Guba házaspár: A házasságunkat mindketten szentnek tartjuk

Házasság hetés sorozatom a rendezvénnyel együtt véget ér. Utolsó “arcaim” Guba Imre és Judit párterapeuták. Őket is interjúztam már, és azalatt a beszélgetés alatt annyira meggyőzően meséltek egy általuk is szervezett, érzelmi fókuszú terápián (ÉFT) alapuló “Ölelj át” tréningről, hogy utána mi – a férjemmel – is részt vettünk egy ilyen párkapcsolat-gazdagító foglalkozáson. Ez alapjaiban változtatta meg a kettőnk közötti kommunikációt, amiért nagyon hálásak vagyunk nekik. (Kérdéseimre ők is külön válaszoltak, innen az helyenkénti eltérések.)

Mikor ismerkedtetek meg, hogyan történt a lánykérés és milyen volt az esküvőtök?

Imre: 1995. szeptember 11-én, hétfőn délelőtt, a PPKE HTK Papnövelde utcai épületének a második emeletén találkoztunk először Judival. Első látásra beleszerettem! A lánykérés 1999. február 14-én, Valentin napon történt. Öcsémmel, Ferivel mentünk el Judiékhoz, akinek a papája, látva a nagy virágcsokrot, mit sem sejtve azt kérdezte: “Fiúk, azért ez nem túlzás?”. Húsvétkor volt az eljegyzésünk, ahol a két család focimeccsén 1:1 arányú döntetlen eredmény született, így megszereztem Judi kezét! Az esküvőnk 1999. október 2-án, Szent Őrzőangyalok ünnepén volt a zugligeti Szent Család templomban, szép őszi napsütésben. Nagy násznéptől körülvéve történt meg, hogy előre kimondott és megismételt szavakkal, teljesen megszűnt a külvilág számomra, és Judi ragyogó szeme, komoly, mégis mosolygós arca, kezének érintése egészen betöltötte a világomat!

Judit: Első nap az iskolában… Az egyetemen találkoztunk, utána kellett még pár év, hogy a vonzalmunkat kifejezzük. Lánykérésből kettő is volt: volt egy intim, kettesben, titkos, és volt egy hivatalos, amikor Imre öccse kérte meg a kezemet az édesapámtól. Véletlenül pont Valentin napján. Akkoriban még nem ünnepeltük ezt a napot, édesapám meg is jegyezte, amikor a vendégek váratlanul betoppantak egy csokor virággal, szépen felöltözve: “Fiúk, nem túloztátok el egy kicsit ezt a Valentin napot?” Az esküvőnknek úgy örültünk, hogy nem tudtuk eldönteni, kit ne hívjunk meg, így végül még a nagymamám is elhívhatta a barátnőit. Szerencsére a zugligeti templom elég nagy, ahol tartottuk elég nagy, így elfértünk.

Melyik volt házasságotok legszebb és legnehezebb időszaka?

Imre: Nekem a legszebb talán az volt, amikor Dávid, az első fiúnk megszületett. Más mederben folyt számomra tovább az élet, mint addig! A legnehezebb időszak számomra az volt, amikor egyszerre építkeztünk, gyerekünk született, Judival mindketten tanultunk, otthagytam az állásomat és vállalkozást indítottunk. Ez még így leírva is sok, hát még átélni! Nem volt könnyű, de megcsináltuk!

Judi: Most az eleje jut eszembe, egyszerre fantasztikusan izgalmas és romantikus volt. Egy pici kis falusi házba költöztünk, fával fűtöttünk, nem voltak bútoraink, megtudtuk, hogy kisbabánk lesz kilenc hónap múlva. Elkezdtünk egy teljesen új életet együtt. Ugyanakkor ez, utólag visszanézve nagyon nehéz is volt, hiszen nagyon sok minden megváltozott, egy csomó veszteség is volt, amivel nem számoltunk. El kellett engednünk Budapestet, a barátainkat, munkahelyünket, közösségeinket, ami elég nehéz volt.

Van olyan időszak, amit legszívesebben elfelejtenétek?

Imre: Én arra az időszakra gondolok, amikor még nem volt eszközünk arra, hogyan támogassuk egymást érzelmileg, megértéssel, közelséggel. Persze, most se sikerül mindig, de legalább most már van hozzá “kanalunk”.

Judi: Hát, van amire nem szívesen emlékezem, de elfelejteni nem szeretnék semmit. Néha vissza-vissza nézünk még ma is a nehéz pillanatokra, próbáljuk megérteni magunkat és a másikat is.

És olyan pillanat, amikor legszívesebben megállítottátok volna az időt?

Imre: Meg is állítottuk! Egy kora őszi nap jut eszembe, amikor ültünk Judival a hegyoldalban egy teraszon. Gyönyörű kilátás nyílt a városra, és “végignéztük” a naplementét – alkonyatot – estét. Addig ültünk és beszélgettünk, hallgatunk, amíg a nappalból éjszaka lett. Még visszagondolni is jólesik rá!

Judi: Olyan van, általában a Szigetspiccen, a Duna-parton Kisorosziban, hogy úgy érzem, megállt az idő. Főzzük a vacsorát a kis tűzön a sátor előtt, megy le a nap, egyszerre nézzük a Visegrádi várat és Nagymarost, egészen különleges.

Szoktatok veszekedni? És hogyan békültök ki?

Imre: Igen, elég sokszor! Mindketten érzékenyek vagyunk, sok sebet hordozunk, így könnyen megérintjük egymás fájó pontjait. Arra felszisszenünk, és próbáljuk megvédeni magunkat, érthető módon. A kibékülés egyre könnyebben megy, elég gyorsan felismerjük, hogy azt az erős fájdalmat, amit átélünk, nem csak a másik okozza, és hogy ő az, aki tudja gyógyítani a sebet! Növekvő egységet szoktam a kibékülés, újrakezdés után érezni! Hálás vagyok ezért Judinak!

Judi: Szoktunk. Elég gyakran. De nem bírjuk sokáig a feszültséget. Először magunkban próbálunk megnyugodni, aztán valamelyikünk oda megy a másikhoz, hogy kezdjük újra.

Általában mi/ki segített át a nehézségeken az évek során?

Imre: Elsősorban az a hitünk, hogy a házasságunkat, a kapcsolatunkat mindketten szentnek tartjuk. És az a tapasztalatunk, hogy nem csak ketten vagyunk benne, hanem Isten is közel van hozzánk és segít. A nagyobb családban is sok segítséget kaptunk, hol anyagi jellegűt, hol gyerekek nélkül kettesben tölthető időt, hol közös ünnepléseket, megerősítő találkozásokat. Fontos segítség volt a kapcsolatunk szempontjából, hogy folyamatosan képezzük magunkat, tanuljuk magunkat és egymást, és sokat tanulunk azoktól a pároktól is, akikkel dolgozunk. Megerősít engem látni az elkötelezettségüket, ahogy keresik az utat egymás felé és ez segít nekem is abban, hogy ugyanezt a keresést én se hagyjam abba!

Judi: Szerencsére sok segítségünk volt. Család, barátok, közösség. De nagyon sokat kaptunk egyénileg is, jártunk lelkivezetőhöz, terápiába, önismereti csoportokba, így a nehézségeink végül lehetőségekké is váltak, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Az Isten gyógyító erejét újra és újra megtapasztaltuk.

Hogy éltétek/élitek meg a járvány okozta összezártságot?

Imre: Szerencsére, mire megjött az első karantén tavasszal, már mindenkinek volt külön szobája. Sőt, Judival mindketten tudtunk párhuzamosan dolgozni online. Így ez a része nagy ajándék számunkra és az összezártság okozta feszültséget is jelentősen csökkentette a viszonylag nagy tér. Az őszi-téli karantén már más volt mint a tavaszi, de kicsit már gyakorlottabbak is vagyunk benne. Jobban kell figyelnünk arra, hogy Judival legyen kettesben, felnőtt időnk, amikor visszavonulunk, és nem vagyunk elérhetők a gyerekeink számára. Ezt elég jól veszik, egymással is tudják magukat jól érezni, nekünk pedig feltöltődést jelent, hogy újra jelen tudjunk lenni számukra.

Judi: Nekünk szerencsénk volt, nagyon különleges élmény volt. Hirtelen nagyon sokat voltunk együtt, amit az elmúlt évekre nem volt jellemző. Nem volt stressz, nem kellett sietni sehová, itthonról tudtunk dolgozni. A gyerekeink is újra mind itthon voltak, kaptunk egy új esélyt, hogy egész családként együtt legyünk.

Mi (volt) a legnagyobb kihívás a járványhelyzetben és ilyenkor mibe/kibe tudtatok/tudtok kapaszkodni?

Imre: Nekem két félelmem volt: az egyik, hogy nem lesz munkánk, mert elfogynak a klienseink; a másik, hogy összeomlik az internet. Egyik sem valósult meg, sőt a lecsökkent utazási időt nagy ajándékként élem meg. Befejezek egy csoportos találkozót zoom-on és utána öt perccel már a kertben vagyok, vagy vacsorázom együtt a családommal. Az elegendő számú laptop beszerzése volt még számomra kihívás, amit sikerült megoldani, sőt még tartalékot is beszereztem, hogy biztonságosan tudjunk dolgozni, tanulni. A bezártság, a találkozások hiánya, lecsökkenése kihívás még. Igyekszünk a rendelkezésre álló lehetőségeket kihasználni: séta a szabadban, kis létszámú találkozások, online beszélgetések a nagyobb családdal, kirándulás, edzés itthon.

Judi: Nekem az volt a legnehezebb, amikor két gyerekünk covidos lett és még az utcára sem mehettünk ki. Jött a rendőr minden nap. Akkor úgy éreztem, hogy ez már sok, hogy még az erdőbe sem mehetek ki, éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. De még ezt is átvészeltük, mindig valaki más vásárolt nekünk, csak letették az ajtó elé a kosarat, mi meg utaltuk a pénzt. De volt, amikor kis szatyrot találtunk a kapura lógatva kaláccsal, lekvárral. Vagy hallottuk, ahogy a szomszéd néni mondja a rendőrnek szombat reggel: “hagyja őket, itthon vannak, csak alszanak még”.

Van közös elfoglaltságotok?

Imre: A munkánk is sok szálon összeköt bennünket, de ezen kívül most ősszel volt másfél hónapunk kettesben, mert Gergő, a legifjabb gyerekünk is vidéken kezdte a gimnáziumot, és hét közben kollégiumban vannak mind. Felfedeztük közös hobbiként a kajakozást, biciklizést, úszást, kirándulást és ebben mindketten nagy örömünket leltük. Úgyhogy most egyszerre élvezzük a nagycsaládi létet a közös étkezésekkel, beszélgetésekkel, társasjátékkal, filmekkel, és ugyanakkor várjuk a tavaszt!

Judi: Gyakran sétálunk együtt, van a közelben egy kis erdő, ott heti többször is gyalogunk a Nordic Walking botunkkal. Az elején kicsit furán néztek a szomszédok, ma már csak kedvesen megkérdik: “Na, megvolt a napi séta?” Szeptemberben egy új közös hobbit találtunk. A gyerekeink mind elmentek kollégiumba, mi pedig vettünk két kajakot és munka után többször elugrottunk Tatára kajakozni. Ez nagyon kikapcsolt, de sajnos nem tartott sokáig, mert jött a hideg, meg a karantén, de már várjuk a tavaszt, hogy újra menjünk.

És közös tervetek?

Imre: Mindketten vágyunk vízparton lakni, és amíg ez a lehetőség még várat magára, addig most azt tervezzük, hogy nyáron kicsit hosszabb időt fogunk tölteni a Szentendrei Sziget északi végén, a Szigetspiccen táborozva a vadkempingben. Az a hely mindkettőnk számára kedves és gyönyörű vízpart! Várom!

Judi: Van, de az még titkos.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!