Süveges házaspár: Fontos számunkra az, ami a másik számára fontos

A Házasság hetével már foglalkoztam két hete: készítettem interjút az idei arcokkal, írtam összefoglalót az elmúlt évek arcaival készült riportjaimból, de utána is úgy éreztem, még folytatnám a témát. Így aztán megkértem hét közismert házaspárt, meséljenek kapcsolatuk örömeiről és kihívásairól. A sorozat első “arcai” a Süveges házaspár, Margit és Gergő, akik maguk is voltak már a rendezvény arcai 11 éve.

Hogy ismerkedtetek meg, milyen volt a lánykérés és az esküvőtök?

Mindketten a József Attila Gimnáziumba jártunk (volt köztünk évfolyamkülönbség); de akkor még csak távolról ismertük egymást. Igazából a Szent Imre-plébánián találkoztunk össze. A plébánián már akkor is nagy ifjúsági élet volt: zsúfolásig telt hittanos alkalmak, gitáros misék, az Ulászló utcai kápolnában péntekenként ifjúsági misék, kisközösségek rengeteg külön találkozással, programmal, kirándulással, nyári táborokkal. Hát, valahogy ott… Nem volt szerelem első látásra, de örülünk, hogy adtunk esélyt újabb látásokra. 

Mindketten úgy gondoltuk, addig érdemes és tisztességes együtt járnunk, amíg egymást tudjuk jövendő házastársunknak elképzelni. Amúgy csak egymás idejének fecsérlése. Szóval szépen, tudatosan, sok beszélgetéssel, sok találkozással készülve haladtunk az eljegyzés felé. A lánykérés első felvonása kettesben zajlott egy étteremben, mindenféle drámai gesztus nélkül. Azt mondtuk ki, amiben akkorra már mindketten biztosak voltunk. Aztán volt egy második felvonás, a “lányos háznál”: szülőkkel, pap barátunkkal, gyűrűkkel.

Az esküvőnk csodálatos volt, mert a barátaink szervezték minden mozzanatát. Ők adták a templomban a kórust, a lakodalomban ők szervezték és hozták az enni- és innivalót, a zenét, a táncot, a játékokat. Csodálatos barátaink voltak – és közülük sokan ma is mellettünk vannak.

Melyik volt házasságotok legszebb és legnehezebb időszaka?

2000-ben házasodtunk össze. Biztosan voltak nehezebb, fáradtabb időszakaink. Alig több mint öt év alatt született négy gyerekünk. Ez azért kemény menet – elsősorban persze Margitnak. A nehéz időszakok mindig azok, amikor az együtt töltött idő eltűnik a napok forgatagában. Szépek pedig azok a periódusok, amikor van időnk kettesben lenni, amikor van lehetőségünk megérkezni egymáshoz. A nagy krízisek – hála Istennek – eddig elkerültek bennünket. Apró fodrozódások voltak, de innen visszanézve, ezek legfeljebb kósza esőcseppek az ablaküvegen.

Van olyan időszak, amit legszívesebben elfelejtenétek?

Dehogy felejtenénk el bármit! Még a nehezebb időszakokat sem, hiszen sokat tanultunk belőlük. A fájdalmak, az útkeresések mind beépültek a személyiségünkbe és a közös kincsestárunkba: megküzdési stratégiákat adtak, elláttak azzal az örömmel, hogy túlléptünk rajtuk. Mindennek helye van az életünkben, ami velünk történt. Mint a ráncok az arcunkon (jó, Margitén nem): a megélt időre emlékeztetnek és hálára késztetnek.

És olyan pillanat, amikor legszívesebben megállítottátok volna az időt?

Egy bölcstől kérdezték egyszer: van-e olyan tanácsa, amely minden élethelyzetben alkalmazható. Egyetlen szóval felelt: “Elmúlik.” A jó is, a rossz is. Semmi nem tart örökké, és ezt érdemes észben tartanunk – bármilyen helyzetben legyünk is éppen. Egyébként meg lehet állítani az időt: ki lehet merevíteni az együtt töltött pillanatokat. Egy-egy meghitt estét érezhetünk úgy, hogy soha nem ér véget. Aztán persze az is elmúlik. És ez jól van így: különben nem lenne mire emlékeznünk.

Szoktatok veszekedni? Hogyan békültök ki?

Mint minden “egészséges” házaspár, természetesen mi sem értünk mindenben egyet. Vannak dolgok, amiket máshogy látunk, vannak élmények, amelyek máshogy érintenek bennünket. És van, amikor ez fájdalommal jár együtt: a másik reakciója, a másik hozzáállása, a másik viszonyulása fájni tud. Ilyenkor a fájdalmunk megjelenik; hívhatjuk ezt veszekedésnek. És máshogy állunk ezekhez a fájdalmas, fájdalmat keltő helyzetekhez is.

De lassan, az évek alatt tanulunk. Tanulunk önmagunkról: felismerni, hogy mi és miért fáj; egyre pontosabban, mélyebb szinten (és hamarabb) kifejezni a másik felé. Meghallgatni a másikat, megérteni és visszajelezni. Tanulunk a másikról: mi a “szokásos” fájdalmas pontja, hol hordoz olyan sebet, ami könnyen érzékennyé válik. Hogyan tudja kifejezni magát; illetve mi segíti a megértését. A kibékülés a megértésnél, az értelmi-érzelmi melléállásnál kezdődik: amikor a fájdalom már egymás jobb megismerésének, mélyebb elfogadásának eszközeként tűnik fel.

Általában mi/ki segített át a nehézségeken az évek során?

Az, hogy nem vagyunk egyedül: Isten folyamatosan jelen van a kapcsolatunkban, és barátok, olvasnivalók, lelkigyakorlatok, egy-egy megérintő félmondat útján folyamatosan tanít, növeszt, érzékenyít. Tanulunk, úton vagyunk – önmagunk és egymás felé Isten segítségével, kegyelmeivel. Építjük a házasságunkat, és hálásan használjuk mindazokat az eszközöket, amelyeket Isten ebben a “vállalkozásban” a kezünk ügyébe helyez. Mert tudjuk, hogy – minden igyekezetünk, felkészültségünk ellenére – nagyon kevés eszközzel indultunk, és még most, 20 év tanulás után is biztosak vagyunk abban, hogy sok-sok eszköz megismerése és mindennapjainkba beépítése vár még ránk. Nagyon jó volt a házasságunk; most is nagyon jó a házasságunk; de boldoggá tesz arra gondolni, hogy még milyen jó lesz újabb évek múltával.

Hogy éltétek/élitek meg a járvány okozta összezártságot (a kapcsolatotok szempontjából) és mi segít/segített ezalatt?

Szeretünk együtt lenni, jól érezzük magunkat egymás társaságában. (Most is egymás mellett ülve válaszunk.) Így nem az összezártságot éltük meg nehézségnek; sokkal inkább a járványhelyzet (az itthon tanuló négy gyerek és mindkettőnk többé-kevésbé megváltozott munkája) miatt megszaporodott feladatok, megváltozott élethelyzet okozta kihívások voltak fárasztók. A hatfős háztartás, az itthon tanuló (így-úgy frusztrált) négy gyerek, a home office kihívásai mellett a kettesben töltött időt volt legnehezebb megtalálni. De a környéken, kézen fogva tett séták új örömöt, egymásra hangolódást, békés beszélgetések lehetőségét hozták meg.

Van közös elfoglaltságotok a családon kívül?

Mintegy 10 éve dolgozunk egy egyházi közösségek fejlődését segítő eszközrendszer, az NCD magyarországi képviselőiként. Az NCD betűszó: Natural Church Development, magyarul Természetes Közösségfejlődés. Olyan, a világ csaknem száz országában jelen lévő eszközrendszer, amelynek alapvető célja, hogy keresztény közösségeink egészségesebben működjenek, vagyis vonzóbbá és otthonosabbá váljanak. Az NCD közösségre és egyénre szabottan segít megtalálni minden egyes gyülekezetnek, plébániának, mozgalomnak – azaz: közösségnek – azt az utat, amely őket a leginkább segíti közelebb jutni Isten álmához.

Fiatalkorunktól a Szent Imre-plébániára tartozunk. Élethelyzetünknek és életállapotunknak megfelelően mindig tartoztunk ott közösségbe, és mindig vállaltunk feladatot, szolgálatot. Nyolc éve a családos korosztály koordinálásáért vagyunk felelősek: ez idő alatt 15 házasközösség indult, az ő működésüket, valamint a családosok szellemi-lelki töltődését igyekszünk különböző módokon támogatni. Tizenegy éve a Házasság hete arcai voltunk; azóta is feladatunknak érezzük, hogy a boldog házasságra vágyókat megerősítsük: szerte az országban saját tapasztalataink nyomán beszélünk arról, hogyan lehet a házasságot boldogan megélni.

Ezek szerint vannak konkrét közös terveitek is…

Nagyon szeretünk együtt dolgozni. Ezt tesszük a közösségeket segítve, az NCD eszközrendszerével dolgozva. Ezt tesszük a Szent Imre-plébánián a családos közösségek koordinátoraként is. Vagy, amikor az országot járva házasságunk tapasztalatait osztjuk meg. De valójában “benne vagyunk” egymás saját munkáiban is: Margit Fejlesztési tanácsadó szolgáltatásába Gergő besegít; Gergő készülő könyvének fejezeteit Margit véleményezi először és alaposan. A felsoroltak mind, egytől egyig közös terveink. Fontos számunkra az, ami a másik számára fontos. Hiszen fontosak vagyunk egymás számára.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!