Nyolcadik hónapunk Amerikában

Minden hónapban kellemes nosztalgikus élményt jelent visszaolvasni egy évvel ezelőtti amerikai élményeinket, rácsodálkozásainkat itteni szokásokra és emberekre – most épp a Bálint-napra és a farsangra, a kosármeccsekre és az interjúk életre szóló beszélgetéseire és az abból fakadó barátságokra. Meg arra, hogy tavaly ilyenkor mennyi energiám volt a vendégeskedésre (ebből ma már azért jóval kevesebb van…).

Febr 1. Február elseje több szempontból is jelentős nap. Egyrészt, éppen hét hónapja költöztünk Amerikába, másrészt ma van Kincső névnapja. (De ne keressétek a naptárban. Hivatalosan a születésnapján van a névnapja is, de ez olyan igazságtalanságnak tartotta, hogy kérte, keressünk neki másikat. Nem nevet, csak névnapot. És egyetlen egyszer sikerült találnunk egy olyan naptárat, ahol Kincső február elsején is szerepelt. Azóta ekkor ünnepeljük, de csak mi, a szűk család, mert még a nagyszülők és keresztszülők sem szokták megjegyezni. Sőt, a fiúk sem, minden évben megkérdőjelezik. Ennek ellenére idán is szép ajándékkal készültek, egy nagyon finom vacsorával: isteni steakkel (Gergő műve) és csodafinom sütivel (Csongi alkotása). Minket még a konyhából is kizavartak, amit egyáltalán nem bántam, látva a lelkes sütés-főzés nyomait… Tőlünk egy kosárpalánkot és egy kosárlabdát kapott (Csongival közösen), ha már ennyire megszerették ezt a sportot. Ezzel hivatalosan megnyílt a családi névnap-sorozat, ami sajnos mindig a böjti időszakra esik.

Fontos ez a nap az azért is, mert Kincsőt bevették az iskolai zenekarba, ahova főleg ötödikesek járnak, negyedikes csak kivételesen, de annyira ügyesen haladt a fuvolázással (mert annyit nyúzom vele minden nap), hogy őt is meghívták. Ennek örömére a hétvégi magyar iskolai Ki mit tud-on is fuvolázni akar. Egyáltán nem volt könnyű olyan egyszerű magyar dalt találni, amelynek minden hangját ismeri; még a Tavaszi szél sem olyan. De megvan! És mivel a dal csak nyúlfarknyi, még gitározni is fog melléje.

Aztán fontos ez a nap nekem szakmailag is, mert végre befogadták a már elkészült januári cikkeimet két új helyre is. A hirtelen váltás nem az én döntésem volt (különösen nem annak drasztikussága); én szinte sosem magamtól váltok. És igen, tudom, hogy ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik (bár egyesek szerint rám a “ha kidobják az ajtón, bemászik az ablakon” is illik 😅 – ezt nem tudom, de azt igen, hogy hűséges és kitartó vagyok, újságírásban is, épp ezért mindig fáj, ha váratlanul és főleg ha indoklás nélkül kell váltanom. De eddig minden váltás (nem kevés volt újságírói munkám során) izgalmas újat hozott; és úgy tűnik, ez most is így lesz. (Részletek később, de hamarosan, az írásaim konkrét megjelenéseikor.)

Febr. 5. Csütörtök és péntekről csak a munkára emlékszem (a január első felében megírt, de végül új felületen megjelent cikkeimet dolgoztam át, illetve a folyamatban lévőket véglegesítettem és egy új interjút is készítettem – csupa izgalmas dolog, részletek hamarosan.). Meg arra, hogy megint találkoztam az otthonról ismert kedves újságíró-gasztropszichológus ismerősömmel, ugyanabban a francia kávézóban mint legutóbb (hajrá, európai ízek!…), és olyan, de olyan jó volt szabadon beszélgetni valakivel, akivel annak ellenére is szinte fél szavakból megértjük egymást, hogy nem is olyan régóta ismerjük egymást –  jó látni, hogy a közös helyzet (távol, de nem véglegesen elköltözve otthontól) mennyire összehoz! Ezt az itt született vagy a huszonéve itt élő magyarokkal kapcsolatban ritkábban felmerülő, de hála Istennek létező “aha-élmény”. (Mondjuk, vasárnap épp volt egy.) 

A szombatunk a sportolás jegyében telt. Mivel a várvavárt magyar iskolás Ki mi tud technikai okokból, a nagycserkészkirándulás pedig az időjárás (nagggyon hideg és szél) miatt elmaradt, mindkét gyerekünk el tudott menni kosármeccsre, ami viszont sajnos nem volt túl jó élmény – nekik még úgy-ahogy, de nekem a padon sokkal kevésbé, mint legutóbb. Egyre jobban kiütköznek az itteni diáksport hiányosságai: versenyeztetés alapok nélkül (ez sajnos a vívásra is igaz, ott is csak azért nem versenyeznek a fiaink, mert külön kértük); a többedik meccsen a lányok még mindig nem tudják mi a különbség a támadási és a védekezési stratégia között. Emellett nagyon zavaró a csapatszellem hiánya: a csapattársak egymással is versenyeznek (nem passzolnak, mindenki kosárra akar dobni, amint megkapja a labdát, akárhol is van; vagy ellenkezőleg: azonnal továbbpasszolja, alig mer hozzáérni és a hangoskodók azonnal elkérik tőlük); úgy tűnik az edzőknek ez nem jelent gondot; nem tudnak/akarnak ellene fellépni.

Aztán ott a csapatot finanszírozók vagy edzők gyerekeinek (akik általában csapatkapitányok) startból előnyösebb helyzete… A szülők hozzáállásáról nem beszélve. És itt nemcsak az önzés és a kapkodás miatt elrontott kosárra dobások állandó “Good try!”-al való dicséretre gondolok, hanem például arról, hogy a 9-10 éves gyerek cipőfűzőjét a szülők (vagy az edzők) kötik be. De a legjobban az bosszantott fel, hogy a meccs alatt egy hatéves kistesó telefonon, egy hároméves pedig egy laptop méretű ipaden nézett valami felnőtt szereplős videókat. Kihangosítva. Meccs közben. Alig bírtam a meccsre koncentrálni… Amikor utána erről beszélgettünk, a fiaim elmesélték: bár a suliban kötelező berakni a szekrénybe (locker) a telefonokat, a gyerekek jó része nem teszi meg. Később azt is elárulták: az otthoni katolikus (!) gimnáziumban sem sokkal jobb a helyzet; ott nem kell elzárni, csak elrakni, de hatodikban “csak” szünetekben, nyolcadikban már órákon is nyomogatják, sőt a pad alatt akár videókat/filmeket is néznek. Szép… 

A vasárnap már sokkal vidámabban és lelkileg feltöltőbben telt. A mise előtt itthon megnéztük a Hungarikumokkal a világ körül első részét, a misén a Balázs-áldás alatt Csongi gitározott és Kincső énekelt, utána a közösségi kávézás alatt pedig megnéztük az Aranybulla utolsó részét és majd jókat beszélgettünk, miközben a gyerekek a Lantocska hagyományőrző foglalkozáson vettek részt (a “Pilvax kávéházban” teázgatva, majd utcára vonulva készültek a március 15-i fellépésükre). Már ez is elég lelki táplálék lett volna mára, de a java még csak utána jött: vendégségbe mentünk a közösség egyik legkedvesebb ötfős családjához, ahol késő estig  beszélgettünk. Mivel a házigazda vadász, trófeákat, fegyvereket és töltényeket mutatott a fiúknak, akik teljesen el voltak ájulva mindettől; sőt még lőhettek légpuskával, így aztán haza sem akartak jönni. Kincső sem; ő is annyira jól érezte magát a kislányokkal. És mi magunk is nehezen indultunk haza, mert az szombati (és néhány korábbi) előzmény után különösen jó érzés volt egy ilyen szép magyar családot látni, melegszívű és értelmes emberekkel együtt lenni. Hazafele megfogalmaztuk: már azért megérte Amerikába jönni, hogy őket megismertük. 

Febr. 10. Elrepült egy újabb hét, semmi különös nem történt: suli, munka, tanulás, játék, edzések, felvételi jelentkezési lapok töltögetése, fiúknak péntek délutáni iskolai síelés, nekünk azalatt korizás, de már egyre nehezebb bemenni a jeges pályára, amikor odakint egyre melegebben süt a nap, egyre erősödik a tavaszillat, és hivogat a természet. Kirándulás még nincs kilátásban a hétvégén sem, de a Kincső-névnapra kapott kosárpalánkot felavatták. Emellett a hetet belengi a cserkészfarsangra való készülődés, ami idén először nem jár gyomorgörccsel, mert a fiúk maguk készítik a jelmezt, Kincsőnek pedig éppencsak egy kicsit kell segíteni.

Febr 13. Három nap, amiről csordultig telt szívvel mesélek. Szombaton délelőtt Kincsőnek magyar iskola, ahol először bemutatta a pénteken készült jelmezét. Délután cserkészet mindhármójuknak, Gábor vitte őket és maradt is még utána segíteni a másnapi farsangi ebéd előkészítésében, míg én itthon próbáltam utolérni magam, majd a különböző időpontban hazaérkezőkkel együtt valami finomat készíteni a másnapi eseményre, majd az utoljára hazaeső Gergőnek segíteni az őrsvezetői farsangi készülődésben. Mindeközben zajlott még a gyakorlás a másnapi gitáros misére. Reggel azonban kiderült, hogy az énekes hölgy lebetegedett, így Kincsőnek egyedül kellett volna kiállnia énekelni (egy egész misén át), amit érthető módon nem akart vállalni, de végül sikerült meggyőznünk és mellé állt egy másik kislány is. Nagyon büszke voltam rá(juk), ahogy a gitározó Csongira is. És persze Gergőre is, aki “csak” ministrált; és az apjukra, aki felolvasott. Vagyis rajtam kívül mindenki szolgált a tegnapi misén, én “csak” részt vettem rajta, de “csak” én tudom mi (háttér)munkám van mindebben, és így azt is, hogy én voltam tegnap a legboldogabb.

Délután aztán lezajlott a cserkészházban a várvavárt farsangi ebéd, ami egyébként két helyszínen/szinten zajlott: fent a gyerekek farsangoltak roppant ötletesen, mi felnőttek pedig lent élveztük gyerekmentesen (!) egymás társaságát, egyszóval abszolút win-win helyzet volt, amit láthatóan minden vendég élvezett (összesen 120-an voltunk, ennek fele gyerek, fele felnőtt), hiszen nagyon jó hangulatban és főleg zavartalanul beszélgethettünk akár órákon át. És akkor még nem is említettem a finom innivalókat és a még finomabb ennivalókat, aminek egy részét a szülők készítették otthon, másik részét (a levest és a fánkot) az önkéntes háziasszonyok készítették a helyszínen. A dalolva bevonuló cserkészek jelmezbemutatójának ugyan nagy sikere volt, de egyébként nem hiányoltuk őket. És szerintem ők se nagyon minket. Miután hazajöttünk, a gyerekek egyet kosaraztak (most ez a minden napos szabadidő-program), majd a fiúk átmentek a szomszédba a Superbowlt megnézni (az amerikai foci legfontosabb, állítólag világraszóló eseménye), mi pedig csajos estét tartottunk Kincsővel: miután elrendeztük a hetek óta átültetésre váró növényeket,  megnéztünk egy lányos filmet, s mire a fiúk hazakerültek (egyik vidám volt, másik rosszkedvű, mert nem ugyanannak a csapatnak szurkoltak), mi már régen aludtunk.

Ma pedig előrehozott Valentin/Bálint-napot tartottunk. (Sosem szoktunk ilyesmit, és most sem a boltok vadrózsaszínbe boruló világa, vagy az itt már az iskolákba is befurakodó ajándékozási láz kapott el – ahol már nem a szerelmesek, hanem a barátságnak a jelképe lett a Valentin-nap), hanem egy jó alkalom, hogy a férjemmel kettesben töltsünk egy sima hétköznapot. Először letudtam a fogorvost (minden szép és jó, csak az a számla…), majd egy nagyot sétáltunk, sőt kirándultunk a kisvárosban (Mountain Lakes), ami még a mienknél is szebb: még szellősebben elterülő házak, még több erdő és domb, még több tó, és még nagyobb csend és nyugalom. (Érdekesség, hogy ha az eredeti tervünk szerint, még a covid előtt kijöttünk volna, akkor vleg ott laktunk volna, legalábbis sokáig így terveztük, és a tavalyi költözéskor is próbáltunk lakást/házat nézni ott, de nem találtunk megfelelőt. Sebaj, mert nagyon drága, viszont közel van, bármikor átmehetünk; már meg is ígértük a gyerekeknek, hogy most szombaton, mivel nem lesz cserkészet, a kosármeccseik után megmutatjuk nekik is.) Utána egy finomat ebédeltünk kettesben. A délután már a szokásos tanulás-sportolás menetben telt, de én ennek ellenére megmaradtam a hétvégi hangulatomban, és hosszú idô után először éreztem azt, hogy jó itt lenni, nem is várom már (annyira) a jövő nyarat. És várom a következő hétvégét, a tavaszi szünetet és a nyarat, mert biztosan jól fog telni. Szerelmetes Bálint-napot és párkapcsolatgazdagító Házasság Hetét kívánok mindenkinek!

Febr. 17. A Bálint nap utolért minket az általános iskolában is. Az osztályfőnök javaslatára Kincső mindenkinek vitt egy kis édességet (a Halloween-i gyűjtésből még mindig van bőven), és ő is kapott egy halom apróságot; nemcsak édességet, szerencsére. Kedves dolog ez is, ahogy a többi, csak valahogy üresen kedves/édes, ahogy a többi hasonló szeretet-ünnep. (Azért írom ezt, mert az egyik amerikai magyar anyukás csoportban valaki így nevezte a Valentin-napot: szeretet-ünnep.) Sőt, a szomszédoktól is kaptunk egy kis süteményt, aminek ugyanúgy örültünk, mint máskor. És nevettünk azon, hogy ők is örömmel osztják szét (ahogy én is a Halloween-ről megmaradt amerikai illetve otthonról hozott magyar édességeket), hogy a gyerekeink kevesebbet egyenek belőle otthon… A tavaszi idő okán újra minden nap kint tudok futni (még a mai szemerkélő esőben is), délután pedig ahogy hazaérkeznek, előkerül a kosárlabdapalánk és a szomszéd gyerekek. Eddig mi mentünk át másokhoz sportszerekért és társaságért, most végre ők jönnek, és ennek nagyon örülök. Két családdal járunk így össze, végre újra kint vagyunk és beszélgetünk mindenféléről. Az egyik kedves szomszéd apuka még a kosárlabda által meglazított lámpánkat is megszerelte, s közben elmagyarázta, melyik moziba érdemes mennünk és még az önvezető autókról is megváltoztatta (árnyalta) a véleményem. 

A sulikban szokásos a “nem történt semmi”, de aztán mindig kiderül, hogy nem így van. Kincső például nagyon élvezi a zenekart és várja a tavaszi koncertet. Ezen a héten végre kapott egy “mancsot”, amit a gyerekek adnak egymásnak és péntekenként az igazgató beolvassa a mikrofonba, hogy az adott héten ki kapott, s már nagyon várta, hogy végre az ő neve is elhangozzon. S végül: a héten először volt negyedikes nagylányként a “kicsikkel”, ő éppen másodikosokkal játszani. Ezek mind olyan jópofa dolgok, amiket érdemes lenne otthon is bevezetni az állami iskolákba is. 

Csonginak kellemetlenebb iskolai élménye volt a héten: egyik évfolyamtársa lenyúlta egy játékát (stresszlabda), és egyszerűen nem adja vissza, még a tanár kérésére sem, akihez a fiunk fordult emiatt. Most már az ún. tanácsadónál az ügy (egy-két évfolyamonként van egy ilyen nevelő, aki nem tanít, hanem mindenféle ügyekkel foglalkozik), akihez meg a tanár fordult. Kíváncsi vagyok mi lesz a sztori vége. Tudtommal a gyerek szüleiig még nem jutott el az info, de remélem fog. Nem az érték, hanem az elv miatt. Amit nagyon értékelek az az, hogy szülőként mindehhez nem kellek, legalábbis egyelőre, bár nem is tervezek beleállni. Csongi másik új élménye, hogy tegnap elkészítette első gombalevesét. Amennyire én sajnálom az időt a főzésre, annyira élvezik a gyerekek; különösen tanulás helyett. Tegnap az eső miatt kosarazni nem tudó fiam addig nyaggatott, amíg ki nem találtunk valami konyhai feladatot neki. Ezek után az edzésről hazaérkező Kincső meg azért sírt, hogy ő már megint kimaradt a konyhai buliból, így gyorsan összedobtunk vele egy muffint a maradék gyümölcsökből, hiszen tudtuk, hogy másnap, pénteken rövid iskolai napjuk lesz és vendégségbe megyünk, ahova illik vinni valamit. 

A vendégség különleges volt: egy lovardában kezdtünk, ahol az anya (volt interjúalanyom, a passaici kántor) dolgozik; s ahol a gyerekek segítettek betakarni és megetetni a lovakat. Utána elmentünk hozzájuk is, mert a munkakapcsolatból időközben barátság lett; annak ellenére, hogy pár csak hónapja ismerjük egymást, messze lakunk egymástól és mindketten elfoglaltak vagyunk. Ők “csak” 7 éve laknak Amerikában, de erősen kötődnek Magyarországhoz is; és nem próbálnak amerikaiabbak lenni az itt élőknél. Nagy élmény volt a hosszú tél után kimozdulni a természetbe (a lovardába vezető úr is nagyon hangulatos volt, a lovardáról beszélve); és hasonló értékrendű, őszinte, kedves, humoros emberekkel együtt lenni. 

Febr. 20. Nagyon kellemes három és fél napos hosszú hétvégénk volt. A sűrű péntekről már meséltem, utána egy laza szombat következett, két kosármeccsel (a sajnálatosan rövid téli szezon utolsó meccsei, ahol mindketten egészen ügyesen szerepeltek; Kincső meglepően kitartóan védekezett, Gergő szerint szinte fogócskázott a számára kijelölt ellenféllel; Csongi pedig támadásban fejlődött és végre dobort egy kosarat, amire nagyon büszke volt. Ennek örömére beirattuk őket egy nyári kosártáborba, a sok cserkész és magyar iskolai tábor közé. Utána egy nagyot sétáltunk a város széli patakparton, ahova Csongi már rég el akart vinni, mert az iskolabusszal ott megy el naponta kétszer. A kosárlabdákat most már a városi séták/kirándulások során sem hagyjuk otthon, mert a legtöbb játszótér mellett van kosárpalánk is. Este pedig filmet néztünk, hiszen az esténként Gábor által felolvasott Tüskevárat Kincső még nem látta.

Vasárnap megint egy nagyon sűrű nap következett. Kivételesen nem Passaic-ra, hanem New Brunswickba mentünk misére, ugyanis az ottani lelkésznek, Juhász Imre atya pappá szentelésének 20, itteni papságának 10 évfordulója volt. Megható mise keretében felolvasták Barsi Balázs atya üzenetét, majd Imre atya mondott egy nagyon jó beszédet arról, hogy a testünk is Isten képmása és temploma, és aszerint kell vigyánunk rá; nemcsak rendszeresen karbantartani és  kitakarítani, hanem időnként általános szervíz-felújításra is szükség van, visszaélni vele, céljával ellentétesen használni, netán átalakítani nem szabad. Az ünnepi mise után ünnepi ebéd következett, ahol már régi ismerősként üdvözöltek sokan, így én alig ültem/ettem, végig beszélgettem, hol újságíróként (beszámoló is készülni fog, igen), hol “csak” magánemberként. Sajnos a jelenlévők 80%-a idős, a mi korosztályunkból is alig-alig, gyerek pedig a mieinken és még egy családon kívül senki (!), pedig az ottani magyar iskolába több mint 100 gyerek jár és néptáncra is sokan, csak a templomba nem…

Utolsók között jöttünk el, és siettünk tovább, a másfél órányira lévő New Citybe, ahol barátok vártak: először korcsolyáztunk a Bear Mountain hegy aljában, majd éjszakába nyúlóan vendégeskedtünk nálunk; hol bent az isteni finom puliszkás csirkepaprikás, hol kint a gyerekek rakta tábortűz mellett beszélgettünk a világ dolgairól, az amerikai magyarságról. (Vendéglátóink erdélyiek, de huszonéve Amerikában laknak, volt tehát közös téma elég.) Legjobb lett volna tábort verni s másnapig ott maradni, a gyerekeink célozgattak is rá, de azért a február mégiscsak tél még. S amúgyis, mi csak beugrottunk egy estére. De folytatni fogjuk még, mert a sötétben nem sokat láttunk sem a kertből, sem a városból; éppen úgy, mint péntek esti vendéglátóinknál. Utóbbiakkal a tél utolsó napjait kihasználva a mai, hétfői szünnapon sízni/síelni mentünk volna, de elfelejtettünk bérletet venni és betelt a sípálya (nem először történik meg velünk). Így aztán egy újabb nyugis nap következett; egy nagy sétával a szomszédos csodaszép Mountain Lakes-be (kosárlabdákkal persze), majd itthoni pihenés-olvasás, aztán a szokásos hétfői családi úszással. Boldog névnapot kívánok minden Zsuzsannának, Zsuzsának és Zsuzsinak!

Febr. 24. Négy sűrű hétköznapon vagyunk túl és előttünk egy még sűrűbb hétvége. Nekem munka miatt volt tele a heten (négy nap alatt négy cikk a “termés” – rég volt ilyen, nagyon élveztem megírni mindegyiket); a gyerekeknek, különösen Kincsőnek pedig a suliban volt mindenféle izgalmas feladata, eseménye. A február a fekete … hónapja és minden gyerek készült egy munkával egy általa választott fekete hírességről. Kincső egy fekete tornászlányt rajzolt le. Kíváncsian várom, mikor lesz majd ugyanilyen hónap a fehér hírességek számára is… Ma, péntek reggel pedig egy iskolai előadásban szerepelt, az összes negyedikessel együtt, amire hetek óra készült; kis szöveggel, sok énekkel és kreatív színpadi kellékek közös készítésével (az egyik különórás kézműveskedésen). Mivel pénteken Gábor itthonról dolgozik, együtt tudtuk megnézni – nagyon büszkék voltunk rá, olyan ügyesek voltak! Este pedig még egy nem tervezett kosármeccse is volt. A kettő között takarítás és sütés-főzés, mert estére különleges vendéget vártunk: Laci atyát házszentelni. 

Febr. 26. Hullafáradtan de teli élménnyel és kegyelmekkel. Szombaton reggel együtt vittük Kincsőt magyar iskolába, majd elmentünk a közeli Curly Kürtősbe; ahol Kincső még az év elején volt a magyar iskolával és ahova a fiúk azóta el akarnak menni. (Ahogy korábban meséltem, a Mo-n négy évet élt amerikai nő nagyon ügyesen megtalálta azt a piaci rést, ahol finom és egészséges magyar terméket tud eladni amerikai módra.) Utána elmentünk a passaici templomhoz segíteni a másnapi templomi ebédet előkészíteni (a fiúk pakoltak, én porszívóztam); aztán visszasiettünk a magyar iskolába a Ki mit tudra, ahol Kincső is megmutatta, mit tud fuvolázni (amit szeptember óta tanult) és gitározni (amit szeptember óta nem felejtett el). Nagyon aranyosak voltak a szavaló-éneklő-zenélő óvodás-kisiskolás magyar gyerekek. Utána, amíg a gyerekek cserkészkedtek, addig én dolgoztam: a templomi közösség egyik oszlopos tagját interjúztam. A 30 évig magyar iskolát vezető Kerkay Emese a magyar nyelv- és hagyományápolás területén végzett hatalmas munkásságába és felmérhetetlen szellemi örökségébe nyerhettem bepillantást, és remélem sikerülni fog átadni az olvasóknak is. És ezzel még nem ért véget a nap, mert este még vendégeink is jöttek, akikkel késő estig beszélgettünk.

Vasárnap pedig a szokásos passaici hittan-mise után egy szokatlan program következett, a Lant és Toll hagyományőrző csoport  a I. és II. világháborúk magyar áldozatainak emlékére összeállított, könnyekig megható műsorát láthattuk, majd egy közösségi ebéden vettünk részt. A templomi rendezvényeket (több mint 40 éve) szervező hölgynek köszönhetően megint új asztaltársasághoz kerültünk: ezúttal KMCSSZ (Külföldi Magyar Cserkész Szövetség) elnöke mellett ülve tudtuk meg sok mindent annak működéséről. (S megbeszéltük, hogy hamarosan folytatjuk egy interjú keretében.) 

Az ebédet ismét nehéz volt otthagyni, (el is döntöttük utána, hogy többet ennyi programot nem sűrítünk be egy napba), de már elígérkeztünk; így a vidám hangulatú társaságtól elbúcsúzva, a fiukat útközben otthon letéve továbbautóztunk, egy nemrég megismert magyar családhoz. A cél interjú, azaz munka volt, de végül baráti beszélgetés lett belőle. A késő estébe nyúló hazaúton fogalmazódott meg bennem, hogy eddig is nagyon szerettem a munkám, de itt még jobban megszerettem, mert szüleim generációjától hallok/kapok életre szóló kincseket, vagy a saját generációmmal beszélgetve emlékezetes beszélgetéseket, vagy akár barátságokat. Most megint úgy érzem, ahogy ősszel gondoltam; nekem olyan küldetésem van itt, amitől én is nagyon sokat tanulok, gazdagszom.  Ráadásul a munkámba fuvarosként bevont férjem is nagyra értékeli ezeket a találkozásokat. 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!