Kilencedik hónapunk Amerikában

Mint mindig, most is nosztalgikus élmény visszaolvasni egy évvel ezelőtti márciusi élményeinket: az első “snow day” határtalan örömét; az első saját autóm vezetését; az első nagyobb családi síelést; az első falmászást, az első Kodály hétvégét és az első virágvasárnapot.

Márc 4. Annyira sűrű volt az elmúlt hat nap, hogy beszámolót sem tudtam írni. Még azt is elfelejtettem, hogy elsején múlt 8 hónapja, hogy itt élünk Amerikában! Egyrészt meg kellett írnom a hétvégén felvett két interjút (az egyikhez még sokat kellett hozzáolvasnom utólag is); másrészt kedden végre bekövetkezett a gyerekek által várva várt “snow day”. Már hétfőn ezzel a hírrel jöttek haza, de mivel akkor még nyoma sem volt a hónak, egyre izgatottabban várták az estét (mi is, csak mi az ellenkezőért szurkoltunk…); aztán elkezdett havazni, és mire lefeküdtek, hirtelen lett 10 cm hó, ami ugyan szép volt, de nem tűnt olyan veszélyesnek, hogy be kellett volna zárni a sulikat… De még elalvás előtt megjött a várva várt értesítés, telefonon és emailen is. Ők kitörő örömmel, mi kétkedve fogadtuk a hírt, hihetetlennek tűnt, de a hó valóban egész éjjel hullott, és reggelre nem tudták volna biztonsággal eltakarítani az iskolabuszok számára. Így egész nap lázas hóember-hókunyhó építés zajlott, aminek csak a nyomait tudtam lefotózni másnap; mert bármennyire is szeretem a havat, aznap ki sem dugtam az orrom a házból az interjú miatt…

Pénteken újabb izgalmak vártak ránk: reggel elmentünk Gáborral autót tesztelni (egy 10 éves alig használt fehér Ford Fiestát) nekem; s miközben bevásároltunk a délutáni utolsó iskolai síelésükre induló fiainknak, eldöntöttük, hogy meg is vesszük. Az eladó srác laza volt, de még ő is kissé megdöbbent, amikor Gábor közölte, hogy 10 perce van elintézni az adásvételt… 20 perc alatt megvolt, de utána meg mi döbbentünk le; amikor a srác közölte, hogy egy órán belül elvihető az autó, ha visszük a csekket… így délután, amíg a fiúk egy utolsó síztek a sulival, mi Kincső pedig egy utolsót koriztunk, Gábor átvette az autómat. Akkor még úgy gondoltam, hogy legkorábban majd másnap próbálom ki élesben; de egy ismerősöm elhívott a szomszéd kisváros gimnáziumi diákelőadására, így Kincsővel kettesben este (amikor eleve nem látok jól), egy (számomra) vadiúj autóval, egy (számomra) ismeretlen helyre, egy néma GPS-el (utólag jöttem rá, ha töltőre teszem a telefonom, nem szól a GPS…)… Erre is csak egy színházi előadás miatt voltam képes… Ami szerencsére megérte, jó kis musical kamaszokról kamaszoknak. Hazafele úton még az eső is esett, de legalább a GPS megszólalt… 

Szombaton pedig, amíg Kincső magyar iskolában volt, Gáborral egy felnőtt lelki napom voltunk a plébánián. Nagyon jó volt kikapcsolódni mindenből és ráhangolódni a böjtre és húsvétra. Csongi délután még lenyomott egy utolsó utáni meccset, aztán pakolás… Ugyanis holnap hajnalban indulunk síelni/sízni északra (Vermont állam), három napra. 

Márc 7. Három csodás síelős napunk volt. Most már értem, miért volt olyan lelkes mindenki, amikor kiderült, hogy Vermont államba megyünk sízni/síelni. Életem legszebb/legjobb síélménye volt, pedig 40 éve űzöm ezt a sportot és elég sok helyen jártam már. Biztos vannak szebbek-jobbak, de nekünk családilag nagyon bejött ez a hely (Okemo Ski Resort): 122 pálya (az itt zöldnek jelölt legegyszerűbbtől; ezek többnyire csodálatosan látványos erdei utakat jelentettek a feketéig), és 20 lift (többnyire négyes vagy hatos székes). A 2,5 napi síelésből 1,5 napot sütött a nap, a szép végig erősen fújt és gyakran volt hószitálás; de nem volt sem hóvihar, sem köd, amitől leginkább tartok. Az egyetlen, amin szívesen változtattam volna, az a hideg: első és harmadik nap -6, a másodikon -2, ami önmagában nem lenne vészes; de a széllel együtt kegyetlen volt, időnként teljesen elgémberedtek az ujjaink, különösen a felvonókon üldögélve. A szállásunk a pályától nem messze, erdős-havas domboldalon, hangulatos télies stílusban berendezett apartmanház, ami nagyon tetszett; de jó lett volna az is, ha működik a kandalló, a mosogatógép vagy az egyik ablak zárja is… Mindent megoldottuk fűtéssel, kézzel és pokrócokkal, de azért kicsit csalódás volt, mert rengetegbe került. (Ahogy a síbérlet is, de az nem okozott csalódást.) 

Ami még nagyon bejött: a hatos felvonókon gyakran mellénk csapódott valaki, aminek eleinte nem örültünk; de aztán belejöttünk az ismerkedésbe, ami rendszerint azzal kezdődött, hogy megkérdezték, milyen nyelven beszélünk, aztán lelkendeztek Magyarországról (vagy csak hallgattak); de mindenki odavolt az angol nyelvtudásunkért. A gyerekek ezem felbátorodva örömmel javítottak ki engem, egyes szavak, de főleg a kiejtésem miatt – hát, igen, ezt is megértük. Az 74 (!) éves fitt néni azt mondta, hogy nagyon szerencsénk van; mert a hétfői napsütéses nap volt a legjobb nap az egész szezonban. Egy középkorú férfi pedig azt mondta, hogy nagyon jó helyre jöttünk még akkor is, ha 4 órát kellett ide vezetni; neki megéri 2×2 órát vezetnie ide a szomszédos New Hampshire államból akár egy napon belül is, mert idén az ottani sípályák sem voltak igazán jók. Egy másik középkorú nő pedig arról mesélt, hogy a már nem élő édesanyja sokszor járt Európában és odavolt a magyar csipkeverőnőkért… innen gyorsan eljutottunk a hagyományőrzés fontosságához és az oktatás színvonalának (a gyerek- s “szülőanyag”) hanyatlásához…

Majd’ elfelejtettem, Kincső hétfő reggel 8:15-kor szóbelizett online! Hosszasan kérdezgette a három igazgató, eleinte zavarban volt (mi is – különösen a fizikai körülményekre tekintettel); de egyre jobban belejött és ügyesen válaszolgatott. Mivel írásbelije közepesen sikerült, még mindig izgulunk a végeredményért…nomeg az adminisztratív problémákért, amik felbukkantak amiatt, hogy az általános iskolában nem tudják (akarják?) lezárni a negyedik tanévét amíg külföldön van; de így meg nem tudják átvenni ötödikbe. Reméljük az Oktatási Hivatal fel tudja oldani majd ezt a helyzetet; és  lehetőleg anélkül, hogy megint haza kellene utaznunk emiatt. 

Márc 12. A három nap aktív pihenés után ittlétem talán legsűrűbb öt napja következett. Nem fogom tudni röviden mesélni, de azért igyekszem. Ezúttal nem a munka miatt volt sűrű, hanem az egyéb programok miatt. Szerda este, a nők napján három cserkészanyuka/nőtárs elhívott a Seven Tribesmen (Hétvezér) magyar tulajdonú sörözőbe a Trivia nevű angol nyelvű kvízjátékra (kb. 20 kérdés mindenféle területről a sporttól a tudományon át a mûvészetig). Nyolc csapatból egyedül voltunk teljesen nőcsapat és annak ellenére, hogy én eleinte a kérdéseket is alig értettem, nemhogy a válaszokat tudtam volna, végül harmadikok lettünk.  Csütörtökön este a MÓKA-podcast (Magyarok Óriási Kalandjai Amerikában) műsorba kaptam meghívást; és Sizare Péter rádiós volt olyan kedves, hogy értem jött és aztán késő este haza is hozott. Ami a kettő között történt (rengeteget beszélgettünk, de a munkámat alig érintettük; így a végén abban maradtunk, hogy folytatni fogjuk), azt jövő vasárnap megnézhetjük. 

Pénteken a fogorvosnál kezdtem, ott kaptam az első névnapi ajándékom: egy új koronát. Aztán a férjem (bepótolva az ősszel elmaradt szülinapi ajándékomat is) meglepett egy parfümmel és egy koncertjeggyel. Délután NY-ban voltam a konzulátus március 15-i ünnepségén, ami két részből állt: a Kossuth-szobor után felkerestük a Budapest nevű, valaha magyar cukrászdát, amiben már csak egy elírt Rigó Janci árulkodott a magyar időkről. A második rész a Konzulátuson zajlott, tartalmas előadásokkal és fogadással. Jó volt, szép volt, de majdnem lekéstem a névnapomra készített családi ünnepi vacsorát. A gyerekek már pizsamában, de természetesen megvártak az általuk készített háromfogásos vacsorával. Szombat délelőtt, amíg Kincső magyar iskolában volt, mi megint a templomnál segítettünk előkészíteni a másnapi ünnepséget; majd én hazajöttem készülni az esti vendégségre, Gábor pedig vitte a cserkészetre és utána főpróbára a gyerekeket. A vendégeink NY-ban élnek 4,5 éve, és már készülnek haza, érdekes volt hallgatni nagyvárosi élményeiket. És most már azt is tudom, hogyan kell olcsóbban színházjegyet szerezni és mit érdemes megnézni a Broadway-en. 🤓

Vasárnap megint dupla ünnepnap: mise után ünnepi műsor, majd állófogadás, majd emlékezés a magyar szabadságharc hőseire a városszéli 56’-os szabadságharcos emlékműnél. Nagyon büszke voltam a gyerekeimre, akik többször, több szervezet tagjaként is felléptek (magyar iskola, Lantocska hagyományőrző csoport és cserkészet), de egyenként is megmutatták mit tudnak: Kincső énekelt, Csongi gitározott, Gergő dobolt. Az előadás után többen odajöttek gratulálni, amitől persze még boldogabb voltam.  Délután pedig itthon ünnepeltük Gergő névnapját, aki egy vadász-távcsövet kért ajándékba. A sok jövés-menés után jólesett végre itthon, csak magunkban társasozva ellenni. 

Márc 17. Újabb öt hétköznap rohant el velünk… Keddre reggelre megint tél lett, így ha nem is újabb iskolamentes “snow day”, hanem csak “2 hours delay” volt, vagyis 2 órával később kezdődött az iskola, pedig aznap majdnem végig esett a hó… Már majdnem újra elővettük a sízés/síelés után elpakolt anorákokat, de a gyerekek végül meggyőzték egymást, hogy annyira vizes a hó, hogy már nem is lenne élvezet benne fetrengeni… Aznap önkénteskedni mentem, a szomszéddal, akit én szerettem volna végre a saját kis autómmal elfurikázni a suliig, de a szakadó hó miatt Gábor lebeszélt róla, így megint én voltam a potyautas. Az önkéntesség pedig most abból állt, hogy a másnap kezdődő fogadóórák (aminek itt PTC, azaz parent-teacher conferencies a fennkölt neve) alatt legyenek kitéve az osztályok mellé a gyerekek rajzpályázatra beküldött alkotásai. Annyian voltunk, hogy mindenkinek csak 2 osztály jutott és egy óra alatt megvoltunk, de a művészettanár olyan hálás volt, mintha egy napot töltöttünk volna vele. Mivel én Kincső osztályát kértem/kaptam, kétszer is találkoztam vele, ami azért nagy szó, mert amióta a suli elkezdődött egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jutottam be az épületbe.

Szerda-pénteken a fogadóórák miatt félnaposak voltak az iskolák, a gyerekek már délben hazajöttek, ráadásul Gábor elutazott a nyugati partra, úgyhogy két hosszú napom volt egyedül a gyerekekkel. Szerencsére közben hirtelen kitavaszodott; annyira hogy már kabát sem kell, így újra előkerült a kosárpalánk, a vívásra napsütésben autóztunk s amíg a fiúkra vártam, az autóban lehúzott ablak mellett napoztam (mint egy béka – mondták ők utólag, mert észrevettek az edzőteremből). Sőt, egyik nap még a matekleckét is a ház előtti padon próbáltuk Kincsővel megcsinálni – ami nagy hiba volt, mert a leányzót még a fűszál növekedése is jobban érdekelte, mint a kétszámjegyű számokkal való osztás…

A múlt hétvége annyira ünnepi hangulatban telt, hogy szerdán majdnem megfeledkeztem március 15-ről, s mivel aznap Fb-t sem nagyon néztem, este jöttem rá, hogy mi mindenről maradtam le. Sebaj, amit utólag meg lehet nézni, azt pótolom, a többit meg majd ha újra otthon leszünk – amit eddig a neten láttam, mind felemelően szép és ünnepélyes volt, sikeresen fel is ébresztette a honvágyamat… Csütörtök reggel Gergő azzal állt elő, hogy nem jön délben haza az iskolabusszal, hanem az osztálytársaival lóg a városban, majd menjek érte, amikor szól… Késő délután hívott, és bár kicsit izgulva és szkeptikusan, de főleg kíváncsian mentem érte, egy teljesen kicserélt kamaszt láttam: le- és kipirult arcú, izzadt-piszkos (elesett a fűben kosarazás közben), de végtelenül boldog volt… 8,5 hónap bezártság után végre szabadon lóghatott az osztálytársaival, akikkel már nincsenek nyelvi akadályai: együtt és szülői felügyelet nélkül kajáltak, dumáltak, kosaraztak, stb. “Mint a filmeken, úgy bandáztunk, anya” – mondta lelkesen, s én nem akartam visszakérdezni, hogy melyik filmre gondolt, mert látszott rajta, h semmi sumákság nem történt. Hát igen, ez az, amibe Budakeszin már belekóstolt, de itt eddig nem tudott. S már várja a következő “rövid napot”, amikor újra lóghatnak a városban… Sőt, mondogatni kezdte, hogy van aki minden nap ott lóg, haza sem megy, onnan viszik edzésre a szülei. Mire mondtam neki, higy ezt gyorsan felejtse el, mi nem azok a szülők vagyunk. Meglátjuk, mindenesetre nagyon jó volt látni a felszabadultságát, örömét. 

Ugyanezt láttam ma Kincsőn és Csongin, akiket ma először elvittem falmászásra. Kincső a múltkor a szomszéd kislány szülinapján járt ott s beleszeretett, s most, hogy vége lett a kosáredzéseknek, tudnak járni rendszeresen. Az egyórás, gyakorlatilag egyéni falmászóedzés után hólyagos tenyérrel és boldog fáradtsággal jöttek ki a teremből. A nagykamasznak tehát több szabadságra, a kiskamaszoknak több mozgásra van szükségük. (Nekem pedig több napsütésre – az értelmes munka és a kedves emberek mellett. Szerencsére mindháromból egyre több van…) 

Márc 19. Ismét egy élményekkel teli hétvége. Szombaton Kincső magyar iskolája alatt itthon készültünk a délutáni vendégségre, aztán elvittük a fiúkat a cserkészházba, ahonnan kirándulni indultak (snow-tubingnak nevezett szánkózás hófánkokkal, tábortűz és cserkészházban alvás), mi pedig a Hétvezér (Seven Tribesmen) sörözőbe mentünk, de nem inni, hanem interjúzni a tulajdonossal, majd haza a vendégeinkhez. NY-ban élő félig erdélyi család érkezett hozzánk két kislánnyal, akik eltűntek Kincső szobájában, mi pedig az étkezőben beszélgettünk késő estig, s csak azért hagytuk abba, mert nekik még több mint egy óra hazajutni tőlünk. Ismét egy amerikai magyar család, akivel szerintem nem 2-3 évre, hanem életre szóló barátságot kötöttünk. 

Vasárnap hittan, gitáros mise (ahol Gergő ministrált, Csongi gitározott, Kincső énekelt), közben bemutatták a leendő elsőáldozókat és bérmálkozókat (mi csak utóbbiban vagyunk érintettek, Gergő révén; maga ha esemény pedig aug 20-án lesz), utána a szokásos kávézás nem szokásosan, szülinappal egybekötve (a templomi közösség egyik oszlopos tagját köszöntöttük fel), közben a gyerekeknek Lantocska hagyományőrző foglalkozáson készültek a virágvasárnapi előadásukra, mi pedig hímestojás-készítést tanultunk.  Nagyon érdekes előadást hallhattunk Kerkay Emesétől, aki 50 éve készíti őket, utána pedig két tanítványával együtt mutatták be a gyakorlatban. Nagyon jó hangulatban telt az egész délután (is), és én nagyon büszke vagyok a két karcolt/írott tojásomra. Mivel ez most csak a felnőtteknek szólt, ahogy hazaértem, meg kellett ígérnem Kincsőnek, hogy őt is megtanítom rá – bár két hét múlva a magyar iskolában is meg fogják nekik mutatni az egyszerűbb technikákat, de pont nem ezt a kettőt. 

Márc 23. A dolgos-szorgos hétköznapok izgalmas munkákkal és napsütéses, tavaszias hangulatban teltek. A kosárpalánk most már azonnal kikerül, ahogy hazaérkeznek a gyerekek a suliból; van, amikor én is beállok játszani velük, de inkább a szomszéd gyerekekkel játszanak. Amikor a fiúk edzésen vannak, Kincső rendszerint addig lóg a szomszédokkal, hogy ráesteledik s még a házi feladatait is elfelejti (ami egyébként csak azért van neki, mert én megkértem az angoltanárnőjét, hogy adjon neki…), a magyar tananyag pedig a héten alig került elő; annak ellenére, hogy osztályozó  vizsgát fog tenni a tanév végén, hogy legalább adminisztratív akadálya ne legyen a gimnáziumi felvételnek. A hétkönapok viszonylag eléggé egyformán teltek, annyi újdonság történt, hogy a cserkészhétvégére készülve rendeltünk új matracokat a gyerekeknek és Csongi napok óta azon alszik, “fő a változatosság” felkiáltással (már nagyon várják a nyári cserkésztáborokat – ahogy mi is ), egész héten a szükséges 101 dokumentumot töltögettem…

Velem pedig annyi újdonság történt, hogy csütörtök du elmentem találkozni egy pár várossal odébb élő cserkészanyukával (egyedül, autóval) és rettentően élveztem a női énidőt és függetlenséget. Meg persze a társaságot is. A hölgy 17 éve kb. ugyanazzal a céllal jött ki, mint most mi (3 évre, a férje munkája miatt, de még kisbabával, de aztán jött a “szokásos történet”: a férj nem akart még hazamenni, közben sorra születettek a gyermekeik, s végül ittragadtak. A (volt) férje és a gyerekek jól vannak, őt viszont erős honvágy gyötri és ezért félóránként figyelmeztetett: vigyázzunk, nehogy így járjunk mi is! Azt válaszoltam neki: egyelőre nincs változás eredeti terveinkben: 2+1 év és nagyon tudatosan tartjuk magunkat hozzá.

Ma Gábor névnapja van/volt, amit csak este tudtunk megünnepelni, mert egész nap dolgozott, délután a gyerekeket szállította ide-oda (Gergő megint elkérezkedett az osztálytársaival a városba, és megint nagyon lelkesen jött haza; és már elvárja, hogy jövő héten is elengedjük – pontosabban vigyük-hozzuk…), a kisebbeknek falmászás-edzés, nekem munka; így nem volt főzés-sütés sem, de nagyböjti péntek lévén nem is baj, a vásárolt négyféle szusi és a múlt hétvégi vendégség után maradt fagyi is nagyon finom volt. 

Márc 26. A Kodály-hétvége alatt kettesben töltendő másfél napunk legkevésbé sem telt kettesben; de egyáltalán nem baj, így is nagyon szép, élményekkel teli volt. Szombaton 5 perc alatt “leadtuk” a gyerekeket, aki közölték: nehogy utánuk menjünk az épület (a Hungarian American Atlethic Club, vagyis a HAAC) termeibe, és napközben is, ha megláttak, némám vagy hangosan jelezték, hogy tűnjünk már el. Ezt a szívességet csak 3 óra körül tettük meg nekik, addig nem tudtuk; ugyanis ha már ott voltam, két interjút is készítettem; egyet a magyar templom alagsori termében, egyet pedig a HAAC-ben, amit egy népi ruhákkal teli raktárszobában fejeztünk be; mert közben a cserkészek befejezték az ebédet és elözönlötték az összes helységet. A két interjú között kinéztünk Gábor kérésére a NB-i temetőbe és megkerestük Sulyok Dezső NB-i emigrációban élt kisgazda politikus sírját. Utána elautóztunk New Yorkba (pontosabban Queensbe), egy magyar tulajdonú sörözőbe (már megint – de most nem dolgoztam; hanem sok passaici magyar ismerőssel együtt megünnepeltük a sörfőzde fejlesztését. A nagy ködben és a hol szitáló, hol zuhogó esőben ill. szürkületben egy holdbéli (vagy talán inkább egy horrorfilmbeli?) látványt nyújtott a város; hazafele már kicsit tisztább, hangulatosabb volt – de megint megállapítottam, mennyire nem hiányzik és milyen jó, hogy mi nem ott élünk… Igaz, hogy jövő héten megint lesz ott programunk, de ennyi pont elég ebből a hatalmas városból. A sörfőzde egyébként hangulatos, a sör finom, a társaság kellemes volt, jó későre értünk haza.

Vasárnap reggel már indultunk is útnak újra, mert a Kodály-hétvége szakácsának lebetegedése miatt önkéntes szülőket kértek a konyhára; így gyermekeink “nagy” örömére újra ott sertepertéltünk a közelükben. Egyébként egy másik cserkészszülő ugyanezt mesélte: kamaszlánya felháborodottan közölte vele, hogy ne segítsen már megint, menjen inkább haza… Megértem én a kamaszokat, hogy nélkülünk akartak lenni, mi is örömmel lettünk volna máshol; és nem is zavartuk őket, így morgás helyett szerintem inkább büszkék kellene lenniük ránk… A konyhai munka után misére mentünk a Szent László templomba (ahol megjelent az összes cserkész is; és a hét ministráns mindegyike a passaici templom ministránsa volt – Gergő vitte a keresztet), utána ők visszamentek a HAAC-be. Mi viszont ott ragadtunk; mert meghívtak az Imre atya által tartott böjti lelkigyakorlatra. Gazdag és finom agapéval kezdődött és egy még gazdagabb és még finomabb lelki útravalóval folytatódott; nagy hála érte! Utána Gábor elment egy autószerelőhöz (a templom udvarán ugyanis a lyukas kerekű autója fogadott minket…); én pedig a Kodály-hétvége zárására, ami a cserkészvezetők ill. a zenei és a konyhai segítők köszöntéséből, majd egy hangszeres ill. énekes előadásból áll. Ügyesek voltak! Gergő a kicsik egyik cserkészvezetőjeként is színpadra került és név szerint meg lett említve; büszkék voltunk rá. Hazaindulás előtt még visszamentünk a templomhoz elköszönni az atyától is ahol kivettem kezéből a seprűt, felsepertem a lelkigyakorlat helyszínét, ő pedig ezalatt meggyóntatta a gyerekeket. Így fáradtan, de lelkileg feltöltődve és megtisztulva kerültünk haza. 

Márc 31. Újabb öt hétköznap telt egy villámgyorsan, s bár a napok a megszokott rendben teltek, volt néhány szokatlan történés is. Hirtelen elég sok munkám lett, aki alapvetően nagyon jó dolog; bár kicsit feszültté teszi a délutánokat, amikor általában Kincsővel tanulok, meg az estéket amikor szívesebben olvasnék, mint gépelnék. De nem panaszkodom, inkább ez, mint a semmittevés, és jövő hét közepétől amúgysem dolgozom közel 2 hétig (húsvétolunk, majd szünetelünk). Ami meg növelte bennem a feszültséget, az egész a legutóbbi iskolai lövöldözés (és különösen annak döbbenetes tálalásai); a másik a kazánunk lerobbanása, amitől két napig kabátban, lefagyott kezekkel gépeltem, éjszaka meg pulóverben aludtam. Mára megjavították, de a kétnapos hideg-nekem, aki alapból nagyon fázós vagyok, nagyon nem volt jó móka. De az egész heti feszültséget sikerült a péntek helyett csütörtöki misén és az azt követő keresztúton letenni; péntek este pedig, a konzulátus eseményén teljesen elfelejteni. Hosszú Katinka filmje érkezett New Yorkba, s a film után ő maga is. Nagyon jó beszélgetés alakult ki a közönséggel, majd egy kicsit négyszemközt is tudtam vele beszélgetni; és adtam neki egy példányt a Szekeres-könyvemből, aminek őszintén örült. (Interjú nem lesz belőle, hisz magánúton járt erre a férjével).

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!