Szabó Borbála: Szülői értekezlet

Szabó Bori novelláit és drámáit nagyon szeretem, olvasni és nézni is. A Szülői értekezlet című drámagyűjtemény három darabját (A teljes tizedik évadot, a Telefondoktort és a Szülői értekezletet) láttam színpadon is (plusz a Rebekát), mégis sírva röhögtem végig, amikor nemrég újraolvastam őket és a kötet számomra két új drámáját: a Nincsenapám, se anyámot és Valaki meghalt).

A hétköznapi helyzetekből (nőgyógyászati rendelés, szülői értekezlet, családi születésnap, játszótér) és hétköznapi emberekből (orvos, tanár, szülő, kamasz, kisgyermekes anya) kiinduló, de azokból/azoktól szinte észrevétlenül, mégis egyre gyorsabb ütemben eltávolodó és egyre abszurdabbá váló helyzetek, személyiségek és a képtelenségig elvitt helyzetkomikumok – mint valami nagyon erős karikatúrák – feje tetejére állítják a „normálisnak” tűnő alaphelyzetet és és teljesen kifordítják magukból a szereplőket, amelyeken sírva-nevetve és közben elborzadva egymásra és magunkra ismerünk.

És amit még a groteszk humoránál is jobban szeretek Bori írásaiban, az a történetei végkifejlete: (szinte) mindig van valamiféle katarzis (jóvátétel, igazság, stb.), ami a kortárs drámák legtöbbjéből (legalábbis azokból, amit én színpadon az utóbbi, járvány előtti időkben láttam) hiányzik. Az ember sírva-nevetve borzongja végig a felpörgő sztorit, de a végén megnyugodhat, mert rendszerint kiderül: mindenki kifordulhat önmagából, mindenki kerülhet – más vagy maga okozta – képtelen helyzetbe, de ha akar, vissza tud térni „normális” emberi mivoltához (már ha volt neki előtte olyan). 

Olvassatok Szabó Borit és majd, ha újra lehet színházba járni, nézzetek is! 

Antal-Ferencz Ildikó

szabadúszó újságíró