Kárász Eszter: A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy anya leszek és azóta sem múlt el az érzés, hogy ezért születtem

Anyaságról szóló sorozatom második napján egy kétgyermekes édesanyát mutatok be: Kárász Eszter előadóművészt, az Eszter-lánc mesezenekar alapító-énekesét; sok kisbeteg kedvenc bohócdoktorát.

Eszter, mesélj, hogyan lettél édesanya?

Mindig tudtam, hogy egyszer anya leszek; természetes volt bennem ez a vágy, de nem terveztem tudatosan, hogy az életem folyamán mikor; hittem benne, hogy pont akkor fog jönni, mikor az a legjobb lesz neki és nekem. És így is lett. Az első lányomat 28 évesen szültem, és nem telt el két év, hogy megszületett a húga is. Mikor legelőször megtudtam, hogy babát várok, volt egy ijesztően szédítő tíz perc, amíg kicsit megállt a világ és az ablakon kinézve próbáltam felfogni, hogy most már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint előtte, és óriási erővel kerengett a kérdés bennem, hogy tudok-e majd elég jó lenni ahhoz, hogy egy boldog ember anyja legyek. De egyszer csak elszállt a szédület és onnantól a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy anya leszek és azóta sem múlt el az érzés, hogy ezért születtem.

Hogy élted meg a várandóságokat?

Én nagyon szerettem várandós lenni, annak ellenére, hogy mindkét gyerekkel sokáig tartottak az émelygő rosszullétek. Annyira, hogy nem is értettem, miért hívják reggeli rosszullétnek, mikor ébredéstől elalvásig tart. Körülbelül félidőre múltak el, és onnantól (de addig is) a lehető legboldogabb időszaka volt az életemnek. A második kicsit pörgősebb volt, mert ugye volt már egy egyéves örökmozgóm, akinek ráadásul egyévesen váratlanul lett egy (azóta szerencsére nyomtalanul elmúlt) komoly mozgás-problémája, és szinte minden nap tornára és fejlesztésre jártam vele, nagy hassal is emelgetve őt; de így utólag visszagondolva: ennek ellenére mégis egy nagy békesség jut eszembe arról a várandósságomról is. Mindkét gyerekem ősszel szültem; és a halvány őszi napsütésben így 14 év után is sokszor ugyanazt a várakozó békét érzem, mintha a természet elalvásával én egy új élet ébredését várnám.

És milyen élmény volt maga a (két) szülés?

Az első lányom, Dorka nem igazán akart megszületni – ő azt mondja így utólag, hogy olyan jó volt ott benn – ; de annyira, hogy mikor 10 nap várakozás után megindították, akkor is nagyon lassan indult be a folyamat. A szülésindítás minden formáját betéve tudom hát, a végén annyi katéter lógott belőlem, mint egy műtétnél. Végül nehéz és nagyon hosszú vajúdás után bújt ki, és még azt is kétszer átgondolva, mert először a feje fele bújt csak ki az orráig, és ott megállt, egy – akkor óráknak tűnő – fájás-szünetnyit elidőzve teljes fejkörméretével félúton, és csak utána gondolta úgy, hogy jó lesz itt kinn. Mikor elmeséltem neki nagyobb korában, azt mondta: kiszagolt előbb a világba, hogy érdemes-e. Azóta viszont a legnagyobb magabiztossággal éli az életét, úgyhogy valószínűleg jól átgondolta.

A második szülésem ehhez képest, de egyébként is álomszerű volt, végig-jógáztam a vajúdásom, ültem vízben, hallgattam zenét és valahogy sikerült ráfeküdnöm a fájások hullámaira. Janka is három nappal később érkezett a kiírtnál, de ő olyan finoman és csöndesen, ahogy azóta is él.

Mikor tudtad meg, hogy kislányod lesz (újra) és milyen érzés volt?

Én valamiért egész életemben úgy gondoltam, hogy fiam lesz; gyerekkorom óta tudtam is: Bence lesz és göndör fekete hajú. Így az elsőnél meglepődtem, mikor megmondták, hogy kislány. De nagyon örültem, egy pillanatig nem volt kétséges, hogy teljesen mindegy a neme. Másodszorra viszont kicsit drukkoltam, hogy megint lány legyen, annyira megszoktam, hogy lányom van. Az azóta eltelt 14 évben egyértelmű lett, hogy lányos anyának születtem, igazi burok és nagy női szolidaritás van köztünk. De azért egyszer még megélném, milyen a kisfiam tekintetében elveszni.

Ezek szerint szeretnél még gyermeket?

Mikor a válásnál két gyerekkel egyedül maradtam nyolc évvel ezelőtt, még kicsik voltak mindketten. Nagyon nehéz volt kétfelé szakadni, mikor kétfelé szaladtak, és örültem, hogy annyi gyerekem van, ahányat pont kézen tudok fogni. Most, hogy már nagyok, a nagyobbik lányom már annyira, hogy konkrétan a hóna alá csap, ha elmegyünk sétálni, most egyre jobban hiányzik a babaillat, és szívesen megélném újra; már jól ismerve a nehézségeit és elengedve a kezdő anyák félelmeit, belefeledkezve minden pillanatába. Gyerekkoromban négy gyerekkel álmodtam magam, de ha így marad, akkor is tökéletesen boldog vagyok; nagyszerű gyerekeim lettek, akikkel minden nap új kaland.

Csodás, de nem a legcsaládbarátabb hivatásod van, saját zenekarod (az Eszter-lánc), bohócdoktorként önkénteskedsz és egyedül neveled a lányaidat. Hogyan tudod magadat megosztani munka és család között?

Szerintem a legcsaládbarátabb hivatásom lett – illetve nem lett, mert tudatosan alakítottam így, mikor megszülettek –, mert szabadúszó előadóművészként magam alakítom az életem és az időm. Nekem mindig fontos volt a szakmai jelenlét is; hogy érezzem, hogy tudok adni és szükség van rám, és így vagyok kerek; de a gyerekeket sem akartam egy percre sem háttérbe szorítani emiatt. Így, amikor megszülettek, azon voltam, hogy olyan utakat találjak, ahol nem zárja ki egymást a szakmám és a gyerekeim. És, ahogy mindig, mikor jófelé vágyom meg a dolgokat, az élet segített és sorra hozta a megoldásokat.

Otthon is sokat énekeltem, ukuleléztem a gyerekeimnek, így magától jött a gondolat, hogy tarthatnék zenés-játékos foglalkozásokat kicsiknek, amin ők is ott tudnak lenni. Elkezdtem bölcsikben, majd saját szervezésben is a Dalolka nevű foglalkozásomat, ahova vittem magammal a gyerekeim is, nekik is énekelve, velük is játszva, miközben jó gyerektársaságban is lehettek. Ebből nőtte ki magát később az Eszter-lánc mesezenekar, aminek a dalait mindig ők hallották először; sokszor nekik született egy-egy dal és boldogan kucorodtak a próbákon a nagybőgő lábához. Később sokszor énekeltek is velem színpadon vagy stúdióban a lemezre; de mindig csak akkor, ha volt kedvük. Egyedül bohócdoktorként nem fonódott össze a szakmai életem velük; de ez remélem így is marad, és ők csakis kórházon kívül találkoznak a jövőben is azzal a zenével, nevetéssel, amit én beviszek a beteg gyerekeknek.

Eszter, mit jelent számodra az anyaság?

Nehéz megfogalmazni; egyszer írtam róla egy novellát, annál szebben többet nem fogom tudni szavakba önteni. Talán mostanában leginkább azt, milyen boldogító védőhálónak lenni alattuk, és nézni, hogy repülnek, szabadon, és annak a teljes biztonságában, hogy elkapom őket, ha zuhannak.

És milyen lányos anyának lenni? A fotóid alapján mintha barátnők lennétek, összenőttetek.

Én kicsit fiús, vagány gyerek voltam, és sokáig kerestem, milyen is vagyok nőnek; így sokat tanultam a saját nőiségemről azáltal, hogy szerettem volna nekik jó minta lenni. Most már mindketten kamaszok, ösztönösen és jó módon születik bennük a nő, amit megunhatatlan kíváncsisággal figyelek. Mivel elég régóta vagyunk hárman, sok mindenben tényleg összenőttünk, lett körülöttünk egy burok, és most már valóban, szinte barátnőkként tudunk beszélni a világ dolgairól. Most már az az időszak jön, amikor lassan és fokozatosan meg kell tanulnom őket majd elengedni, hogy járják a saját útjukat. Persze még van jó pár évem, de pont emiatt a nagyon összenőtt harmónia miatt már most szokom a gondolatot, hogy mire odaérünk, jól tudjam majd csinálni.

Mi a legfontosabb üzenet, amit szeretnél átadni a lányaidnak, és mire vagy velük kapcsolatban a legbüszkébb?

Amikor megszülettek, egyet tudtam biztosan. Hogy azt akarom, hogy megdönthetetlenül tudják egész életükben, hogy feltétel nélkül szeretem őket, és hogy szerethetők és különlegesek a maguk egyedi módján. Én elég bonyolultan nehéz családi háttérből jövök, és felnőttként bukdácsolva tanultam csak meg, hogy tudjam magam szeretni. Ők, remélem, már ösztönösen tudják, és akkor már minden egyéb buktatónak a legyőzéséhez lesz erejük. Azt hiszem, erre vagyok a legbüszkébb. Hogy ez sikerült.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Saját anyaságomról szóló korábbi bejegyzéseim ITT és ITT olvashatóak.

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!