Forgatások szülői szemmel

Tegnap fejeződött be a Magyarországon forgatott legújabb Marvel-produkció egyik jelenetének felvétele; amiben középső gyermekünk statisztaként együtt szerepel olyan sztárokkal, mint Ethan Hawke és Oscar Isaac. A vicces az, hogy erről utolsó percig tudtunk, pedig múlt héten a lányunk is szerepelt egy másik jelenetben; s mint utólag kiderült, egyikükkel közösen. A filmsorozatba egyelőre be nem válogatott nagyfiúnk most fogja a fejét, hogy mibe is csöppentek tesói, akik szerinte fel sem fogják, milyen szerencsések.

Ez azért így nem teljesen igaz, mert amikor váratlanul kiderült, hogy milyen filmről és sztárokról is van szó, azért ők is nagyon belelkesedtek (ahogy persze én is). De míg én lánykorom romantikus filmjeinek szépfiújától, Ethan Hawke-tól (ők persze azt sem tudták, ki az); ők inkább a Star Wars-ból ismert Oscar Isaac-től lettek nagyon izgatottak. De egyébként a motivációjuk enélkül is megvolt; boldogak voltak már attól is, hogy kiválasztották őket egy amerikai akciófilm (akkor még csak ennyit tudtunk) egy-egy jelenetéhez gyerek-dublőrnek, illetve -statisztának. Kincsőnek nem ez volt az első szereplése, de eddig csak reklámfilmekbe hívták, “igazi” filmbe még nem; Csongor pedig még idáig sem jutott, eddig csak beugró volt (még pénzt is kapott érte, de ténylegesen nem szerepelt). Gergő volt az, aki már többször is szerepelt filmben, a Duna tv Családi kör sorozatában; de most már egyértelműen Csongor áll nyerésre “a tesó-versenyben”; hiszen nemcsak egy amerikai filmben lett statiszta, hanem két olyan sztárral került közös jelenetbe, amiről Gergő csak álmodozhat (hacsak őt is be nem hívják, a stáb ugyanis még sokáig forgat Magyarországon). A színészi babérokra egyébként egyáltalán nem törő középsőnk most nagyon büszke magára; de őt a híres színészeknél sokkal jobban izgatja a helyszínen látott rengeteg technikai felszerelés, és maga a forgatások menete. Ami egyébként egyszerre mozgalmas (rengeteg ember futkározik ide-oda, fontoskodnak, kiabálnak, intézkednek; és hurcolnak magukkal mindenféle különleges eszközöket, kamerákat, állványokat); és unalmas (akár órákon át egy helyben kell állni és egy-egy mozdulatot százszor is begyakorolni, majd élesben eljátszani).

Gyerekkoromban engem is nagyon vonzott a színház és a film világa; de egy erdélyi kisvárosban felnőve, és nem túl sok színészi tehetséggel megáldva nem tűnt követendő életpályának; így maradt a nézőtéri csodálat és álmodozás. A gyerekeimet sem tereltem errefelé, mert bár a színház és a mozi iránti vonzalmamat (is) sikerült átadnom nekik; szívesen jönnek velünk előadásokra, filmekre; szülőként inkább távol tartottuk őket ettől a világtól. De aztán a színjátszó foglalkozásoknak köszönhetően nagyfiunk mégis a színházi, majd a filmes világ közelébe került, sikerei is voltak; így ezen belelkesedve a kisebbek is kérték, hadd vehessenek részt ők is az ilyesmiben – így hát beírattam őket egy-két casting ügynökséghez. Sokáig nem hívták őket, de mostanában egészen gyakran, és hát eddigi néhány szereplésükkel már jócskán meghaladták az én gyermekkori álmaimat. Mindig örömmel mennek – hajlandóak akár korán kelni és a helyszíneken órákig várakozni – és aztán boldogan mesélnek róla. Élvezik a körülöttük zajló nyüzsgést, a nekik jutó – időnként kizárólagos – felnőtt figyelmet, örülnek a változatosságnak; (bár életük egyébként sem mondható unalmasnak, de a hosszúra nyúlt karantén alatt azért nekik is jól jöttek a megszokottól jelentősen eltérő impulzusok, kalandok); és mivel szívesen mozognak és beszélnek a kamera előtt, egyelőre lámpalázuk sincs. Gergő az első szereplései után “természetesen” színész akart lenni, Csongor “operatőr”, (Kincső maradt az énekesnői pálya mellett :); de ahogy lecsengett a forgatások izgalma, szép lassan visszatértek “civil” életünkhöz és terveikhez. És ez így van rendjén.

Amíg a lelkesedésük kitart, addig – de csak addig – vállaljuk az ezzel járó rengeteg macerát. Az eddigi néhány alkalom ugyanis számunkra elég kimerítő volt: a forgatások alatt állandóan rendelkezésre kell állni; személyesen is elkísérni őket; a nagyon gyakori és váratlan változásokat rugalmasan kezelni; egyszóval életünket teljesen mértékben a forgatásnak alárendelni. Éppen ezért egyáltalán nem bánjuk, hogy nem annyira átütően sikeresek, hogy az ennél gyakoribb szereplés, netán a sztárság esetükben felmerüljön; és nem is vagyunk hajlandóak a spontán megkeresések elfogadásán túl többet tenni az ügy érdekében; például még több ügynökséghez beíratni vagy rendszeres szereplőválogatásokra cipelni őket. Amikor hívják őket, nem szoktunk nemet mondani; de fontosnak tartjuk, hogy ez a hobbi (mert annak tartjuk, és nem munkának, akkor se, ha fizetnek érte, s néha nem is keveset) ne menjen se a személyiségük (a forgatások után azért vissza kell hozni őket a földre), se a tanulás (a forgatások után pótolunk; nem akarunk visszaélni a sulik és a tanárok jóindulatával), se a családi életünk egyensúlyának kárára (nem akarjuk, hogy erről szóljon az életünk – sem az övék, sem a családé). A kapott (néha nem kevés) díjazást pedig nem engedjük spontán ötletrohamokra elkölteni; hanem közös megállapodás szerint külön számlán félretesszük a számukra.

És még egy érdekesség, tanulság. A forgatások alatt én mindig vittem magammal olvasnivalót, ahogy a férjem is, és csodálkozva tapasztaltuk: gyakorlatilag egyedül nálunk volt ilyesmi; egyetlen statiszta, egy idős bácsi kivételével senkit (!) nem láttam a hosszú várakozások alatt olvasni; csak a telefonját nézegetni. Amikor újságjaimat felkínáltam, nem kérték, inkább maguk elé bámultak vagy nyomkodták a telefont. És ha azt is elvették (a legutóbbi forgatáson például ez történt), egy darabig nem tudtak mit kezdeni magukkal; de aztán szép lassan elkezdtek beszélgetni egymással – órákon át. Ilyenkor persze én is inkább letettem a könyvet és szóba elegyedtem a körülöttem állókkal, rengeteg érdekes (vagy kevésbé érdekes) életutat megismerve. Kiderült az is, hogy míg én “csak” kísérő vagyok, a legtöbben alkalmilag vagy akár hivatásszerűen is ebből, statisztálásból élnek. Lehet, hogy legközelebb én is kipróbálom – ha már úgyis ott kell töltenem a gyerekeimmel azt a rengeteg időt – de hogy én ezt nem szeretném folyamatosan csinálni, abban biztos vagyok. Inkább maradok lelkes néző…

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

(Címlapfotó forrása: ITT. )