Színművészet és/vagy család?

„Hajnaltól késő estig dolgozom, de ez mindig is így volt. (…) Én azzal járulok hozzá a családi élethez, amit megkeresek. Sosem voltam az az apatípus, aki hazamegy a munkából és leül a gyerekkel társasozni. Nekem először ki kell pihennem a munkám feszültségét, és csak utána tudok jó apa lenni. De természetesen igyekszem minél többet együtt lenni velük. Inkább hétvégén érek rá; ilyenkor elviszem a fiamat horgászni vagy vadászni. Vagy épp kerítést festeni. De nehogy azt hidd, hogy ez harcok nélkül megy, nem könnyű őt sem kirobbantani a számítógép mellől. Szülőként nem szabad feladni, hogy gyerekünk kapcsolatban maradjon a külvilággal és persze velünk.” 

A másikban a színművész-producer férj elmondta: a magyar színházak nem nagyon veszik figyelembe a színművészek magánéletét, pedig igenis vannak erre jól működő (elsősorban külföldi) példák, melyek bevezetése és működtetése ugyan valóban némi kényelmetlenséggel jár, de hosszú távon abszolút kifizetődik, például kevésbé frusztrált, boldogabb magánéletű színművészekkel. A színművésznő feleség pedig hozzátette:

 

„a színházi életben az alkalmazkodás nem könnyű, de ha a vezetők elkötelezettek, akkor igenis komoly eredményeket lehet elérni. Reméljük, elterjed ez a fajta hozzáállás, az előadóművészek függése csökken, munkájuk és magánéletük így kevésbé lesz hektikus, tervezhetőbbé válik”.

(Az a sajnálatos tény, hogy közben a házaspár elvált, mit sem von le a fentebb említett gondolatok értékéből.) Hát, akkor hajrá, kedves színházak és mindenféle kulturális intézmények, rendezők, színművészek, szinkronszínészek és előadóművészek, tegyetek róla, hogy ezentúl ne így legyen!

*

És akkor néhány gondolat a Körkérdésben megkérdezett színművészektől:

Kautzky Armand: „Nagyon komoly problémának látom, mivel kiszolgáltatottan élünk. Ha Örkény Tótékjának életét élném, akkor csak annyit gyártanék, amennyi a család számára egészséges. De mivel a dobozok számát nem én határozom meg, hiszen felkérésre dolgozok és elég szélsőséges időbeosztásban, ez bizony káros hatással van a családi életemre. A család próbálja elfogadni, de nem könnyű.”

Cserhalmi György: „Utólag már azt tudom mondani, hogy kicsit sok volt. Megcsináltam kétszázvalahány filmet, száznyolcvanvalahány színdarabot és főleg címszerepeket. Egész életemben dolgoztam, nem is emlékszem, hogy nyaraltam volna. Volt néhány nagy utazásom, egy vagy több hónapra kiszálltam. Mégsem fáradtam el a munkában, szerettem. Persze voltak rossz melóim is, azok inkább szellemileg voltak fárasztóak, mint fizikailag. Ha belegondoltam, miért is végeztem el azokat, akkor mindig volt valami indok: jött a karácsony, kellett még egy ajtó, ablak, stb. Egy csomó családi dologból viszont emiatt kimaradtam. Most a karanténban annyira jó volt együtt reggelizni, ebédelni, vacsorázni. Ez nekem kimaradt, és már nem hozható vissza. De miért is dolgoztam annyit? Mert ezekből a munkákból nem lehetett jól megélni, csak ha nagy tömegben csinálta az ember. Ha meg lett volna jobban fizetve, akkor nem kellett volna ennyit dolgoznom. De nem volt, még ha jobban is fizették, mint más, például a kétkezi munkákat. És ez sajnos így van ma is. Van egy színvonal, amit meg kellene már tudni fizetni, de sajnos manapság sem ez a helyzet. És most nemcsak a színészekre vagy a szinkronszínészekre gondolok, hanem pl. a rendezőkre is.”

 

Hajdú Szabolcs: „Probléma, mert nagyon nagy szükség van a pihenésre, beleértve az alvást. Az is fontos, hogy az ember annyit dolgozzon, amennyi kényelmesen belefér, ne tolja túl. Maradjon annyi ideje, hogy feldolgozza és át tudja gondolni, ami aznap történt vele. Inkább kevesebbet, de hatékonyan dolgozzon. De elismerem: iszonyú nehéz beosztani és szelektálni. Nálunk összefolyik a munka és a család, így sokat vagyok a gyerekekkel is, bár sokszor érzem, hogy úgy kellene velük legyek, ahogy ők igénylik. Erre nem mindig van időm, de próbálok rá figyelni.”

Lux Ádám: „Nagyon rendszertelen a mi időbeosztásunk. Sok esetben, mint a megváltást várjuk a hét elejét, hiszen akkor láthatjuk végre többet a családunkat, pedig a hétvégi együttlét a legklasszabb a tágabb család szempontjából is. Egyetértek azokkal a véleményekkel, amelyek az együtt töltött „minőségi időre” hívják fel a figyelmet.”

 

Nemcsák Károly: „Azt látom, hogy az emberek sokszor belemenekülnek a munkába. Ugyanakkor, ha valaki kap egy nagy lehetőséget az élettől – mint például én a színházvezetést –, akkor azt nem lehet nem teljes odaadással csinálni. Ki határozza meg, mi a sok vagy kevés? Ha megtaláljuk ebben az őrült rohanásban az arányokat, akkor rendben vagyunk. Én még nem találtam meg teljes mértékben, de kikapcsol az otthoni kertészkedés és a heti két foci. Kell, hogy az ember találjon olyan dolgokat, amiben a munkájából kiszakadva fel tud töltődni. Gond akkor van, amikor szakbarbárrá válunk, és csak akkor állunk és ijedünk meg, ha valami tragédia történik.”

Kálloy Molnár Péter: „El tudnám viselni, ha gazdag hercegnek születtem volna, mert akkor élhetnék csak a művészetnek anélkül, hogy annak anyagi oldalával kellene foglalkoznom, így viszont van rajtam nyomás. Nagyon élvezném, ha több időt tölthetnék a gyerekeimmel és a saját projektjeimmel, sőt akkor azok mecénása is lennék – nagyon hiányolom a mai világból az igazán önzetlen és bőkezű mecénásokat, hiszen a művészet sosem volt önfenntartó. Manapság kevés mecénás van, miközben egyébként nagyon sok a gazdag ember.”