Kulanda Nikolett: Az a legfontosabb, hogy mindenki megtalálja az őt éltető kincseket

Gyereknapi sorozatom mai alanya néptánc-oktató. Kittit és a Hétlépés Táncegyüttest szinte véletlenül ismertük meg. Ugyan a nagyobbik fiunk Budakeszire jár gimnáziumba és hamarosan követni fogja a kisebbik is; de lányunk néptánc-oktatását nem ott terveztük megoldani. Ő ovis kora óta imádja az éneklést és a táncot, és bár több sportot kipróbált (és ma is űz), mindig is kérte: ha iskolás lesz, járhasson néptáncra. Viszont közben kitört a járvány és nem indult néptánc-oktatás a környéken, így kerültünk végül vele is Budakeszire, ami ugyan logisztikailag kicsit macerás, de nagyon megszerettük. Kitti (és táncos párja, Balázs) ugyanis nemcsak oktatók; hanem a népi kultúrát mélyen tisztelő és a gyermekekből közösséget formáló nagyszerű emberek.

Milyen személyes indíttatás terelt a néptánc, illetve a gyerekek felé?

Mindkettő a gyerekkoromig vezethető vissza. Pontosabban, azt hiszem, inkább valamiféle velem született „csomag” ez. A családban egyik vonalon sincsenek hivatásomat gyakorló felmenők, mégis, amióta az eszemet tudom, mindig is táncolni szerettem volna, és tanítani. Nem tudom, hogy jó vagy nem jó, de úgy születtem, hogy tudtam, mit akarok. Szóval nem volt szükség arra, hogy tereljenek. Sőt, pont, hogy a környezetem ellenében, árral szemben próbálkoztam kijárni az utam; hisz senki se akarta, hogy „elfecséreljem az eszem” a művészvilágban. Kicsiként ezek ellen keveset tehet az ember, de az idő előre haladtával azért apránként betöltögettem a sóvárgásom tárgyát. Minden esetre az alternatív megoldáskeresések miatt nem is lett egy klasszikus táncos utam, de ma már nem is bánom. A tanítás is kezdetektől adta magát. Eleinte csak a játékmackómnak, a testvéremnek vagy az előttem döngicsélő méhecskéknek magyaráztam a pinceajtó-tábla előtt, később a csoporttársaimnak, majd magántanítványoknak, végül csoportjaimba járóknak.

Tanáraim nagyon korán észrevették, hogy tehetségesen magyarázok, hatékonyan segítem és motorizálom környezetem; így ebben tőlük nagyon nagy támogatást kaptam már a korai iskolai éveimtől. Szüleim révén gyerekkorom egy jelentős szeletét falun töltöttem, így a hagyományos munka-, szórakozás- és életformákat testközelből éltem, amik alapvetően határozták meg személyiségem; illetve az autentikus paraszti létforma iránti tiszteletem és szeretetem. Ez a szakma erősen férfi-orientált, illetve páros műfaj; nem volt egyszerű nőként, egyedül eljutni idáig; valójában most sem az, de végső soron azt hiszem, így van jól.

Nemcsak néptáncra oktatod őket, közösséget formálsz: családi napot, kirándulásokat és táborokat szervezel. Miért tartod ezt fontosnak?

Nekem a tánc, a népi kultúra nagyon fontos; de a világban számtalan szuper dolog van, és az a legfontosabb, hogy mindenki megtalálja az őt éltető kincseket. Ezen szűrőn keresztül a tánctanítás valójában „csak” egy eszköz az ön- és társismeretre, emberségre, az értékteremtésre, a természet szeretetére, környezeti nevelésre, egészséges életszemléletre, a művészi nevelésre, a problémaérzékeny, és alkotó életvezetésre, stb. Mindezt persze sokféleképpen meg lehet közvetíteni. Az én nyelvem, a tánc, én ebben érzem magam hitelesnek. Azt gondolom, szerencsés helyzet az, hogy a néptánc egy olyan műfaj, ami egyszerre sport és művészet, a háttértartalma szerint pedig egy humánus és fenntartható életvezetési minta. A komplexitásnak ezt az elegyét kevés, vagy talán semmi más nem hordozza ilyen egységében, ennyire sűrítve és egymásba fonódva, így általában a hatás is igen elmélyült.

Nagyon különböző indíttatással érkeznek hozzám a gyerekek. Van, akit kifejezetten a tánc és az ehhez kapcsolódó tartalmak érdeklik; van, aki egy biztonságos közösséget keres; van, aki a szabadidő értelmes eltöltéseként választja ezt hobbinak; de olyan is van, aki például gyógytesi helyett íratta ide gyermekét, hogy a tartása javuljon, vagy magatartás- és egyéb zavar miatt, hogy a szocializációban kapjon támogatást, stb. Szóval általában nagyon vegyes csipet-csapat kerül hozzám, így a folyamatos differenciálást, az egyéni fejlődés biztosítását állandó feladatomnak tartom.

Meglátásom szerint mindezt csak sokirányú, tevékenység- és élményközpontú helyzetekben lehet nagy hatásfokkal kiszolgálni. Vannak, akik ezt aztán tovább örökítik, és táncos, vagy táncpedagógusi pályát választanak; például Balázs 14 éve tanítványom, de idéntől egyben kollégám is. Vannak, akik ennek hatására választanak olyan foglalkozást, ami az emberi testtel vagy mozgással, vagy művészetekkel és társadalomtudománnyal, néprajzzal foglalkozik; de a többiek is általában természettudományos vagy a humán/szociális hálóban találják meg a helyüket. Egy valódi, nyitott szellemű alkotó közösségnek válsághelyzetben hatalmas a megtartó ereje, a hétköznapokat pedig örömmel, játékkal, célokkal, megbecsültséggel tölti fel. Szerintem erre ma méltatlanul kevés figyelem kerül, pedig mindez mindenkinek járna. Sokfélék vagyunk, nem lehet cél, hogy mindenkiből táncos váljék – azért persze többük táncos pályára megy innen -; de hogy megteremtsük mindenki számára azt a környezetet, melyben megtalálhatja a kiteljesedése kulcsát, az igen.

Többféle korosztállyal dolgozol. Számodra melyikkel a legkönnyebb, illetve legnehezebb szót érteni?

Mindegyik korosztálynak megvan a maga egyedi, mással össze nem hasonlítható szépsége. A kicsik nagyon sok türelmet és személyes energiát kívánnak, de ezen a területen is töltenek vissza a leginkább. Itt érvényesül javarészt a munkám pedagógiai, nevelői oldala. A nagyobbaknál, ahogy kialakul egyféle „fanatizmus”, elköteleződés, egy robbanásszerű, nagyon hatékony fejlődési szakasz kezdődik, amiben idővel kialakul egy műhelymunka-jellegű működés; és ez nagyon inspiráló, mert ez a szakasz mind táncos, mind pedagógiai vonatkozásban tele van módszertani lehetőségekkel. Az ifjúsági/felnőtt csoporttagokkal egyre inkább átrendeződnek a kapcsolatok egy partneribb, közel egyenrangú kapcsolati hálóvá. Tánc-szakmailag ez kívánja a legnagyobb felkészültséget, de az alkotásra is ez adja a legnagyobb terepet; hisz itt adottak már mind a tánctechnikai, mind a bizalmi feltételek a kísérletezésre, a koreografálás kollektív formáira, tehetséggondozó programok kifejlesztésére és kipróbálására stb. Sok megerősítést és gyakorlati segítséget kapok tőlük az életemben.

A kisebbekkel sok az ölelés, a testi kontaktus, a fizikai igazítás; míg a nagyobbakkal hangsúlyosabb a verbális kommunikáció, az összefüggések megláttatása. Sok időt töltünk együtt ahhoz, hogy elmélyüljön az egymás felé történő érzékenység, így velük általában működik a tekintetből értés is. Mindegyik korosztállyal másért érdekes együtt dolgozni; hisz a különböző életszakaszok más- és más problémákat járnak körül, a személyiségfejlődés különböző szakaszain mind másféle nehézségekkel küzdenek, mindezek végig-kíséréséhez nagyon eltérő lelki munkára van velük szükség, így magamon is folyamatosan dolgozom kell; amiért külön hálás vagyok, hisz a pedagógus (sok egyéb mellett) a személyiségével dolgozik.

Nekem fontos a korosztályi változatosság, és ezek egyensúlya az életemben, mert éberen tart, mind más tanulási területet hordoz magában, nem enged belekényelmesedni a megszokásba, hosszabb folyamatokat enged egymásra épülésében kezelni. Persze a kellemesnél kicsit jobban szétapróz, de ettől még nem lenne jó, ha egyik, vagy másik teljes uralomra törne. Egyébként azokkal az iskolai közegben tanított 5-9. osztályos kamaszokkal a legnehezebb, akik nem az én szárnyaim alatt nevelkedtek. Ilyen esetben főként a tantárgy kis megbecsültsége és az időhiány okozza a legnagyobb nehézséget a leragadt struktúrák, problémák kezelésében.

Sokan szidják a „mai gyerekeket”. Te milyennek látod őket?

Mindenki vágyik a szeretetre legyen az gyermek vagy szépkorú; ez elemi szükségleteink közé tartozik, és hiánya minden esetben magával von testi és/vagy mentális következményeket. A „mai gyerekek” valóban mások, hisz egy más világba születtek. Megannyi területen sokkal, de sokkal gyorsabbak és ügyesebbek, de még így is, számos dologgal nem képesek lépést tartani. De erről nem a gyerekek tehetnek, sőt, valójában inkább egy kicsit pont a mi generációnk tehetetlenségének áldozatai ők.

Őrült világban élünk egy rossz rendszerű országban. Ezt a világot az apáink keltették életre, és mi fenntartjuk azt. Pedig mi sem tudunk benne (egészséges) életet élni, hogy tudnánk, hisz nem is lehet. Egy élhetetlen világban stresszeljük át az életünk, és ebbe szuszakoljuk bele gyermekeinket is. A mi gyerekkorunk sem volt egyszerű, (és akkor mi voltunk a „mások”:), de azóta egy csomó tudás a birtokunkban van, és én nem igazán látom, hogy például az oktatási rendszer használná, vagy egyáltalán figyelembe venné a működését segítő kutatásokat. Szerintem a gyerekek ma Magyarországon nagyon nehéz és ami még rosszabb, ambivalens helyzetben nevelkednek. Ahol még mindig eszetlen státuszreakciókat kapnak a lelki helyzetekben is; míg mindenféle következetesség nélkül egyéb döntési helyzetekben meg olyan felelősség zúdul rájuk a liberalizmus égisze alatt, amire nem értek még meg.

Szerintem nagyon sok a túlhajszolt szülő és a megélhetésért, vagy a jólétért elhanyagolt gyermek. Ez nem a szülők hibája, hanem egy nagyon komoly társadalmi probléma. Gondolj bele, kevesebb figyelem jut a szülőktől a munka miatt, a pedagógusoktól a magas osztálylétszám és tananyagmennyiség miatt, a korcsoporttól a sok tanulnivaló miatt. A kevesebb, vagy nem megfelelő figyelem meg vonja maga után a mindenféle problémát. De a gyerek, gyerek ma is. Az optimális fejlődésükhöz az ehhez alkalmas feltételekre lenne szükség. Az, hogy milyen korán, és milyen mértékben zárnak, vagy mennyire maradnak kíváncsiak a tudásra, a világra, az abszolút a környezet függvénye.

Meglátásom szerint a motiválatlanság mögött mindig valamiféle önvédelmi reakció áll. Egy biztonságos, bizalmi környezetben ez a probléma aligha kerül elő. A gyerekeket megannyi elvárás, percre beosztott menetrend, a tömeghez való állandó viszonyítás, irdatlan tempó és ingerterhelés, lexikális tudás és teljesítménystressz nyomja, mely azon túl, hogy az egészséges lélek ellen való, igen kis százalékát fogják építően használni az életükben, ellenben épp a gyerekkorukat veszik el tőlük. A mai gyerekek mások, mert bár gyerekek, mégis, felnőtteket is kikezdő élethelyzetek megoldására kényszerítjük őket. Véleményem szerint a gyerekekkel az ég adta világon semmi baj nincs, a baj az őket/minket körülvevő rendszerekkel van. Ezek formálásában pedig szerepet kell vállalnunk, hisz amiért tehetünk, azt felelősségünk meg is tenni!

És a szülőket? Hiszen velük is állandó kapcsolatban vagy…

Igen, bár sajnos a szülőkkel való kommunikálásban nem vagyok túl ügyes. Azt a személyes szintet, amit szükségesnek tartanék és igényelnék, nehéz ilyen létszámban megteremteni és fenntartani, de a „tömeges” kommunikációt meg senki nem viseli jól. A szülőt alaphelyzetben a legfőbb partneremnek tartom. Azt gondolom, kedvező körülmények között az egymás rendszeres és kölcsönös informálása, segítése és kiegészítése, stratégiák közös végig vitele, a nevelés egységes és következetes stabilitása a gyerekek fejlődését rendkívül jótékonyan segítheti. Fontosnak tartom, hogy a szülők megismerjenek, hogy bízzanak bennem, és azt is, hogy megismerésükkel tágabb képet kapjak gyermekeikről.

A nyílt, őszinte és a gyermekek érdekeit képviselő célzott kommunikáció, a kölcsönös, szeretetteljes, építő kritika, a közös gondolkodás mind a nevelői munka része. Alapvetően a csoportok indulásakor igyekszem a szülői közösség kiépülésének is terepet biztosítani, és mindig van 1-2 szülő, aki a „jobb kezemként” lesz jelen. Azonban a tapasztalat az, hogy max. 4-5 év elteltével a szülők időhiány miatt, vagy mert a gyerekek nagyobbak lesznek, elmaradoznak a közös programokról. Ám az „okos szülő” eléri, hogy kamasz gyermeke a próbára járással lázadjon „ellene”, hisz itt értelmes társaságban, ismert, építő tevékenységet csinál, egy a szülők felé is közlékeny pedagógus jelenlétében.

Mire tanítottak téged a gyerekek (és szüleik) a közös „munka” során?

Emberekkel dolgozni nagyon nehéz és sokrétű feladat, hisz emberi mivoltunkból adódóan nagyon sok a változó tényező. A sokféle személyiséggel való találkozás sokféle ingert és sokféle feladatot jelent. Én ezt a sokféleséget szeretem a szakmámban a legjobban. A folyamatos útkeresést a másikhoz. Mindez rugalmasságra, empátiára, mind szakmai és mind emberi szinten a folyamatos nézőpontváltásra, a balansz-helyzetek megtalálására, a személyiségekben rejlő lehetőségek csodálására és abból való merítkezésre, a megújulás képességének kifejlesztésére, kitartásra, optimizmusra, kreativitásra és játékosságra késztet. Emellett persze felelősségre és szeretetre is tanít. Igazából nem lehet felsorolni mindazt, amit ettől a tevékenységtől, a gyerekektől, a velük való foglalkozásból kapok; én csak abban bízom, hogy tanítványaim is hasonlóan bőséges mentálhigiénés és gyakorlatias javakkal érzik teletömve puttonyukat a próbák által.

Tudnál néhány számodra emlékezetes történetet mesélni róluk?

Rengeteg személyes történetem van, de szerintem ez így nem annyira élvezetes; és személyi jogokat is sérthet, mert ezek nagyon egyedi és intim történetek, amiket nem olyan egyszerű „névteleníteni”. A tömeg-történet pedig nem érdekes. Ezért inkább megosztanám egy füzet néhány lapját, amit két éve karácsonyra kaptam a csoporttól, szerintem nagyon meghatóak!

A járványhelyzet mennyire változtatta meg a munkádat és hogyan látod a folytatást?

Az elmúlt két tanév minden eddiginél más volt. Rengeteg órai anyagot táncoltam fel a kamerának, instrukciókat adva az elképzelt nehézségekhez, ezret közelítő levél- és hanganyag-váltással inspirálva a fiatalokat. Hatalmas telefonszámlák a lelki segítségnyújtásokhoz, két új e-mail fiók a töméntelen levél kezeléséhez, egy stabil számítógép megvétele, a szemem romlása, kiújuló csonthártyagyulladás és a ház és udvar komplett táncteremmé alakulása volt még ez időszak hozománya. Ja, és a fehérvári munkám elvesztését is említhetem, mint következmény. Megannyi próbát kellett az online térbe áthelyezni, vagy hibrid oktatással megoldani, ami lássuk be, egy ilyen közösségi műfajnál, ahol speciális feltételekre (tér, hang, padló…) is szükség van/lenne, nem egyszerű kihívás. Sok esetben félbe kellett szakítani az addigi munkát, és kiépíteni egy ilyen körülmények között is működtethető struktúrát. A próbák belső aránya átformálódott, a nagyokkal például táncanyagot is váltottunk, különböző tanulási módszerekkel kísérleteztünk, a kisebbeknél játékokat adaptáltunk az online helyzetbe.

A járványidőszak alatt folytatott munkámért a tanítványaim pályázatai alapján elnyertem a Kedvenc online tanárom díjat (az országban 10 pedagóguskollégámmal együtt). A pandémia, és a vele járó korlátozások az élet nagyon sok területén, így a művészeti tevékenységek, a művészeti iskolák, valamint a globális mentális egészség területein is pusztító hatást végeztek. A mi feladatunk, hogy a jövőben megannyi dolgot romjaiból próbáljunk meg újra felépíteni. Pozitív hatásként beszélhetünk arról, hogy a gyerekek ezáltal talán jobban megbecsülik az együtt töltött időt, a szabadban való tevékenységeket, valamint helyén kezelik az iskolát, így talán a tanulás folyamata is nagyobb százalékban fog örömet jelenteni az életükben.

És vajon őket mennyire változtatta meg az elmúlt bő egy év? Te hogyan látod szükségét támogatni őket a járvány hatásainak feldolgozásában?

Van, akin jobban meglátszik, és van, aki jobban kezeli; de az biztos, hogy mindannyiunkra negatív hatással volt ez az időszak. Hogy mennyire lesz ennek maradandó hatása, azt még nem lehet tudni. Szerencsére a gyerekek flexibilisek, így bizakodhatunk a gyors regenerálódásban, de azért mindenképp érzékenyen, és nagy odafigyeléssel kell hozzájuk állni. Hisz például egy most másodikos gyermeknek ezidáig még nem volt egy rendes tanéve sem, sokaknál nem lettek kellően megerősítve az alapkészségek, amikre a továbbiakban építhet, a társas helyzetekből is kb. fele annyit kapott, mint normál esetben, stb. Az óvodásoknak, kamaszoknak a legintenzívebb szociális időszakába esett ez bele, a szakmát tanulók gyakorlati tanulmányaiba, minden háztartásban kisebb vagy nagyobb mértékben átrendezte a családdinamikát, stb.

Azt gondolom, nem lehet megmondani, milyen irányú és mértékű generációs és társadalmi problémák következhetnek mindebből; de talán ez egy jó helyzet arra, hogy az államvezetés elkezdjen kiépíteni egy erős és működő szociális hálót, ami amúgy is a közjó alapvető feltételei közé tartozik. Alapvetően azt gondolom, amit mi (szülők és pedagógusok) tehetünk értük az az, hogy a tanulmányok területén időt hagyva és nagy türelemmel segítjük őket, a testi nevelésben a fokozatosság elvét alkalmazva megpróbálunk minél nagyobb intenzitást elérni év végére, a lelki fejlődésüket, stabilitásukat pedig minél szélesebb tevékenykedtetéssel, alkotómunkával, közösségi játékkal támogatjuk; röviden: megpróbálunk szeretettel odafordulni a leghajmeresztőbb, szélsőséges reakciók felé is. 😊

Bár az állami oktatáspolitika nem érezte ezt a helyzetet se alkalmasnak arra, hogy (legalább ezidőre) csökkentse azt az elképesztő mennyiségű, nagyrészt fölösleges tananyagot, amit előír, azért én biztatnám a kollégákat, hogy mérlegeljék, mi az, ami hosszú távon hiányként léphet fel a gyerekek életében, és „csak” azzal terheljék őket az elkövetkező szűk hónapban, mert a teljesítménynél sokkal fontosabb feladatunk is akad…

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!