Janikovszky Éva örök - Beszélgetés a Janikovszky-lányokkal

Janikovszky Éva 95. születésnapjára (április 23) a 6szín ünnepi előadással készül – jelen körülmények között „természetesen” csak online módon, streamelve. „A lemez két oldala” című képzeletszínházi előadást Tollár Mónika nyolc évvel ezelőtt álmodta meg, írta át színpadra és rendezte meg a Katona József Színházban; majd ország-világjáró útra indult vele. Azóta vagy tucatszor újrarendezte különböző színészekkel, különböző helyszíneken és különböző módokon. Vele és a születésnapi előadás két színművésznőjével, Horváth Lilivel és Kovács Patríciával beszélgettem.

Épp a 6szín (akkori nevén Hatszín Teátrum) négy évvel ezelőtti megnyitója előtt beszélgettem veled először erről a színdarabról. Akkor már a 30. előadásnál tartottál nyolc színésszel. A következő négy – a járvány miatt gyakorlatilag csak három – év alatt meddig jutottál e számokat illetően? És melyik volt a kedvenc előadásod?

Mónika: A Hatszín Teátrumbeli premierünket követően országon belül és külföldön is sokat vendégszerepeltünk. Mivel az előadás gyakorlatilag bárhol eljátszható, sokfelé meghívtak minket fellépni. Igyekeztünk minden invitálásnak eleget tenni az elmúlt években; s így leginkább olyan helyszínekre jutottunk el, ahol előny volt a produkció rugalmassága, alakíthatósága. Jelenleg közel 80 előadásnál és 40 színésznél tartok!

A legeslegkedvesebb, felejthetetlen élményű előadásom mindezek közül egyértelműen a 2013-as ősbemutató a Katona József Színházban Fullajtár Andreával és Horváth Lilivel. Másodikként pont a Hatszín-premier kedves a szívemnek, ahol e két színésznőhöz 2017-ben Elek Ferenc és Scherer Péter csatlakozott a színpadon az írónő születésnapja alkalmából. A dobogó harmadik helyét a szintén 2017-ben debütált DARK (= teljes sötétségben előadott) verzió nyerte el a szívemben Kovács Patrícia és Kovács Vanda közreműködésével, melyet a Magyar Telekom székházának lesötétített rendezvénytermében játszottuk. A különdíjat pedig annak a nagyszínpadi előadásunknak szeretném odaítélni; amikor 2016-ban a Pesti Magyar Színházban 600 néző előtt léptett fel Horváth Lili és Láng Annamária, illetve Elek Ferenc és Nagy Viktor. S amit még biztosan tudok: a pandémia előtti legutolsó előadásunknak örökre külön (emlék)helye marad a szívemben, a lelkemben Horváth Lili, Kakasy Dóra és Kovács Vanda jóvoltából…

2018 óta az előadásaitok után neves szakemberek közreműködésével (például Kozma-Vízkeleti Dániel, Feldmár András, Gyurkó Szilvi, Nyáry Krisztián, Cserey Miklós) interaktív beszélgetések is zajlanak a nézőkkel. Miért tartod ez fontosnak és milyen visszajelzéseket kaptál?

Mónika: Az elmúlt években egyre inkább úgy éreztem, hihetetlenül megnőtt a nézők igénye az interaktivitásra a színházon belül is. Erre szerettem volna érzékenyen reflektálni az előadásunk keretein belül; amikor a klasszikus kukucskáló dobozszínpad negyedik, láthatatlan falát lebontottam a játéktér és a nézőtér között. Az általam meghívott szakértők, moderátorok csodálatos finomsággal és biztonsággal teremtettek élő kommunikációt estéről estére a „fent játszók” és a „lent ülők” között. Azt szeretem ebben a számunkra újfajta – a klasszikus színjátszáshoz képest másmilyen – megoldásban, hogy az egyes házigazdák minden esetben teljesen egyedi hangulatot, stílust kölcsönöztek az előadásainknak. Így voltak többen is olyan nézők, akik 3-4 alkalommal jöttek el megnézni a lemez két oldalát. E kísérlet egyértelmű sikerét számomra továbbá az is bizonyítja egyértelműen, hogy egy 60 perces előadásunk után 80-90 percig tart a kötetlen beszélgetés, kérdezz-felelek rész…

Igen, én is azok közé tartozom, akik többször is látták. Az előadás címe egyértelmű utalás: mindennek, ami történik velünk, (legalább) két olvasata van. A színpadon életre keltett történetek örök érvényű, tipikus sztorik a hétköznapi életünkből. Janikovszky Éva kiváló emberismerete és fanyar humora pedig garancia arra, hogy miközben sírva nevetünk az előadás szereplőin; először az ismerőseinkre és a szeretteinkre, majd legvégül magunkra ismerünk bennük. Mitől lesz más ez az április 23-i előadás, egy évvel a járvány kitörése után?

Mónika: A 6színben ezúttal a produkció online, streamelt verziója debütál, hiszen korábban mindig élőben játszottuk ezt az előadást. Egyszerre lesz kihívás és kaland üres nézőtér előtt, kamerák kereszttüzében játszani egy színházteremben. A bátorságunkra és a belső békénkre nagy szükség(ünk) van most! A jelenlegi extrém élet- és munkakörülmények tovább erősítik bennünk, hogy a problémáinkkal most leginkább úgy tudunk szembenézni, ha közben sírva röhöghetünk magunkon. Valójában ez Janikovszky Éva receptje az élet nagy kérdéseinek kezelésére!

Fotó: Horváth Lili — Fotó: Falus Kriszta

Számotokra melyik volt a legkedvesebb, legemlékezetesebb Lemez-előadás az elmúlt nyolc évből?

Lili: Talán a legeslegelső, hiszen akkor még egyáltalán nem tudtam, micsoda sikerszéria előtt állunk!… Akkor és ott, a Katona József Színház Sufnijában történt egy csoda. Számomra külön öröm és megtiszteltetés volt, hogy egykori színművészetis osztálytársnőmmel, Fullajtár Andreával kelthettük életre Janikovszky Éva szövegeit, ami azóta is változatlan népszerűségnek örvend, bármerre is járunk vele, bármilyen közönségnek is játszunk itthon vagy külföldön.

Patrícia: Az én szívemnek az a Suhanj! Alapítvánnyal közösen létrehozott Janikovszky-előadás a legkedvesebb, amit teljes sötétségben játszottunk a Magyar Telekom Krisztina körúti székházában a közönségnek azért, hogy érzékenyítsük őket. Ezen az esten a teremben ülő nézők az előadás alatt végig kizárólag csak a hangunkat – a színpadi partnerem, Kovács Vanda és az én hangomat – hallották. Ez a színházművészeti kísérlet arról szólt, hogy ne csak elképzeljük, de át is érezzük, milyen az, amikor valaki látássérültként él és csak a fülére, illetve az egyéb érzékszerveire támaszkodhat, hagyatkozhat. Nagyon megrázó volt az előadás utáni beszélgetés a nézőkkel, ahogy meséltek az érzéseikről: hogyan változott át bennük a kezdeti pánik valami egészen mély, ismeretlenül intenzív figyelemmé. Színészként mindemellett azt is csodás volt megtapasztalni, mennyire más regiszterben szólaltak meg ezek a Janikovszky-szövegek a teljes sötétben!

Színészként mennyiben volt más a külföldi vendégszereplés az itthoni fellépésekhez képest? Milyennek éreztétek a határainkon túl élő magyarok közönségét, közösségét?

Patrícia: Janikovszkyt játszani külföldön nagyon nagy élmény! Nekem a második legemlékezetesebb előadásom ebből a produkcióból az a németországi utunk, amin színpadi partneremmel, Kárász Eszterrel és a Mónival vettünk részt. A szülés után ez volt az első olyan négy nap, amikor fizikailag eltávolodtam a kislányomtól és egy kicsit kiszakadtam a megszokott, itthoni közegemből. Hatalmas élmény volt a Németországban élő magyaroknak magyarul beszélni, játszani! Olyan nagy fokú szeretettel és rajongással fogadtak minket s annyira hálásak voltak az előadásért (annak szövegéért), meg azért, hogy ott vagyunk nekik élőben, hogy teljesen meghatódtam!…

Lili: Az elmúlt években Németországban több városban és Ausztriában, Bécsben is volt lehetőségem vendégszerepelni ezzel az előadással. Úgy érzem, a határon túl élő magyarok hihetetlenül ki vannak éhezve a hazai kultúrára, az őket anyanyelvükön megszólító élő produkciókra. Végtelenül kedvesek és hálásak voltak minden egyes estünk kapcsán! Ezek a külföldi fellépések a szakmai elismerés mellett továbbá igazi nagy kalandok és örök emlékek számomra: munka és feltöltődés egyben. 2019. március elején a pandémia és a karantén előtti utolsó előadásunk épp Bécsben, a Balassi Intézetben, a Collegium Hungaricumban volt. Színpadi partneremmel, Kovács Vandával és Mónival még békésen és gyanútlanul sétálgattunk, kávézgattunk, vásárolgattunk az osztrák fővárosban… Fogalmunk sem volt róla, mi vár ránk 10 nap múlva!

Hogyan változott bennetek a szerep az első előadáshoz képest? Milyen új(abb) rétegeket fedeztetek fel a szövegben, illetve magatokban?

Lili: Az ősbemutatónkhoz képest rengeteg minden történt velem a magánéletemben és a szakmai életemben egyaránt. Azt hiszem, ebben a Janikovszky-szerepemben sokkal magabiztosabb vagyok; s a szövegeket is közelebb érzem magamhoz, magamból mélyebbről jövőnek élem meg, amikor újra és újra színpadon játszom. Mindennek alapja pedig valószínűleg az, hogy a darabban elhangzó lemezek közül nekem is egyre több olyan kedvencem van, amit rendre előveszek, valahányszor csak kedvem tartja. Mostanában például a kamasz fiaimhoz szóló monológjaim, már-már áriáim a legjellemzőbbek rám… Ezek az én ún. örökzöldeknek is beillő lemezeim – s ezeknek is két oldaluk van!

Patrícia: 2014. augusztusa óta szerepelek ebben az előadásban és ezeket szövegeket egyre inkább a magaménak érzem. Nagyon sokat változtak bennem a saját mondataim az első előadáshoz képest. Most máshogy mondom őket egyszerűen azért, mert a nyolc év alatt velem is annyi minden történt. S azt hiszem, Janikovszky Éva titka épp ebben rejlik, pont ettől örök érvényűek a szövegei. Belém épültek a mondatai az évek alatt; mégis mindig találok benne olyat, ami által újra és újra rácsodálkozom, mi minden van benne!