Lubics Szilvi: A homokdűnén túl – egy ultrafutónő beszámolói férje tollából

Könyves hetem második napján Lubics Szilvia, egy háromgyermekes ultrafutónő második önéletrajzi könyvét mutatom be, amelyet a férje, Lubics György írt. Tavaly év elején volt alkalmam őket személyesen is megismerni, amikor egy páros interjú elkészítése céljából felkerestem őket Nagykanizsán; így a könyv olvasása közben könnyen magam elé tudtam képzelni nemcsak a ultrafutónőt; hanem őt a legtöbb versenyére elkísérő férjét, akinek humoros stílusát könnyen felismertem a könyv soraiban is.

Nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet egy olyan házaspár „testközelből”, ahol a nő olyan „hobbi” okán híres, amit nem gondolnánk sem nőiesnek, sem családbarátnak. Várakozásaimmal ellentétben egy csinos, ápolt, céltudatos, kissé feszélyezett nő és egy jóképű, vidám, vicces, fesztelen férfi fogadott, akiket azonnal a szívembe zártam. Kiderült, hogy Szilvit „csak” az zavarta, hogy ezúttal nem az ultrafutásairól kell majd mesélnie, hanem párkapcsolatukról és családjáról; de Gyuri humorának köszönhetően pár perc alatt feloldódott és végül nagyon jót beszélgettünk. Akkor kaptam tőlük ajándékba első közösen írt könyvüket, nemrég pedig, amikor megkerestem őket egy újabb interjú miatt a blogomra; a másodikat, amelyben a férj felesége legfrissebb, sivatagi kalandjairól számol be.

Az első kötetet csak sietősen átlapoztam, de ezt a másodikat rendesen végigolvastam. A napi félóra futásomra büszke és azzal teljesen elégedett, háromgyermekes, dolgozó édesanyaként el sem tudtam képzelni, hogyan fér bele valakinek az életébe – fizikailag, lelkileg, szellemileg – egy ilyen „hobbi”. Honnan ez az különös elhívás, mi hajtja újabb és újabb, extrémebbnél extrémebb kihívások felé; és hogyan oldja meg, hogy a felkészülései mellett a munkájáról és a családjáról se feledkezzen meg? És miért, hogyan tudja mindebben – szakmailag és partnerként is – tiszta szívvel támogatni őt férje? Néhány választ már az interjúk során megszületett; de a könyvből ismertem meg igazán őket: a nőt, aki a futás számára boldogító élményéért bármilyen extrém erőfeszítésre képes; és a férfit, aki nemcsak orvosként, hanem a megbízható partnerként és élettársként áll mellette – hol fizikailag, hol „csak” lélekben – ezekben a külső szemmel érthetetlenül extrém, sőt időnként veszélyesnek tűnő vállalásaiban.

A könyvet elolvasva nemcsak választ kaptam ezekre a kérdéseimre; hanem megtudtam például azt is, hogy Lubics Szilvi annyira jól ismeri saját képességeit és korlátait, illetve a férje őt, és a felkészülés során annyira alapos(ak) és körültekintő(ek), hogy ezek a kihívások valóban nem életveszélyesek. A körülmények valóban extrémek, és ő maga is elismeri sokszor, hogy bizonyára „nem normális”; és kalandjait hallva-olvasva, valószínűleg mi is így gondoljuk, de őt jobban megismerve immár nem elítélően, hanem megértően, mosolyogva fogalmazunk így. Elfogadjuk, sőt megértjük őt – akkor is, ha eszünk sem jut követni őt; csak legfeljebb titokban – vagy nyíltan – irigyelni őt azért, hogy ennyire boldoggá tudja tenni a családja mellett a „hobbija” is. (Bár maga Szilvi is így nevezi, elhívását tekintve a „hivatás” szó szerintem közelebb áll az igazsághoz; de azt inkább munkához szoktuk kapcsolni, legyen az akár fizetett, akár önkéntes. Ez inkább egy életvitelszerűen, de nem a megélhetésért végzett sport.)

Néhány idézet, ami engem nagyon megfogott és alaposan elgondolkodtatott:

„Bár a legtöbben ultrafutóként ismernek, én elsősorban családanyaként tekintek magamra. A futás örök szerelem, egy rendkívül fontos hobbi volt mindig is, de ha a kettő érdeke egymással ütközött, akkor mindig az anyaság, a család szempontjai voltak a fontosabbak számomra. És ha ehhez még hozzávesszük a szakmámat, a fogorvoslást is, valamint azt, hogy félig semmit sem tudok csinálni, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy az életem folyamatos, háromfrontos harc. Mert egyensúlyban maradni, reális célokat megfogalmazni, megtalálni azt az utat, ami a versenyek, edzések és a mindennapok során igazán teljessé és boldoggá tesz, nagyon fontos és nehéz feladat.”

„Csak azért belevágni valamibe, hogy kipipáljunk egy sort a bakancslistánkon, vagy hogy posztolhassunk egyet a Facebookon, Instagramon, egyszerűen nem éri meg. Hosszú távon biztosan nem. Számos rossz példát láttam, amióta futok. Valaki egy-két év alatt eljutok odáig, hogy ultrákat fut, habzsolja a versenyeket, akár ér is el egy-egy jó eredményt, aztán jönnek a bajok (…) és semmi sem segít, jön a kiégés és a végső elfordulás a futástól. Mindez csak azért, mert valaki nem tartja be a fokozatosság elvét.”

„Hetedszer indultam, hetedszer is lefutottam. (…) Gyötrelmes Spartathlon volt, és ha csak az utolsó ötszáz méterért is, de megérte: a pálmafás utcán már vártak rám a fiúk – akik Gyurival végig követtek az úton –, és ekkor már eltűnt az előző 246 kilométer minden fájdalma, csak örömkönnyek maradtak. Boti és Koli tartották a magyar zászlót, együtt futottunk a szoborig.”

„2005 óta őrült sok energiát fektettem bele ebbe a szenvedélyembe. A munka és a család mellett sosem volt egyszerű megoldani az edzéseket, de szerencsés vagyok, mert csupa olyan dolgot csinálhatok az életemben, amit imádok, ez pedig megsokszorozza az energiáimat. (…) Futok tovább, amíg élvezem, amíg erőt ad; futok, amíg örömömet lelem benne. Futok, de nem a csúcsokért, hanem mert egyszerűen szeretem.”

„Sokszor felmerül a kérdés a laikusokban, hogy mennyire veszélyes az, amit csinálok, nem kerülhetek-e életveszélybe az extrém melegben, futás közben a sivatagban. Úgy gondolom, hogy az ultrafutás nem veszélyes – még a sivatagban sem – csak ésszel kell csinálni. Fel kell készülni a szélsőséges körülményekre, és megfelelően kell tudni azokra reagálni. A Badwateren például alacsonyabb pulzusszámmal futottam, mint ahogy egy átlagember a városban a busz után rohan. Olyan balesetveszély pedig nincs ezeken a futásokon, mint egyes extrém sportoknál, például hegymászásnál. Ha bármilyen komoly veszélyt is látnék egy versenyben, akkor biztosan nem indulnék, bármennyire is vonzónak találnák – a családom annál sokkal fontosabb számomra.”

„Nem szabad úgy felfognom ezt a zsákos futást, mint egy teljesíthetetlen feladatot, hanem olyan kihívást kell látnom benne, amely erősebbé tesz. Testben és mentálisan is. A félelem helyett inkább a lehetőséget kell éreznem benne, olyan segítséget, amely erőt ad végigmennem a sivatagon és megvalósítani az álmomat. Muszáj volt fejben elrendeznem ezt a dolgot, mert nagyon sok múlik azon, hogy miként állunk egy feladat elé. Ha kishitűen, bebeszélve magunknak, hogy nem megy, akkor tényleg nem fog, vagy csak nagyon nehezen. Érdemes végiggondolni, hányszor éreztük már ugyanezt életünkben, aztán mégis sikerült megcsinálnunk az adott dolgot.”

„Furcsa, hogy mennyi minden átértékelődött bennem a sivatagban, Hogy a maga sivárságával, kietlenségével döbbentett rá a hétköznapi életem felesleges sallangjaira. Hogy mennyivel jobb reggelente egy kényelmetlen széken ücsörögve, és kávét szürcsölgetve akár szimplán az eget bámulni, mint az internetet pörgetni – amiről fél perc múlva már azt sem tudja az ember, mit látott. Mennyiben jobb megállni egy percre, ledőlni a semmiben, és elmélyedni a gondolatainkban, mintsem olyan mainstream tartalmakat böngészni a laptopon, amiket elénk tálalnak az algoritmusok. Mennyivel jobb ez, mint például parttalan vitákba botlani a virtuális közösségi terekben, ahol a mindenhez (is) jobban értő „szakértők” nyilatkoztatják ki folyamatosan a megfellebbezhetetlen igazságaikat. Mennyivel jobb a legegyszerűbb körülmények között megélni a pillanatokat, mint a fel sem fogott jólétben idegeskedni fölösleges dolgokon.”

„Egy ilyen többnapos sivatagi versenyben végérvényesen helyére kerülnek az emberben a dolgok. Kristálytisztán látszik mi az, ami fontos az életben, mi az, ami nem. Olyan tisztán, ahogy éjszakánként a csillagok ragyognak a sivatagi égbolton. Kellenek az ilyen napok, órák, percek, amikor az ember átlépi a saját határait, hogy önmagát és az életet is jobban lássa, megértse, értékelje. Ehhez persze nem kell a sivatagban futni, meg lehet mindezt tapasztalni máshol, máshogy is. Csak merni kell átlépni a határainkat – melyeket mi magunk, vagy mások állítottak fel nekünk –, hogy megélhessünk addig nem tapasztalt dolgokat. Engedjünk teret az álmainknak, hagyjuk, hogy teljesen elöntse bensőket, mint a szerelem! (…) Amitől más emberek leszünk.”

„Élveztem, hogy egy hatalmas kalandokkal teli út részese lehetek, és olyan dolgokat élhetek át, melyeken egyébként nem lenne esélyem megtapasztalni. Ez motivál évek óta, kezdve attól, amikor az első versenyemre készültem. Ez ad erőt a hétköznapokon, amikor egyébként nem lenne kedvem edzeni. A nagyságrendek változtak, de az alapvető cél nem: új távokat megtenni, új élményeket szerezni, új érzéseket megtapasztalni. De attól függetlenül, hogy én éppen ultratávokat futok, tudom, hogy a futás okozta eufóriát ugyanúgy meg lehet tapasztalni egy maratonon, félmaratonon, de akár egy tíz kilométeres futás kapcsán is. Csak ezért nem érdemes ultrafutóvá válni. A futás nagylelkű sport. Mindenkit megajándékoz, aki alázattal áll hozzá.”

„Nagy nehezen ülök fel, sajog mindenem – de aztán életem egyik legszebb percét élem át. (…) Felettünk a végtelen égbolton, ameddig csak ellátok, milliónyi csillag fénylik, és vigyázza az éjszakát. És ott látom köztük megcsillanni mamát szemeit is. (…) Nem értem még a célba, nem győztem a versenyen, nem kaptam érmet, mégis tudom, hogy megérkeztem. Ezért jöttem. A pillanatért, amikor úgy érzem, hogy kerek a világ, minden a helyén van, tökéletes a harmónia. Amikor azt érzem, hogy történjen bármi még az életben, ez a pillanat örökké élni fog a szívemben. Ez az igazi boldogság.”

Ugye, hogy ezektől az embernek megjön a kedve az ultrafutáshoz? 🙂

Lubics Szilvi: A homokdűnén túl, 2020.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!