Nagy Anna: Az év, amikor annyi mindent tanultunk

Évértékelő sorozatom mai részében Nagy Anna, az Egyszülős Központ megálmodója és elnöke osztja meg évösszegző gondolatait velünk. Annát régóta ismerem, nagyon szeretem és tisztelem mindazért, amit a gyermeküket egyedül nevelő szülőkért, családokért tesz immár 15 éve.

Amikor közeledett az ezredforduló, a bűvös 2000-es év, csak úgy pezsgett-nyüzsgött a világ. Egymást érték a világvége-jóslatok, várták, hogy robban-e az időbomba és dollármilliárdokat költöttek az Y2K projektre, hogy ne omoljon össze a teljes számítástechnikai rendszer. Vártunk, féltünk, izgultunk: vajon mit hoz az élet éjfél után? Aztán elhangzottak a gongütések, elkezdődött a 2000-es év – amiről sokáig azt gondoltuk, hogy ez már a 21. század – és az élet ment tovább, mintha mi sem történt volna. Elmaradt a világvége és legfeljebb annyi történt, hogy néhány csecsemőt 100 évesként anyakönyvezett a rendszer. A kisebb hibákat kijavították, a 300 milliárd dollárt lekönyvelték, mi pedig nevetgéltünk, hogy nem azt csináljuk és nem annyi gyerekünk van, mint azt évekkel korábban terveztük.

Amikor a 2019-es év közeledett a vége felé, megint – mint minden évben – elindultak a szigorúan tudományos pletykák, hogy milyen év is lesz a következő. Megint vártunk és megint izgultunk, de abban mindenki egyetértett, hogy a két 20-as különleges együttállás, ami csak jót hozhat. Megint meghatva álltunk éjfélkor a tévé előtt, meghatva hallgattuk és énekeltük a Himnuszt és arra gondoltunk, hogy ez is elkezdődött. És senki nem tudta, hogy valahol a messzi Kínában, egy Vuhan nevű városban épp most írják át az emberiség életét. Hónapokkal később már mindenki osztogatta a Facebookon, hogy ezért az évért kár volt éjfélig fent maradni, de ezt akkor még nem tudtuk. Fent maradtunk és vártuk ezt a különleges párosítást: a két 20-ast.

Alig néhány hónap telt csak el, mikor rájöttünk, hogy ezt biztosan senki nem várta: ijedtek voltunk és tanácstalanok. Elveszettségünkben azokba a dolgokba kapaszkodtunk, amik mindig is ott voltak körülöttünk: elkezdtünk kapirgálni a kertben – már ha volt -, sütöttük a kenyereket és gyártottuk a kovászt, ha már nem jutott élesztő a boltból. Egy idő után aztán elült a bevásárlási láz, lenyugodott a felhalmozási ösztön, elhalkultak a mindenhez (is) értő önjelölt vírusszakértők és azzal főztünk, amink volt – a konyhában és az életben. Elkezdtünk otthonról élni.

Amiről azt gondoltuk, hogy évekig tartó előkészületeket igényel, most megvalósult egyik napról a másikra. Nem, nem volt tökéletes. Igen, fárasztó volt. Nem, nem tudtuk azonnal, hogy fog-e ez menni. Igen, végül mégis ment, akkor is, amikor már nem volt kötelező. Alkalmazkodtunk egész évben és Darwin óta tudjuk, hogy ettől vagyunk erősek. Hogy rugalmasak vagyunk, hogy képesek vagyunk változni, ha úgy hozzák a körülmények – és most úgy hozták.

Idén is történtek nagy és jó dolgok: megszülettek kisgyerekek, akikre tíz éve vártak, születtek szerelmek ott, ahol már nem is remélték, az emberek nevettek, szerettek és voltak boldogok is pont úgy, mint minden más évben.

Ebben én sem voltam kivétel. Sok jó dolog történt, még ha nem is pont úgy, ahogy korábban terveztem. A fiam nem tudott elballagni, pedig évek óta készültem, hogy hogy fogok majd zokogni a virágcsokor felett. De jött helyette más. Ahogy készült az érettségire, a bezártságban ott lehettem körülötte, sőt néha segíthettem is neki – már ha hagyta. Az a néhány hét emlékeztetett arra a régi csodálatos időszakra, amikor ugyancsak a nap 24 órájában voltunk együtt, de ő még nem az érettségire készült, hanem az óvodára. Ajándék volt, hogy ilyen közelségben és meghittségben zárhattuk le a gyerekkorát, a mi nagy közös élményünket.

És hogy mitől jó még? Jó az összekapaszkodás élménye, hogy tudjuk, hogy számíthatunk egymásra. Jó napközben felállni a gép mellől és megsimogatni a férjem fejét. Jó megköszönni neki, ahogy leteszi mellém a teát és rám mosolyog. Jó leülni hétköznap is együtt ebédelni – nem a menzán, nem a munkahelyen és nem a töröknél, hanem itthon.

És jó tudni, hogy ennek egyszer vége lesz. Hiába sütöttem én is kenyeret és ültettem paradicsomot, ahogy korábban soha, azért az lesz az igazi, ha mindezt azért teszem, mert ezt szeretném és nem azért, mert egy értelmezhetetlen helyzetet próbálok értelmessé tenni. Ha pedig megint visszatérünk a normalitáshoz – és én ezt várom a következő évtől -, remélem, hogy néhány dolgot magunkkal viszünk, amire megtanított ez az év. Például az alázatot: hogy nem tehetünk meg mindent. Hiszen egy icipici vírus is a feje tetejére tudja állítani azt a világot, amiről azt gondoltuk, hogy az urai vagyunk. Vagy az alkalmazkodást – hogy úgy is lehet beszélgetni, ha nem találkozunk vagy frufrut vágni, ha nincs a közelben fodrász. Az alkalmazkodást a korlátainkhoz és egymáshoz, amikor napi 24 órában összezárva kell elviselnünk, ami néha két órában is sok. És az örömöt: hogy a nagy rossz árnyékában újra észre tudjuk venni a sok kicsi jót, amikről nagy magabiztosságunkban úgy gondoltuk, hogy jár nekünk.

Azt kívánom, hogy mindezt tovább tudjuk vinni a következő évre és addigra talán megtanulunk még egy dolgot: a békét. Hogy tudjunk összekapaszkodni a bajban és akkor is így maradni, amikor már nem fenyeget semmi. Így, összekapaszkodva.

Nagy Anna, az Egyszülős Központ elnöke

Az Egyszülős Központ elnökével készült előző interjúim ITT és ITT olvashatóak; a központ éppen egy évvel ezelőtti apáknak szóló programja apropóján, a gyermeküket egyedül nevelő apákról szóló írásom pedig ITT.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!