Németh Ági: Anyaként a legfontosabb női minta vagyok gyermekeim számára

Anyaságról szóló sorozatom negyedik napján egy négygyermekes édesanyát kérdeztem ki. Németh Ágit (és férjét) még azokból az időkből ismerem, amikor a Szent Imre Plébánia közelében laktunk; később aztán többször keresztezte egymást szakmai utunk is: Ági egyik előadó tanárom volt az újságíró műhelyben, majd közös lapnál is dolgoztunk. Gyermekei száma közben folyamatosan nőtt, most épp négynél tart. 🙂

Mikor lettél édesanya és hogyan élted meg a várandóság időszakait?

Igazából én mindig is arra vártam, hogy anya legyek. A Ferences Gimnáziumban rengeteg nagycsaládos osztálytársam volt, tetszett nekem ez az életmód. Később a főnököm egy négygyerekes apa lett, akivel napi két órát utaztam együtt másfél éven keresztül. Csak ámultam és bámultam, mennyire szereti a családját és az általad is ismert nagycsaládos zsivajt – akkor már tudtam, hogy ez az, amit szeretnék. Nagyon vágytam rá, hogy biztonságos fészket teremthessek egy már-már valószerűtlenül jófej pasinak, meg egy csomó gyereknek. Huszonhat évesen ismertem meg a férjemet, négy hónap múlva már úton volt a kislányunk, akinek nagyon örültünk! Az összecsiszolódás időszakát már várandósan éltük meg, ami persze így utólag nézve tartogatott kihívásokat; de akkor csak az óriási boldogságot éreztük, hogy végre egymásra találtunk. Ezt egyébként a mai napig érzem – biztosan neked is van olyan, hogy látsz képeket és érzel illatokat egy korszakból – na, én a mai napig látom és érzem azt a boldogságot, annak a korszaknak az eufória-illatát!

Eliza születése után nyolc hónappal újra várandós lettem; csodálatos húsvétnak néztünk elébe, de sajnos az a baba meggondolta magát és elment hathetesen. Aztán még két kicsi tesójuk tízhetesen a következő egy évben. A fáradtság, a haspuffadás, a hányások beindultak, de a babák szíve sosem! Na, az már borzasztó időszak volt; sokat szorongtam és rettentően féltem attól, hogy nem lesz kistesója Elizának. Két és fél éves korában elkezdtem dolgozni, mert már annyira beszűkültem ebbe a szorongós mókuskerékbe, hogy muszáj volt kiszállnom valahogy. Nemsokára meg is fogant Fruzsina; éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony napján tudtuk meg, hogy beindult a szívverése. Zokogva jöttem ki az ultrahangról; a férjem orra alá toltam a leletet és csak mutogatni tudtam rajta, hogy él a baba – nehogy azt higgye, megint baj van. Szóval Fruzsinát is euforikus hangulatban vártuk. Elég korán eljöttem a munkahelyemről, hogy a nyarat teljesen Elizával tölthessem, kárpótoljam kicsit a bölcsiért meg a szorongásos hónapjaimért. Csodálatos volt két kislánnyal az élet!

Persze sokat nyaggattak, hogy mikor lesz már kistesójuk, úgyhogy mindenki nagy örömére három év múlva megszületett Nándor fiúnk. Amikor őt vártam, kertes házba költöztünk és az apukájuk már itthonról dolgozott. Hát ez a várandósság meg emiatt volt euforikus! Minden nap együtt ebédeltünk négyesben, napközben én voltam a lányokkal, a férjem dolgozott az ügyein és a házon; de esténként már együtt vacsoráztunk és vártuk a kisöcsit. Négy gyereket szerettünk volna mindig is, de ahogy telt-múlt az idő, én úgy éreztem; nem biztos, hogy bírni fogom, ha negyedik babánk is születik. A férjem azt mondta: ennyire jófej gyerekekből kell még egy. Sosem erőltette, de tudtam, hogy nagyon-nagyon szeretne még egyet. A babára vágytam én is, de tartottam a sok ébren töltött éjszakától, meg a szüléstől. Azt mondta a barátnőm, aki hasonló helyzetben volt, hogy neki bizony lelkifurdalása lenne, ha nem adna az – egyébként szintén valószerűtlenül jófej – férjének egy negyedik gyereket, mikor ő úgy vágyik rá és mindenben támogatja. Ezzel meggyőzött, pedig nem is akart. Sokat imádkoztam és rengeteg önismereti munkát végeztem. Endre, tavaly nyáron, pont a férjem szülinapján született meg. Azért ez elég stílusos, nem?

Milyen élmény volt maga a (négy) szülés?

Az első szülés borzalmas volt. Én az elbeszélésekből arra számítottam, hogy ez valami csodálatos élmény lesz; persze, fájdogál, de azért a szépség a domináns. Biztosan majd sírva mosolygok, meg mosolyogva sírok. Amikor elkezdődtek a fájások, hívtam a barátnőmet, hogy szerinte most akkor én szülök-e; mert ez már most cudar, de ha jobban bedurvul, én meghalok! Mondta, hogy ő utálja a szülésnek a csúnya részét kiemelni, pláne azoknak, akik még nem szültek; de azért ez brutálisan fájni fog, ő mindig azt hitte, hogy ott hal meg. Biztosan az is hozzájárult a rossz élményhez, hogy a szülésznőm pont műszakban volt, nem tudott jönni hozzánk; úgyhogy ott voltam teljesen magamra hagyva a férjemmel, akinek szintén semmi tapasztalata nem volt még szülés-ügyben. A kismama könyvemből keresgélte kétségbeesetten, hogy mi az ördögöt csináljon – ő intellektuális alkat –; és azt találta, hogy fontos a légzés, így arra biztatott, hogy lélegezzek. 🙂

Szóval szörnyű volt, és az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam elképzelni utána, hogy én ezt mégegyszer önszántamból végigcsináljam – pedig kb. húsz éve ezt tervezgettem… A második gyerekünk már egy másik kórházban, másik orvosnál és szülésznőnél született; ott volt komplikáció is, és bár az se volt az a kimondott wellness-élmény, de végig biztonságban éreztem magam – ez nagyon megmaradt. A fiúk császármetszéssel jöttek világra, ők valahogy nem akartak szenvedni. Az első császár után még nevetgéltem a férjemnek, hogy ez mennyire flottul ment és legközelebb is így kéne – aztán kezdett kimenni a fájdalomcsillapító és lábra kellett állni… Innentől szerintem ismerős a császáros anyukáknak az élmény.

Említetted a három vetélést. Kértél, kaptál segítséget a veszteségek feldolgozásához?

A várandósságok alatt azért folyamatosan bennem volt a félsz, hogy biztosan élnek-e, élve születnek-e, én se halok-e bele a szülésbe; szóval a három kis angyalkámat azért szerintem nem tudtam feldolgozni – nem is biztos amúgy, hogy lehet, vagy, hogy feltétlenül és száz százalékosan mindig mindent fel kell dolgozni. Fáj a mai napig, hogy nem születhettek meg, mindig is fájt; de olyan sok volt a tennivaló, hogy igazán nem gondoltam ebbe soha se bele. Nem kértem segítséget, így nem is kaptam. Aztán pár éve leírtam a történetüket, és ez egy szuper beszélgetést indukált a férjemmel. Nagyon banális, de akkor először mertem belegondolni abba, hogy ezeknek a kis babáknak lelkük volt már – illetve van, és hogy így ők velünk vannak, örömben, bánatban. Ez nagyon felszabadító, azóta jóval könnyebbnek érzem magam ez ügyben. A gyerekek pedig számon tartják a kis égi testvéreiket; néha siratják őket kicsit, de a végén mindig arra jutunk, hogy tutira ők is sokat fohászkodnak értünk, azért van ilyen csodálatos életünk.

Annyi gyermeked van, amennyit szeretnél?

Négy gyerek volt az álom, de ha most „véletlenül” megint várandós lennék, nyilván nagyon örülnénk. Azt mondtuk a házasságunk elején, hogy annyi gyereket szeretnénk, ahánynak úgy tudunk örülni, mint az elsőnek. Múltkor egy-két napig úgy éreztem magam, mint aki várandós. Miután mondtam a férjemnek, láttam, ahogy átszellemülten, totál meghatottan tologatja Endrét a kertben, álmodozik, néha szerelmesen bemosolygott rám a konyhába. 🙂 Csak vaklárma volt, nincs több legális nassolás sajnos, de nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy így reagálunk egy ilyen szakadékba ugrásnak tűnő helyzetre. A gyerekek nem nagyon tudják elképzelni, hogy ne szülessen több tesójuk, rágják is a fülemet. De azért alapvetően a férjemmel mi úgy tervezzük, hogy most már minőségben gyarapodunk.

Mikor tudtad meg, hogy lányod/fiad lesz és milyen érzés lányos/fiús anyának lenni?

Az ultrahangon mindig megkérdeztük az orvost, hogy fiú lesz-e vagy lány, és mindig nagyon örültünk a válasznak. Kíváncsi voltam, vajon mennyire más fiús anyának lenni, mint lányosnak (nagyon, ezt te is tudod), meg gondoltam, hogy a férjem mennyire jó férfi-minta lenne már, de odáig sose jutottam el, hogy akarjam, hogy valamilyen nemű legyen a kis illető. A kislányom mindig kishugit szeretett volna; szokta is kérdezni, hogy nekünk miért csak mindig kisfiú babánk születik, de persze amúgy meg világi nagy cimborák Nándorral, még ha ő fiú is.

Azzal, hogy anya vagyok, a legfontosabb női minta vagyok, ami sajnos vagy nem sajnos, nagyon mélyen rögzül a gyerekeimben. Tőlem tanulnak örülni, boldognak lenni, szeretni, de szorongani is. A kisfiam ugye feleségül tervez venni, a lányaim játéka közben pedig viszont hallom magamat – természetesen ők is itthonról dolgozó sokgyerekes anyukák. Ugyanakkor nagyon törekszem arra, hogy a lányaim lássák, hogy van másféle életút is – mögöttem nem állt komoly tudományos pálya például, amit nehéz lett volna otthagynom a család miatt, vagy kínkeservesen kellene összeegyeztetnem vele. Ez az én választásom, hogy itthon van a bázisom, és innen írogatok beszédeket meg cikkeket; de mesélek nekik Ürge-Vorsatz Diánáról, Monspart Saroltáról, meg egyéb szupernőkről sokat. Az én anyukámnak rengeteget kellett dolgoznia azért, hogy nekünk mindig mindenünk meglegyen; a karrierjében nagyon sikeres is volt, „anyukáskodni” viszont nem sok ideje maradt. Mindig mondogatja is, hogy milyen jó, hogy én tudom máshogy csinálni. Szeretném, ha a lányaim is tudnák, hogy van más jó megoldás is a nagycsaládos anyukáknak, és a jelenleg hat gyereket tervező kisfiam se zárná be a konyhába a feleségét, amiért mi viccesen azt szoktuk mondani itthon, hogy nekem ott a helyem.

Pedig te nemcsak a konyhában és a gyerekeid életében vagy jelen, hanem dolgozol, tanulsz, képzed magad. Hogyan tudsz egyensúlyozni munka és család között, van ebben segítséged?

Van segítségem a háztartásban is, és van gyerekvigyázónk is. A karantén felborított szinte mindent, de békeidőben dolgozni, tanulni általában délelőtt szoktam heti néhány órát, amíg a gyerekek oviban, suliban vannak. Délután és este csak anyuka vagyok, ebéd után szinte mindig hazahozom a gyerekeket. Az, hogy legyen saját projektem, fontos, mert amúgy –biztos más nagycsaládos anyukák is így vannak ezzel – könnyen feloldódom a gyerekekben, ami hosszú távon biztos, hogy senkinek nem jó.

Mit jelent számodra az anyaság, ha nem ezt a feloldódást?

Az anyaságról mindig a melegség jut az eszembe; hogy a gyerekeknek mégiscsak egy biztonságot adó fészekre van szükségük. És persze ez értelmezhetetlen a felelősség nélkül: ha jól melegítem a fészket, akkor négy gyerek már sokkal szebbé teheti a világot. Igyekszem tudatosítani, hogy az anyaság ugyanakkor egy hosszú vendéglátás, ahol az a fő projekt, hogy a kis vendégeimet jól megőrizzem azoknak a lehetőségeknek, amiket az életükkel együtt kaptak. Hogy olyan legyen a fészek, ami kiválóan alkalmas a szárnypróbálgatásra, és arra, hogy abból érett, szabad, boldogságra képes alakok repüljenek ki, ha itt lesz az ideje. Néha már most is érzem, milyen nehéz úgy egyensúlyozni, hogy meleg is legyen a fészek, de azért függetlenedésre, szabadságra is ösztönözzön. Hogy az anyaság tényleg önálló ÉLET adása legyen; ne csak fizikailag, örökbe és ne kölcsönbe, annak minden velejáróval és jelentésrétegével. Amikor vártuk az első gyerekünket, azt mondta a most már nyolcvan felett járó, nagyon-nagyon szeretett mentor házaspárunk a közösségünkben, hogy nekik olyan sok elképzelésük volt arról, hogy milyenek lesznek majd a gyerekeik, és annyi tervük, hogyan érik majd el… Aztán megszülettek, és nagyon hamar rá kellett jönniük, hogy kicsit se vágnak az elképzeléseikbe, újra kellett programozniuk magukat a gyerekeiket megismerve, és ez így van jól.

Ha konkrét terveid nincsenek is számukra, mi a legfontosabb, amit szeretnél átadni nekik? És mire vagy a legbüszkébb velük kapcsolatban?

Minden magyarázat nélkül sokat olvasom nekik Max Lucado „Értékes vagy” című könyvét. Szeretném, ha sikerülne bennük elültetni az alapérzést, hogy az ő értékességük a teremtettségükből ered és teljesen független attól, hogy mások mit gondolnak róluk. A jól karbantartott lelkiismeret és Isten-kapcsolat az, ami megmondja, jó úton járnak-e, nem pedig az, hogy mások elvárásainak, elképzeléseinek a jó emberről – beleértve engem is – megfelelnek-e.

Nagyon igaznak érzem Vekerdy Tamásnak azt a gondolatát, hogy nevelés nincs, csak együttélés. Tök mindegy, mit mondok nekik, az fog számítani, hogyan élek… A legnagyobb feladatom ezért szerintem az, hogy egyben legyek, és akkor van esélyem átadni nekik egy mintát az „egybenlevésről”, ami mindennek a feltétele. És igazából ez a fantasztikus az anyaságban: azzal tudod a legtöbbet tenni, ha te magad jól vagy. Szinte kényszerít az anyaság, hogy a legtöbbet hozd ki magadból! Amikor nem vagyok jó passzban, szoktam nekik szólni, hogy nagyon fáradt vagyok, vagy, hogy azért vitatkozom apával hülyeségeken, mert nagyon tartok a költözéstől, és nem tudok okosan uralkodni magamon. Soha nem csaptam be őket, és ezt tudják. Kaptam egy életet itt a Földön, és ha egyben levő embereket adok vissza, akik jól eligazodnak a világban, akkor már nem csak a sűrűséget növeltem.

A legbüszkébb arra vagyok, hogy kiegyensúlyozott, boldog család vagyunk. Persze ezzel a büszkeség-dologgal mindig óvatos vagyok, mert a többiek csodás lények, én csak figyelem őket és ott vagyok, amikor szükségük van rám, szóval alapvetően rájuk vagyok büszke. Az én pozitív szerepem azért merül fel, mert ott van a férjem mellettem, akinek a szavában és az igaz, bölcs szeretetében soha egy pillanatig nem kellett kételkednem, és aki biztosítja – az én igényeimen messze túlmutató – hátteret, a család pedig közös kaland.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Saját anyaságomról szóló korábbi bejegyzéseim ITT és ITT olvashatóak.

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!