Túlélési recept: rend és kitartás

Az első karanténhét részben a szünet/szabadság/nyaralás-érzés, részben az új helyzethez, különösen a távoktatáshoz való kapkodós alkalmazkodás jegyében telt, utána viszont, ahogy szép lassan kialakult körülöttünk (és bennünk) az  új életünk, muszáj volt valami új rendszert is felállítani és ahhoz tartani is magunkat. 

A rend azért fontos, nehogy abba a tévhitbe essünk, hogy szünet/szabadság/nyaralás van, mert akkor bizony nagyon gyorsan szétesünk. Hiszen az iskolai és a munkahelyi feladatok, elvárások, határidők szép lassan (vagy gyorsan) visszaszivárogtak az életünkbe, még ha más idő-, eszköz- és keretrendszerben is, mint korábban — tehát a tennivalóink változatlanul megvoltak, csak az életünk színtere és módja változott meg gyökeresen. Először fizikailag, aztán lelkileg is. A kettő —  az élettér és az életfeladatok —  összehangolását pedig csak úgy tudjuk hosszabb távon is működtetni — márpedig bármennyire is hihetetlenül hangzott az elején, de el kellett hinnünk, fel kellett fognunk, hogy a járvány bizony legalább középtávot jelent — , ha valamiféle új rend szerint összehangoljuk. Sőt, le is írjuk. És ki is tartunk mellette. Magunkért és egymásért.

Hogy miből áll most egy napunk és melyek az új rend fő elemei? Sorolom…

• Reggel: bármennyire jól esne tovább aludni (nekem) s pizsiben tölteni a délelőttöt (gyerekeknek), nem tesszük. Én azért nem alszom tovább, mert nem engedik a gyerekek, a gyerekek azért nem maradnak tovább pizsiben, mert nem engedjük nekik. Ők ugyanis nagyjából ugyanúgy felkelnek, mint korábban, így aztán nekünk is a szokásos időben indul a napunk. Pár kellemes változás azért mégiscsak van: mivel a gimisünknek nem kell 8-ra (vagy fél 8-ra) beérnie Budakeszire, most 7-ig ágyban maradhat, így a reggeli nem a korábban szokásos 7-kor van, hanem fél 8-kor (esetleg 8-kor) és az olyan napokon, amikor senkinek nincs reggel 8-kor online tanórája, még be lehet bújni a mi ágyunkba is. Sajnos nálunk nem sokáig szokott tartani ez az összebújós idill, mert általában már reggel túlteng bennük az energia és így rendszerint birkózás lesz az összebújásból, amit én unok meg a leghamarabb és indítom útjára a társaságot…

• Délelőtt: tanulás. Kislányunk még ugyan ovis, de készülve külföldi utunkra és az ottani oktatási rendszerre, írni-olvasni tanul, így neki is van napi leckéje. Ha valamelyik gyereknek épp nincs leckéje, akkor ő gyakorol, amit szükséges, például matekozik, angolozik, gitározik. A lényeg, hogy délelőtt mindenki a saját szobájában elvonulva tanul. Elméletileg. Gyakorlatilag felváltva rohannak vagy kiabálnak ki, mert valami bajuk, kérdésük van. Na, ilyenkor kezd nőni a fejem – hiszen én is szeretnék haladni a saját dolgaimmal, munkámmal. (De még mindig jobb, mint amikor a konyhaasztalnál tanultak mindhárman és én mellettük próbáltam dolgozni…) És bár a férjem is itthon van, még mindig 99%-ban az én nevem hangzik el ilyenkor. Sok-sok ismétlés után elértem, hogy legalább néha a vendégszobában dolgozó apjuk is eszükbe jut, sőt van már olyan gyermekem is, aki nem tantárgyanként vagy kérdésenként rohan ki, hanem csak akkor, amikor az összes tárgy összes feladatát átnézte, jó esetben megcsinálta. Kis lépés az emberiségnek…

• Dél: a közös ebéd a nap egyik fénypontja. Vagy mélypontja. Mindig megkérdezzük a gyerekeket , hogy telt a délelőtt – úgy, mintha nem egy lakásban töltöttük volna. Meglepő, hogy néha mennyi mesélni valójuk van. De persze olyan is van, hogy miután órákig nem piszkálhatták vagy nevettethették meg egymást, ekkor próbálják mind bepótolni. (Az ebéd egyébként még attól lehet neuralgikus kérdés, hogy mi kerüljön az asztalra. Szerencsére ebben a rendszerető férjem abszolút partner, mind a tervezést, mind a bevásárlást, mind az elkészítést illetően. Én pedig néha még élvezem is a főzést. De csak azért, mert amikor egyedül dolgoztam itthon, magamra szinte sosem főztem, és mert most is szigorúan csak egy óra alatt elkészíthető ételekkel foglalkozunk. Ja, és van még egy neuralgikus pont: a takarítás. A takarítónőt lemondtuk, magunk csináljuk, közösen. Nem mindig feszültségmentesen, de kialakult ott is egy rend: hétfőn délelőtt kb. két óra alatt végzünk, mindenki a saját szobáját, férjemé a nappali, nekem jutottak a fürdőszobák. És amióta megnyertem a robotporszívót, azóta minden gyerek lelkesen várja a hétfőt. 😉 

• Délután: Én minden nap lefektetem az ovist, és ebbe rendszeresen belealszom én is. De nem ám olyan könnyű feladat ez egy öntudatos és csupa energia 6,5 éves esetén, kőkemény kitartást igényel, ugyanis minden nap mással próbálkozik, hogy miért nem tud vagy akar elaludni. És hogy miért „erőltetem”? Mert meggyőződésem, hogy ebben a korban még szüksége van rá, pláné, így, hogy tanul is. És mert eddig egyetlen alkalmat kivéve mindig nagyon jókat aludt; volt, hogy két órát is. És mert a fiúkat leckeírással vagy olvasással rá lehet venni a csendes pihenőre, de az izgága ovist még nem annyira. A délutáni csendes pihenő viszont nagyon kell. Nekik és nekünk is. Néha annyira, hogy ölni tudnánk érte. Egyszóval, megéri a napi egyezkedés a kisasszonnyal. (Egyébként ezek azok a pillanatok, amit minden nap várok, amikor összebújva mesélünk és elalszunk – egy életre bevésődnek mindkettőnk szívébe.) Alvás után pedig jöhetnek a különórák (van pár belőlük), majd a közös sport/játék, kint a kertben. Végre kihasználjuk a kertünket! Többet vagyunk kint a járvány kezdete óta, mint amennyit ideköltözésünk óta összesen (pedig már négy éve ez az otthonunk).

• Este: most esténként nyilván nem járunk el itthonról (korábban rendszeresen tettük, kettesben és én munka ügyben is), ezért az esték is mindig együtt zajlanak, minden nap van közös ima és meseolvasás. És néha (ha másnap nincs reggel órájuk) megengedünk egy-egy hosszabb fennmaradást, vacsora utáni közös társast vagy (mese)filmnézést (cirkuszt, musicalt, filmet…). Vagy pedig kettesben nézünk valamit, ha sikerül úgy szervezni, hogy egyikünk sem dolgozik. 

• Hétvége: ekkor nem tanulunk, nem dolgozunk, hanem kirándulunk. (Ezt néha még hét közben is megtesszük, amikor túl jó az idő odakint és túl sok a feszültség odabent.) És sokkal gyakrabban, gyakorlatilag hetente, minden szombat este tüzet rakunk a kertben, szalonnát/húst sütünk vagy csak beszélgetünk, énekelünk, számoljuk a csillagokat…

Így telnek hát a mi napjaink.  És ha esetleg valakinek feltűnt volna, megerősítem: online játék egyáltalán nincs – korábban is csak minimálisan volt engedélyezve, de most az online tanulás miatti intenzív géphasználatra hivatkozva nullára csökkentettük. Nem mondom, hogy eleinte nem volt tiltakozás, de kitartottunk döntésünk mellett és sikerült elérni, hogy már nem is nagyon hozzák elő a témát. Helyette kitaláltak valamilyen egész más, közös elfoglaltságot: amikor ráérnek, mindenféle témájú kisfilmet forgatnak, megvágják és esténként levetítik nekünk. Ez a közös projekt sem mindig feszültségmentes, de egész gyorsan kialakult ebben is egyfajta rend – kinek mi a szerepe a filmgyártásban – és a végeredmény egyre jobb és élvezhetőbb: esténként néha könnyesre nevetjük magunkat , amikor megnézzük őket. Tudom másnak is ajánlani! 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró

A fenti írás a BloggerKépző #irjotthon kihívására készült. #Korond-rend #Kitartás, ahogy én látom!