Deák Kristóf: Foglyok (a Várkert Moziban)

Tegnap bő négy hónap után végre kimozdulhattunk kettesben a férjemmel. A kimozdulás ugyan rövid volt, a közös vacsora nem fért bele és a mozi után sietnünk kellett haza, de így is hiánypótló élmény volt, hiszen a járvány előtt mi heti rendszerességgel jártunk el otthonról, és bár nagyon igyekeztünk ezt alternatív megoldásokkal pótolni a karantén ideje alatt, már NAGYON hiányzott az igazi, házon kívüli közös program. Az már csak ráadás, hogy egy igazán jó magyar filmet láttunk egy csodás panorámával rendelkező szabadtéri helyen, a Várkert Moziban. 

Most elvileg a filmről szeretnék írni, de muszáj volt megemlítenem a körülményeket, nem éreztem elégnek annyival kezdeni, hogy megnéztünk egy jó magyar filmet… A film egyébként tényleg jó volt, már régóta készültem megnézni, és azonnal lecsaptam rá amint észrevettem – aznap reggel – a Várkert Mozi programján. (Aki jobban fel akar készülni, nézze meg mielőbb a honlapot, a legközelebbi vetítés július 29-én lesz.)

A Foglyok című film az ’50-es évek Magyarországában játszódik, az Oscar-díjas Deák Kristóf (első tévéfilmes) rendező és Vörös András forgatókönyvíró számára is váratlan aktualitással, hiszen a történet lényege röviden: két ÁVÓs váratlanul megjelenik egy átlagos, polgári származású, tehát eleve „gyanús” családnál, de nem viszi el, „csak” fogva tartja őket a saját lakásukban és mindenki mást is, aki az azt követő órákban, napokban hozzájuk bekopog. Mindenkinek megmutatnak egy képet, rákérdeznek, hogy ismeri-e, majd a választól függetlenül bezárják a lakásba. Annyit tehát tudunk, hogy valaki keresnek, de hogy kit és miért, azt nem. Telnek az órák, majd a napok, egyre kevesebb az egy főre jutó személyes tér, ágy, élelem és WC papír, de elfogadható magyarázat nincs, csak vaktában ötletelés, így a feszültség és a félelem egyre csak nő és lassan kikezdi a lakás foglyainak idegeit.

A történet csak azok számára hihetetlen, akik nem ismerik ezt az időszakot, de még  számukra is izgalmas lehet, hiszen csak a film legvégén derül ki a valódi ok, és amikor már sejtjük, mi lehet, még akkor is izgulhatunk, hogy mi lesz ennek a lakásba zsúfolt egyre nagyobb csapatnak, és azon belül is az egyes embereknek, különösen a főszereplő Sárának a sorsa. (Egy-két embert elvisznek korábban, ami újabb izgalomra ad okot az ottmaradókra nézve.) A Sodró Eliza által megformált Sára sorsa azért is különösen érdekes, mert komoly jellemfejlődésen megy át: a kommunista rendszerben naivul hívő, polgári származású rokonaitól tisztes távolságot tartó, bennük sokáig nem igazán bízó, a történtekért őket hibáztató, indulatos fiatal lányból a film végére a rendszer működését átlátó, a családjában bízó, és a saját helyét és értékrendjét eszerint újraalakító és azt megszilárdító, érett nő lesz.

A sztori ráadásul igaz is, ugyanis a film kapcsán zajló online beszélgetésben (amit számomra érthetetlen módon nem vetítettek le a film előtt, hiszen máskor élőben szoktunk ugyanígy a film előtt hallgatni a meghívottakat), Deák Kristóf elárulta: a történet nem az ő vagy a forgatókönyvíró fejéből pattant ki, hanem egy néni mesélte el nekik, akinek később egy barátnőjével is elbeszélgettek, így állt össze a történet. Az adott korra jellemző, a hatalom erőfitogtatására különbözőképpen reagáló figurákat (polgári családfő és feleség, felkapaszkodó hivatalnok és idegbeteg felesége, öntudatos háborús veterán, házmester, mindent tudni vélő és/vagy saját életüket féltő spiclik és semmiről nem tudó vidéki lány) zseniálisan eljátszó, többségében főleg színházi és néhány filmszínész (Sodró Eliza, Fekete Ernő, Porogi Ádám, Soltész Bözse, Barta Ágnes, Vasvári Emese, Szamosi Zsófia, Csőre Gábor, Jászberényi Gábor, Lengyel Ferenc) játékának és a helyzet(tragi)komikumra épülő forgatókönyvnek köszönhetően nemcsak izgulni, hanem nevetni is tudunk az egyébként szomorú helyzeten és az abba beleszorult sokféle emberen, azaz valahol saját magunkon is. A rendező elmondása szerint éppen ez a cél: a humor szükséges ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy ez az időszak is a történelmünk része volt. A tipikusan magyar poénok, helyzetkomikumok és arcok, valamint a kommunista rendszerre általános jellemző helyzetek és az univerzálisan emberi figurák adják a film erősségét és juttatták el számos belföldi és nemzetközi díjhoz is. 

A színházi színészek és a statikus helyszín miatt adja magát az ötlet: színházban is egyértelműen megállná a helyét. Kíváncsian várom, lesz-e e rá jelentkező teátrum! Addig is, mindannyian elgondolkodhatunk azon: mi minek/kinek a foglyai vagyunk?

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró