Az első kimozdulás

Nyolc hét után ma először kimozdultam otthonról. Nemrég írtam arról, mit teszek elsőként, ha véget ér a járvány. Még nem ért véget, de úgy alakult, hogy ma mégis elmehettem otthonról. Nyolc hete nem ültem villamoson, autóban is csak egyszer utaztam befele a városba hivatalos ügyet intézni, egyébként mindig csak kifele, a természetbe. Furcsa kettős érzés volt. 

Sokáig gondolkodtam mit érzek, aztán egyszercsak beugrott: olyan, mint amikor szülés után pár héttel először kimozdultam otthonról, a védett kis világomból a nagyvilágba. Persze, nem pontosan olyan, hiszen a körülmények nagyon mások, de mégiscsak leginkább ahhoz hasonlóan éreztem magam.

Ugyanúgy furcsa izgatottságot éreztem, mint akkor; kicsit olyan volt, mintha vizsgázni mennék (nem aludtam nyugodtan, kapkodva reggeliztem és gondosan válogattam a ruháimat), pedig csak a kozmetikushoz meg a fodrászhoz mentem (akkor is, most is), de a (most nyolc, akkor hat) hét elég volt ahhoz, hogy elszokjam a tömegtől és a tömegközlekedéstől. Szerencsére tömeg most nem volt, de azért láttam egysmást. Reggel még csak két-három fő lézengett a villamoson, délben viszont már majdnem minden ülésen ült valaki. Arra számítottam, hogy a Nyugati környéke üres lesz, reggel még az is volt, de délben már majdnem „régi fényében” üzemelt. Nemcsak koldusokat láttam, hanem csoportosan ácsorgó nőket (és rájuk „vigyázó” rosszarcú férfiakat), akik leszólították a férfi járókelőket egy „üzletre”. És arcomba füstölő lézengőket. Hát ez az, ami eddig sem hiányzott és ezután sem fog…

Ugyanakkor egyértelmű szabadságérzés is erőt vett rajtam. Jó volt lecserélni az itthoni melegítőt, sétálni a napsütésben a körúton. Beszélgetni a kozmetikussal, fodrásszal, vagyis felnőtt emberekkel úgy, hogy közben egy gyerekem sem vág közbe valami számára életbevágóan sürgős és/vagy fontos kérdéssel. Már el is felejtettem, milyen…

A gyerekeim egyébként olyan hosszasan köszöntek el reggel tőlem, mintha valami hosszú útra indultam volna. A kislányom többször visszakérdezett, hogy ugye hazaérek ebédre és délután együtt alszunk el, „mint mindig”? Amikor napközben a férjemmel beszéltem telefonon, elkérte tőle a készüléket, csak hogy „hallja a hangomat”, és amikor hazaértem, úgy ugrott a nyakamba, mintha napok óta nem látott volna. És én is úgy öleltem meg őt, mintha nem 4-5 óra telt volna el. Ebéd közben pedig olyan türelemmel és kíváncsisággal hallgatott, mintha valami izgalmas kalandtúra-beszámolót tartanék.

Azóta persze minden visszaállt a régi kerékvágásba, ugyanúgy nyúznak mindennel, ami eszükbe jut, így én már csak akkor emlékszem a kis kiruccanásomra, ha belenézek a tükörbe. Holnap meg talán már úgy sem… 🙂 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró