam. Emlékszem, hogy megkínlódtam még a saját magam által választott verssel is. (Azóta sem tudom, miért azt választottam, amit; nem csoda, hogy nem éreztem magaménak.)

Pedig egyébként sosem volt gondom sem a szerepléssel, sem a versenyekkel, se a versekkel. Igaz, felnőtt fejjel már egészen másként nyúlok a versekhez, mint gyerekkoromban. Most nem zavar, ha nem értem egyből „mit is akar a költő”; nem baj, ha először csak a vers hangulata jön át, majd néhány gondolatfoszlány, és kifejezetten élvezem, ahogy újra és újra elolvasva egyre többet fedezek fel belőle.

Szerencsére a gyermekeim szeretnek verset tanulni és szavalni. És én nagyon szeretem, hogy ők szeretnek verset mondani. 🙂 Mire az egyik megtanulja, tudja mind a három és kórusban nyomják. Így a kicsinek sosem lesz gond, mit is szavaljon majd a versmondó versenyen (merthogy ők örömmel mennek), legalább akkora a repertoárja, mint a nagyoknak. Szóval csak egy picit csodálkoztam, amikor kérésemre azonnal igent mondtak és a kedvemért felmondtak vagy felolvastak egy-egy verset. Íme: 

Gergő (12): Szabó T. Anna: Hóhullás 

Csongi (9.5): Kántor Péter: Körúti szél

Kincső (6.5): Zelk Zoltán: Este jó

Ezek után valamit nekem is kellene villantani, nem? 😉 Nem fogok. 🙂 De miközben a gyerekeimet hallgattam, eszembe jutott egy nagyon kedves emlékem, amikor a férjemmel felolvastunk egymásnak verseket esténként. Naná, hogy még a gyerekek előtti életünkben… és naná, hogy azóta sem folytattuk. De lehet, hogy ma este újrakezdjük… 😉 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró