Tordas Dániel: Egyetlen gyerektől sem hallottam még azt, hogy nem akarok élni

Gyereknapi sorozatom mai alanya egy gyermekorvos. Tordas Dániel jelenleg háziorvos Budakalászon, de korábban a GOKI Gyermekszív Központjában dolgozott, és azóta is szívén viseli a szívbeteg gyermekek sorsát. 2014 óta az országban egyedülálló táborokat szerveznek szívbeteg gyerekek számára, 2018-ban pedig létrehozták az Okkal Dobban Alapítványt a krónikusan beteg gyerekek rehabilitációjáért.

Milyen személyes indíttatás terelt pályaválasztásod során a gyermekek felé?

Az egyetemi évek alatt körvonalazódott, hogy a gyermeki szívbetegségekkel szeretnék a későbbiekben foglalkozni. Ennek egyik oka az volt, hogy a szív, mint szerv és annak működése különösen izgalmas volt számomra, emellett mindig azt éreztem, hogy a veleszületett szívbetegségek és azoknak a kezelése még nagyobb kihívást jelenthet. A gyermekek különleges világa és a korosztályonként különböző megközelítési módszerek, nyelvezet pedig színesíti a mindennapokat. Kicsit örök fiatal maradhatok mellettük.

A szívbeteg gyermekekről nem hallani/tudni annyit, mint például a daganatos gyermekekről – ennek okairól már beszéltünk két éve. Változott azóta a helyzet ezen a téren?

Szerencsére egyre nagyobb figyelem irányul a szívbeteg gyermekekre is; amely köszönhető annak is, hogy egyre több kampány szerveződött az elmúlt években. Fontos, hogy a Magyarországon élő kb. 18.000 szívbeteg gyermek minél több segítséget, lelki és anyagi támogatást kapjon. Mindennapjaikat meghatározza a betegségük; és rajtunk múlik, hogy a felnőtt életüket hogyan alapozzuk meg, mind szociális, mind pszichés értelemben.

A szívbeteg gyermekeket nagyon féltik a szüleik, például táborba is nehezen engedik őket – mondtad akkor. Javult a helyzet azóta?

Sajnos a járványhelyzetben nem szervezhettük meg a táborunkat, amelyre azonban egyre nagyobb az érdeklődés. Már hosszú várólisták vannak az első évhez képest, amikor még nehezen tudtuk feltölteni a helyeket. Alakult egy szülői egyesület is, akik szintén nagy segítséget jelentenek a szívbeteg gyermekeknek és családjaiknak. Ha most kihirdetnénk, hogy holnap indul a busz a táborba, egészen biztos vagyok, hogy a férőhelyek egy órán belül betelnének!

A GOKI-ban és háziorvosként is mindenféle korosztállyal találkozol. Számodra melyikkel a legkönnyebb, illetve legnehezebb szót érteni?

Minden korosztálynak más a nyelvezete, hozzáférhetősége. Az ember saját adottságai mellett egy tanulási folyamat része, hogy minden korosztállyal megtalálja a közös hangot. Emellett fontos ismerni az éppen jellemző szokásokat, érdeklődési kört egy adott generációban. A kapcsolatteremtés a kamaszkor előtt állókkal, kisiskolásokkal a legkönnyebb. Matricával, bűvésztrükkökkel, vagy egy-két kedves szóval könnyű megtalálni az utat hozzájuk. A kamaszok viszont nem csak a szüleikkel, hanem más felnőttekkel szemben is zárkózottabbak, a legnagyobb kihívást az ő bizalmuk elnyerése jelenti. Nekem még kicsik a gyerekeim, így a kamaszkor szülői kihívásai még előttem állnak; de általában minden korosztállyal szót tudok érteni.

Sokan szidják a „mai gyermekeket”, miközben a velük foglalkozó szakemberek gyakran megerősítik: ugyanúgy vágynak a szeretetre, figyelemre, törődésre és ugyanolyan kíváncsiak a világ dolgaira, mint mi voltunk – legalábbis kisebb korukban. Te milyennek látod őket?

A történelem során számtalan alkalommal elhangozhatott, hogy „bezzeg az én időmben”; nincs ez másként most sem. Az elmúlt években azonban jelentősen változott a szülők hozzáállása nevelési kérdésekhez, és a különböző nevelési trendek és tanácsok között sokszor elveszítik a saját fonalukat. Talán engedékenyebbek is, mint az előző generációk, emellett rengeteg a lehetőség, élmény, inger, mely egy kisgyermekre másképp hat, mint ránk, felnőttekre. Sok a hiperaktív, figyelem- és tanulási zavaros gyerek, már kisgyermekkorban is megjelennek az étkezési zavarok, melyeknek jelentős része a mai felgyorsult életmóddal lehet összefüggésben. Ezért még több figyelemre van szükségük. A pandémiának pozitív hozadékaként sok családnál az együtt töltött idő számottevően emelkedett, amely biztosan jó hatással van a gyerekekre.

Na és a szülőket? Hiszen velük is állandó kapcsolatban vagy…

A szülők nagyon sokfélék. Elmondhatom, hogy a praxisomba tartozó legtöbb szülővel jó a kapcsolatom. Fontos a kölcsönös bizalom. Nekem is tudnom kell, hogy amit elmondanak az valós-e, ne titkoljanak el semmi lényegeset, és tartsák be az általam előírtakat. A szülők is ugyanúgy vágynak arra, hogy törődjünk velük, odafigyeljünk rájuk. Nagyon érdeklődőek, nyitottak az újdonságokra is. Az egészségnevelés rendkívül fontos, ezért sokat beszélgetek a szülőkkel, és ha van rá lehetőség, mutatok képeket, videókat, hogy megértsék pontosan mi zajlik le gyermekükben a betegség során.

Mire tanítottak a gyerekek a munkád és a magánéleted során?

A legtöbbet a súlyos beteg gyerekektől tanultam. Az ő kitartásuk, hitük, erejük az, ami mindenképpen példamutató egy felnőtt számára. Egyetlen gyerektől sem hallottam még azt, hogy nem akarok élni. Az utolsó pillanatig küzdenek; nincsen a szótárukban az a szó, hogy „feladom”.

Mesélnél néhány, munkád kapcsán felmerült emlékezetes történetet?

Mindig öröm látni, amikor a gyerekek csillogó szemmel jönnek hozzám; vagy amíg a kórházban dolgoztam kifejezetten engem kértek, hogy vizsgáljam meg őket. Voltak olyanok is, akik a fájdalmas beavatkozásokat csak nekem engedték elvégezni. Megható érzés, amikor szülők évekkel később is, egy-egy ünnep alkalmával kedves üzeneteket írnak, elmondják, hogy a gyerekük milyen szeretettel beszél a kórházban eltöltött közös időnkről. A legszomorúbb, de talán legmeghatóbb az volt, amikor egy olyan anyuka keresett meg több év után, akinek a csecsemőjéért hónapokig küzdöttünk, de sajnos sikertelenül. Pár év után tudta csak leírni nekem a köszönő sorait.

Emellett számos pozitív, megható élménnyel gazdagodom a mindennapokban. Vannak gyerekek, akik az első pár alkalommal sírva, sőt kifejezetten ellenkezve jönnek be a rendelőbe, de megismernek, és egy-két alkalom után már bátran, büszkén érkeznek. A szívbeteg gyerekek táborában is jó volt látni, hogy az egyik hétéves, nagyon féltett kisfiú az első évben még minden este sírt az anyukája után, de a következő években már volt, hogy napokig nem is beszélt a szüleivel, annyira belefeledkezett a programokba.

A járványhelyzet mennyire változtatta meg a velük kapcsolatos munkádat és hogyan látod a folytatást?

A járványhelyzet kihatott az élet minden területére, ahogy a munkámra is. Sokkal kevesebb gyereket láttunk személyesen. Lehetőség szerint a telemedicina volt az elsődleges ellátási mód, és orvosszakmailag indokolt esetekben történt meg a rendelői vizsgálat. Ez egyrészről személytelenebbnek tűnhet, ugyanakkor jobb a kis betegeknek, akiknek az anyai szeretgetés és az ágynyugalom a legfontosabb. Ezt a rendszert, hogy az elsődleges ellátás a telemedicina, és a személyes megjelenés orvosi döntés alapján történik, mindenképpen fenn kell tartani a minőségi ellátáshoz, ellátás-szervezéshez. A házi gyermekorvoslás egyik különlegessége az is, hogy lelkileg is jobban ismerjük a családokat, így el tudjuk dönteni kinek van szüksége a személyes ellátásra. Ezzel a találkozók jobban szervezhetők, több idő jut beszélgetésre, nem kell a váróteremben türelmetlenkedők miatt kapkodni.

A pandémia a szülői felelősségvállalást is növelte, sokkal magabiztosabbak lettek gyermekük enyhe betegségeinek kezelésében, hiszen nem lehetett az első köhögésnél a rendelőbe rohanni, így rákényszerültek (a mi távsegítségünkkel is!), hogy bizonyos döntéseket önállóan hozzanak meg. Összességében a járvány hosszú távon a minőségi idő terén pozitív változásokat indított be.

És vajon mennyire változtatta meg a gyerekeket az elmúlt bő egy év? Szükségét látod támogatni őket a járvány hatásainak feldolgozásában?

A gyerekeknek is hiányoztak a társas kapcsolatok. Ahol több gyerek is van a családban, ott ez kevésbé volt probléma, inkább a szülőknek volt ez az időszak nagyon kimerítő. Minél kisebb egy gyerek, annál inkább a szülők hozzáállása meghatározó abban, hogy hogyan alkalmazkodnak egy új élethelyzethez. A kamaszok szenvedték meg legjobban a bezártságot. Mindannyiunk életében emlékezetes lesz ez az időszak.

Munkám során egyre több pszichés problémával találkozom, pszichoszomatozációval, azaz a lelki gondok testi megnyilvánulásával. Ebben az is közrejátszhat, hogy a szülőknek most sokkal több idejük volt „tanulmányozni” gyermekeiket. Mindenképpen szükséges lesz támogatni a gyermekeket. A legfontosabb, hogy azokat kiszűrjük, akiknek már pszichológusi segítségre is szükségük van.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!