Tollár Mónika: Az élet olyan, mint a gesztenyepüré

Évértékelő sorozatom mai beszélgetőpartnerét egy másik alanyom, Pólus Enikő által szervezett rendhagyó színházi előadás szünetében ismertem meg és beszélgettünk többek között Janikovszky Éva A lemez két oldala című, általa rendezett darabjáról. Tollár Mónika később megkeresett egy látássérülteknek szóló verzióval kapcsolatban, amit ugyancsak megnéztem és írtam róla. Aztán több más projektjéről is írtam. A színház közös szerelem, a női vállalkozói lét közös szükséglet, csak a számára oly’ fontos vizsla-téma nem lett közös érdeklődésünk…

Melyek voltak az a 2020-as éved legnehezebb és legszebb pillanatai?

A legnehezebb pillanatom egyértelműen az volt, amikor márciusban két nap alatt összeomlott az addigi teljes, felépített és előre szépen megtervezett életem. Az általam rendezett Janikovszky Éva-est tavalyi évi első, s egyben a karantén előtti utolsó előadása épp Bécsben, a Balassi Intézetben, a Collegium Hungaricumban volt. A két színésznővel, Kovács Vandával és Horváth Lilivel még békében és gyanútlanul sétálgattunk, kávézgattunk, vásárolgattunk az osztrák fővárosban… Fogalmunk sem volt róla, mi vár ránk tíz nap múlva! Aztán március 11-12-én az összes meghirdetett előadásunk lemondásra került és mindannyiunk naptára kiürült az év végéig… Elképzelhetetlen, megfogalmazhatatlan élmény volt!

A legszebb pillanatomat pedig Pál Feri jóvoltából abban a belső, lelki fordulatomban tudom megragadni, amikor a változás kulcsaként megfogalmaztam: mi az a JÓ, amit most elengedek az életemből. Elfogadtam, hogy rendszerszintű változásban lesz részem és megértettem, hogy a veszteségeim hosszan fennmaradnak. Hazamentem és az íróasztalom teljes tartalmát, minden papírt és dossziét egy kukazsákba borítottam! Így vette kezdetét a gyászidőszakom, amelyben beláttam, hogy a drámai önsajnálat helyett a megváltozott önmagam lesz a problémáim megoldásának a kulcsa.

Mit felejtenél el a legszívesebben és minek tudtál örülni a legjobban?

Ha tehetném, a hónapokon át tartó, mindenhol kötelező maszkviselést biztosan kipipálnám egy életre! Épp ezért szereztem be Kanadából egy “Hope is contagious / A remény örök” feliratú maszkot magamnak. Plusz – színházi emberként – a 20 óra utáni kijárási tilalmat is elfelejteném, illetve a sok bezárt helyet és országhatárt is újra nyitva látnám szívem szerint. A 0-24 órás otthonról dolgozás és otthontanulás végtelen körforgásában pedig sajnos a mai napig nem találtam meg a választ arra a (költői) kérdésre, hogy hány home office és hány home school fér meg úgy egymás mellett, hogy maga a home is megmaradjon…

A legjobban viszont annak tudtam örülni, hogy az általam az egyetemen évek óta nagy szeretettel tanított japán gondolkodási módszert, az IKIGAI-ábrát végre nekem is volt időm újrarajzolni: a karantén-sivatagban megkérdeztem magamtól, tulajdonképpen most mi az, amit szeretek csinálni, amire a világnak szüksége van tőlem, amiért fizetnek nekem és amiben jó vagyok. Megható, s egyben megnyugtató eredmény lett, hogy a mások javára, s egyben a magam örömére beirányított élet számomra változatlanul a színház és a vizslák! Aki ismer, jól tudja, számomra mit jelent e két szó… Az én-becsülésem és én-azonosságaim X és Y koordinátái tehát változatlanok – a külső (jelenleg drasztikusan megváltozott) körülményektől függetlenek!

Mi volt a legfájóbb lemondásod és a legváratlanabb meglepetésed?

Március 15-én, vasárnap este a jegyesoktatás legutolsó alkalmán teljes tanácstalansággal ültünk Pál Ferinél a vőlegényemmel és fogalmunk sem volt, mi lesz az esküvőnkkel, amire hónapok óta izgatottan készültünk. Napról napra tűnt el minden részlet, ami addig biztosnak látszott – míg végül a Nagy Nap dátuma és a nászutunk is áldozatul esett… Ettől függetlenül leírhatatlan élmény volt örök hűséget fogadni egymásnak a karanténidőszak kellős közepén! S bár a terveink jelentős része nem valósult meg (gyakorlatilag újraterveztük-újraszerveztük az egészet), utólag beláttuk, minden úgy volt jó, ahogy történt… A ’sebeinken’ keresztül nem szivárgott el belőlünk az élet, hanem épp ellenkezőleg: új, közös élet fakadt belőle. Váratlan segítséget kaptunk, hogy valóban mi ketten lehessünk a legfontosabbak egymásnak ezen az ünnepnapon, ne vonja el a figyelmünket semmi, miközben életünk végéig emlegetni fogjuk azt a maszkos-kéttanús-kültéri szombatot!

Miből merítettél erőt, mi segített át a nehézségeken?

Hatalmas szerencsének érzem, hogy Pólus Enikő mentálhigiénés szakembertől még a pandémia előtt megtanultam, az élet olyan, mint a gesztenyepüré: a tetején a hab, az alján meg a lényeg s krumplinyomón átpréselve alakul a massza. Így volt mibe kapaszkodnom mentálisan 2020-ban a legsötétebb napjaimon is…

A színházi munkáim, elfoglaltságaim hirtelen eltűnését követően hatalmas lendülettel vetettem bele magam az online térbe, pontosabban a ZOOM-világba. Az egyetemi (EDUTUS Egyetem, BGE – Budapesti Gazdasági Egyetem) óráim, a szakmai továbbképzési workshopjaim, illetve minden megbeszélésem a laptopomba költözött. Szerencsének mondhatom magam, mert a JPTE bölcsészkaros és az SZFE színművészetis diplomám megszerzése óta ún. kétkarrieres életet élek. Így áprilistól a vállalkozásfejlesztési és brandépítési tanácsadói munkáimra tudtam támaszkodni. A megváltozott élethelyzet számos új, vállalkozni vágyó alkotóemberrel hozott össze a ’Creative Brand Brainstorming’ mentén, aminek tematikáját a CoachingCentrumban elvégzett ’Karrier coaching’ tanfolyamon tanultakkal bővítettem.

Másik támaszom a két karantén közti színházi Janikovszky-előadásaim sikere volt: augusztus végén a Lóvasúton léptünk fel először újra Elek Ferivel, Inotay Ákossal, Németh Hajnal Aurorával és Lóth Balázzsal, akikkel meghatottan és elérzékenyülve élveztük az élő színház és a maszkmentes, teltházas nézőtér varázsát. Az estet követő színpadi beszélgetés olyan jól sikerült a nézőkkel, hogy alig akartunk hazamenni… Hatalmas erő volt a közönség tekintetében, felénk áradó figyelmében és szeretetében! Az utolsó fellépésünk október végén volt a Gyulai Várszínházban Kovács Vandával és Kakasy Dórival, akiket szintén teltház és tévés forgatócsapat várt – immár szigorú távolságtartással és maszk mögé rejtett arcokkal. Az előadást követő vastapskor még nem tudtuk, hogy 2020-ban ez lesz az utolsó közös estünk…

Milyen nagyobb felismerésekre tettél szert? 

Az otthon töltött hónapok alatt rájöttem, a legfontosabb kérdés: mit tudok tenni én magam azért, hogy jól legyek? Vagyis milyen kompetencia- és eszköztár-fejlesztésre van szükségem? Így fedeztem fel, hogy a mentális taposómalomból leginkább a Popper-féle „laza lelki tartás” tud kivezetni.

Két, számomra fontos könyv került véletlenül (?) a kezembe: Alexander Brody és Nagy József Megtalálni Serendipityt (Véletlenszerű lényeges felfedezések) című írása és Trunk Tamás Kintsugi – A márkák hivatása (Az első járvány a közösségi média korában) című könyve.

E két olvasmányélmény hatására kezdtem el meglátni, tetten érni a világban és a saját életemben is a Serendipity-jelenséget és a Kintsugi-filozófiát a mindennapokban. Az első a véletlenszerű lényeges felfedezések megbecsülésére tanított meg, illetve új szintre emelte bennem az értékes dolgok megtalálásának képességét olyan helyeken, ahol eddig sosem gondoltam volna. A második, a törött kerámia javításának japán művészete alapján pedig felhagytam botlásaim, javításaim álcázásával s képessé váltam minden ilyesmit a saját történetem szerves részeként kezelni.

Mi a 2020-as év legnagyobb tanulsága számodra és összességében milyen az éved egyenlege? 

A 2020-as ’csúcsélményem’, hogy a saját realitásvesztésem, a töredezett viszonyom a szubjektív-objektív-egyetemes realitáshoz az oka annak, hogy a ’rosszul vagyok’ és a ’rossz nekem’ állapotok képesek folyamatosan összecsúszni bennem. Ennek a belső filmvetítésnek a megállítására tanultam meg, hogy ne hozzak döntéseket a függőségeim mentén a rövidtávú jóllétemért. Ez afféle stratégiám lett! Így tudtam megtalálni (David Bowie életét tanulmányozva) alkotó emberként ebben az új világban azt a szűk keresztmetszetet, ahol a józanság és az ihletettség elfér egymás mellett.

A tavalyi évem egyenlegeként pedig – mindent egybevetve – leginkább Balogh Béla mondata visszhangzik bennem, amit Barbinek Pétertől kaptam ajándékba, afféle útravalóként még 2019-ben: „Világomban minden rendben van”.

Mit vársz a 2021-es évtől?

Három plusz egy kívánságom van. Szeretnék örökbe fogadni egy középkorú vizslalányt, aki Emma méltó utódja lenne az Ezüst Vizsla Túrákon és a családunkban. Szeretném 2021. április 23-án Janikovszky Éva 95. születésnapját egy különleges színházi est keretében megünnepelni a nagyközönséggel együtt. Szeretnék elutazni Barcelonába és bepótolni az elmaradt 45. születésnapomat és a nászutunkat. És szeretném, ha 45 éves korom után is derűsen ambiciózusan tekintenék előre és meglátnám, mi minden klassz vár rám a következő életszakaszomban.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!