Az első karanténhónap

Napok óta fogalmazgatom magamban a 30 napos kényszerpihenő és a 40 napos böjt tanulságait (talán nem véletlen, hogy e kettő ennyire egybeesik…). A húsvéttal kapcsolatos gondolataimat végül felkérésre máshová írtam meg, de az itthonlétünkkel kapcsolatban még mindig van bennem bőven mondanivaló, úgyhogy most itt folytatom előző, kéthetes tanulságokról szóló bejegyzésemet.

Rengeteg értékes gondolatot olvastam fontos emberektől különböző újságokban. A legtöbbjükben találtam átgondolni, megfontolni valót, de ez az, ami a legjobban megfogott, amivel leginkább egyetértek: 

„Most tényleg csak a család vesz körül, és ez boldogság. Mozizgatunk, többet beszélgetünk, kertészkedünk, sportolunk. Isten jelenléte sem erősebb az oltáriszentségben, a templomban mint bennem, benned, a családban. Csak más formát ölt. Amikor Jézus azt mondja, egymás terheit hordozzátok, nekem itt vannak ők, nekik pedig én. Ennek felismerése is elvezethet a személyes istenkapcsolat megtapasztalásához” — összegzi a nagyböjti karanténlét lényegét Holló András, kerekesszékes hittan- és tánctanár a Mandinernek, majd így folytatja: „Ne legyen illúziónk: a  tőke törvénye a válság után is mindenható marad. Az, hogy az emberiség évezredek óta nem akarja elfogadni az Istentől való irányítást, történelmi tendencia. Ám az is lehet, hogy ez a válság vissza nem térő lehetőség. Jézus azt mondja, hogy Isten országa bennetek van. Egy jobb világ ígérete is bennünk van, és a jelenlegi helyzetben hozott egyéni döntésekben, válaszokon múlik. Aki ebben a krízisben nem szalasztja el a lehetőséget, és a saját életében rátalál a személyes istenkapcsolatra, annak jobb élete lesz. Ők lehetnek a kovászai a nagy egészre kiható lassú folyamatnak, és minél többen lesznek, annál több esélyünk van a rendszerszintű változásra.”

Valahogy így érzek én is, csak nem tudom ennyire jól és tömören megfogalmazni. A böjti időszak és a húsvéti ünnepek során megélt mindennapos istenkapcsolatról nemrég írtam, ahogy arról is, hogy nincs nagy hiányérzet bennünk az elmaradt templomi misék miatt, az ún. képernyőmisék tudták pótolni a részvételt, az élményt, kivéve a szentáldozást, de a lelki szentáldozást is nagyon megszerettük. A család állandó jelenléte pedig továbbra is nagy boldogság, még akkor is, ha a gyerekek néha nagyon fárasztóak és/vagy őrjítően idegesítőek is tudnak lenni. Olyankor mindig azzal nyugtatom magam: soha többet ennyit nem leszünk együtt; ki kell használnunk, ki kell élveznünk az együttlét minden percét. Például a közös étkezéseket, a közös kirándulásokat és játékokat délután a kertben, vagy a közös esti (mese)filmnézéseket. Amikor tegnap megkérdeztem a gyerekeimet minderről, azt mondták: bezártságunk ellenére nagyon jó együtt lenni, nem is hiányoznak annyira a barátok és az osztálytársak, mint gondolták volna; egyedül a nagyszülők hiányát, a velük közös élményeket nem tudja pótolni a telefonos vagy képernyős csevegés. 

Boldog vagyok, hogy ők is látják, átérzik és megélik az együttlét örömeit. Ugyanígy vannak, vagyunk az oktatással/tanulással is. Eszembe jut, mennyi felháborodott (szülői) posztot olvastam a digitális oktatás hiányosságairól az elmúlt hetekben (ahogy minden járvánnyal kapcsolatos egyéb dologról, de most csak erre szeretnék kitérni). Nem tudom, miért gondolja bárki is, hogy egy ország oktatási rendszere, beleértve a pedagógusokat (na és persze a szülőket) képesek egy-két-három hét alatt megugrani azt, amit éveken, évtizedeken át nem sikerült. Korábban nem volt ilyen kényszerítő erő, rendben, de attól, hogy járvány van, nem változik meg minden egy csapára — sem az olyan fizikai tényezők, mint például a tanárok és a diákok számára elérhető, használható számítógépek, sem az emberek gondolkodásmódja. Komfortzónán kívül vagyunk, ez kétségtelen, így — jó esetben — kreativitásunk fejlődik, alternatív módszerekkel kísérletezünk az oktatás/tanulás terén is, de ismerjük el: a digitális oktatás/tanulás fizikai és mentális feltételeinek kialakítása nem ennyi időt vesz igénybe. És ne felejtsük el: akiknek most ezzel kell foglalkozniuk, valószínűleg ugyancsak otthonról dolgoznak és közben a saját gyerekeikkel is foglalkozniuk kell. Ilyen téren csodát tehát nem érdemes várni, mert biztos a csalódás.

Panaszkodás helyett inkább örüljünk annak, amit eddig elértünk. Például annak, hogy a legtöbb iskolában/osztályban már egy-két héten belül lett új, digitális órarend és Teams és/vagy Classroom, a gyerekeink gyorsan belejöttek az online tanulásba és a tanárok is igyekeznek — több-kevesebb sikerrel — helytállni. Van, aki már az első héten tudott digitális órát tartani, és van, aki még most is „csak” e-mailen kommunikál. És van, aki még úgy sem, csak üzen az osztályfőnökön keresztül.  Nem baj. A lényeg szerintem nem a kommunikáció és az oktatás formája, hanem milyensége, hiszen a cél az, hogy a gyerekek megértsék, elsajátítsák a tananyagot és közben fejlődjenek a képességeik. Mi szülők pedig vegyünk észre a jót, a kedveset, a gesztusértékűt a tanárok próbálkozásaiban. Nálunk például az egyik „csak” levelező tanítónéni minden nap fűz valami kedves üzenetet a küldött leckéhez és egyenként, személyre szóló válaszban köszöni meg a házi feladatokat — olyan gondoskodó kedvességgel,  hogy néha még én is elérzékenyülök. A másik tanítónénink pedig online fogadóórát is tart a gyerekeknek, hogy lássa, valóban értik az anyagot, és hetente ír biztató levelet a szülőknek. Nemrég például arról írt, hogy bár nagyon hiányoznak már neki a gyerekek, különlegesen jó érzés a digitális órákon és a kapott fényképen, beszámolókon keresztül kicsit belelátni az otthoni életükbe — úgy, ahogy korábban sosem volt rá idő és lehetőség.

Néha tényleg fárasztóan sok a lefényképezendő és beküldendő házi feladat, de ha célunk gyerekeink önállóságra nevelése, akkor ezt is meg tudjuk tanítani nekik. A leckék  napi „nyilvántartását” és a lefotózást-beküldést is. Az egyik tanítónénink például a legutóbbi technika órán éppen erre tanította meg őket. A zenetanár pedig hangfelvételt kért, amihez csak első alkalommal kellett némi segítség, utána már könnyen ment. Gimis ötödikes fiam pedig mindezt már kezdettől fogva egyedül intézni, csak néha szól, ha elakad vagy kérdez — amire persze azonnal kell segítség, válasz —, de nekünk már nem nagyon kell követni a tanulását. Sőt, van amiben, ha akarnánk, se tudnánk. Például a cserkészvezető és a ministránsvezető egy-egy kisfilmet kért tőlük, ami a fiúknak annyira megtetszett, hogy azóta állandóan házi kisfilmeket gyártanak, amiket este családilag megnézünk és könnyesre nevetjük magunkat. Történettel, felirattal, zenével — ahogy kell, és ahogy mi már nem is tudnánk. Amibe viszont tudunk segíteni nekik: a mozgás. A vízilabda edző küldött szárazedzés-tervet, a karate és a balett is megy már online verzióban, ezeket a férjem leellenőrzi és néha ő is tart nekik edzéseseket. 

Persze ettől függetlenül mindannyian nagyon vártuk már a tavaszi szünetet, hogy végre ne legyen számítógép, digitális óra, online röpdolgozat, házi feladat. Mégis, egy hét után még a gyerekek is örültek, hogy ma reggel találkozhatnak az osztálytársaikkal, még ha csak a képernyőn keresztül is, és lettek újra konkrét feladataik. És így kicsit mi is fellélegezhettünk, lett pár percünk-óránk dolgozni…

Ami pedig a munkát illeti, én már régen belerázódtam az új felállásba, hiszen sok éve otthonról dolgozom, és bár továbbra is hiányzanak a munkám kedvenc részeinek számító személyes találkozások, a telefonos beszélgetések most sokkal nyugodtabbak, ráérősebbek, mint korábban — rendszeresen azon kapom magamat, hogy alanyaimmal már rég nem a kérdésekről beszélgetünk, elkalandoztunk. De az igazi nagy változás az, hogy mostanra már a férjem is átkeretezte a munkanapjait és ezzel kapcsolatos gondolkodását, és megszokta a számára sokáig szokatlan helyzetet. Persze, most is minden nap elmondja, hogy jó lenne már, ha vége lenne, mert ez „így nem egészséges”, de most már többnyire panaszkodás nélkül éli megváltozott hétköznapjait, és velünk tud örülni az apró örömöknek. Ha pedig mégis kiborul, van, aki megnyugtassa. Nemrég kapott a lányunktól egy plüssfigurát, amit azóta mindig a zsebében hord (lásd Kádár Annamária Tündérbogyója). És mintha tényleg segítene…

És kettesben is sokkal többet beszélgetünk, mint máskor. Például arról, hogy mennyire visel meg minket a szabadság, az autonóm döntések hiánya. Meglepő módon kevésbé, mint gondoltuk volna. Mindketten öntudatos, erős akaratú emberek vagyunk, akik szeretik kontroll alatt tartani az életüket és a munkájukat, és ezt most bizony kevéssé lehet. A mindennapi dolgokban még úgy-ahogy, de a nagyobbakban semmiképp, hiszen nem mehetünk sehová (a szabad levegőn kívül), nem tudjuk, mikor ér véget a járvány és nem tudjuk, mikor tudjuk folytatni nyár elejére tervezett külföldre költözésünk előkészületeit. Mégsem idegeskedünk emiatt. Korábban, vagyis a járvány előtt, már attól feszült voltam, ha nem tudtam napra pontosan mi vár rám a jövő héten — most nem izgat, hiszen tudom: nem rajtam múlik. Sokkal több a csend és az üresjárat, sokkal kevesebb a tennivaló és a stresszforrás az életünkben, a nagy kérdéseket pedig átadtuk a Jóistennek. Várunk türelemmel — néha türelmetlenebbül, de akkor sem követelőzően — és igyekszünk megtalálni és kiélvezni a mindennapok örömeit. Így hordozzuk mi egymás kisebb-nagyobb terheit és talán így van esélyünk arra, amit Holló András mondott: egy jobb életre, és arra, hogy mi is kovászai lehetünk a nagy egészre kiható lassú folyamatnak…

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró