Nekem a Balaton…

A balatoni nyaralásunk óta már túl vagyunk egy élménydús adriai kempingezésen is, és már javában hangolódunk a tanévkezdésre is, de amíg még élénken élnek bennem/bennünk a nyár(vég)i élmények, gyorsan megírom őket, mielőtt teljesen elvesznének a sok szempontból rendhagyó iskolakezdés körüli izgalomban.

Erdélyben nőttem fel és egyetemistaként kerültem Magyarországra, így a Balatonnal való ismerkedés csak a húszas éveimben kezdődött, nem túl nagy sikerrel. Az erdélyi hegyek hűvös és tiszta vizű patakjai és tavai után (örök kedvencem a ma már védett Szent Anna-tó) valahogy nem tudtam élvezni a sekély, rendszerint barna színű vizet, a tömegnyomort a strandokon. Legfeljebb az úszás és a társaság okozott örömet. A férjem családjának sincs nyaralójuk, így kezdetben együtt sem jártunk arrafele. A Balaton nekem azóta jelent valamit (de azóta egyértelműen egyre többet), amióta gyermekeim vannak és minden évben ott töltünk egy-két hetet, illetve hétvégét. Azóta már nekem is van Balaton-múltam, sőt „honvágyam” is…

Az emlékezetes alkalom, amikor örökre megszerettem a Balatont, az első gyermekünk hathetes korában történt hétvégi leruccanás volt. Amikor két szoptatás között olyan mélyen beúsztam, hogy már nem láttam és nem hallottam senkit és semmit, főleg gyermeksírást nem… Most is emlékszem a testemben-lelkemben szétáradó nyugalomra; az érzésre, hogy VÉGRE egyedül vagyok, és arra, ahogy az engem körülölelő víz minden hulláma gyógyítja nehéz szülésem minden fájdalmát és szülőségem minden fáradtságát – a fizikait és a lelkit egyaránt… Utána jött még sok – lassan, de biztosan összefolyó – egy-két, majd háromgyermekes családos balatoni élmény, amelyekről egyszer majd talán írok egy bejegyzést, hiszen sok olyan szállást és strandot kipróbáltunk, amit másoknak is tudok ajánlani, de ezekből is legélesebben azok a pillanatok maradtak meg, amikor a gyerekeket a férjemre bízva úszom egy nagyot, és a parttól (és családom nyűgjeitől) eltávolodva érzem, ahogy lassan lenyugszom, ellazulok, feltöltődöm a víz nyújtotta harmóniával és energiával. Azóta örök hálával gondolok a tóra és mindig várom a következő leruccanást. Az idei nyaralással viszont megint egy új fejezet kezdődött az életünkben. 

Az idei balatoni nyaralásunknak nemcsak azért volt újdonság-élménye, mert a (nemrég lecsengett és talán újra kitörni akaró) járvány árnyékában telt, hanem azért is, mert olyan, várva várt, sokáig csak illúziónak tűnő élményekben volt részünk, mint nyugalmas, könyvolvasással, felnőtt beszélgetéssel telt órák, késő estébe nyúló baráti találkozások. A vírusveszélyt elintéztük azzal, hogy közvetlen part melletti nyaralót béreltünk távoli ismerősöktől, így nem jártunk nyilvános strandra, étterembe is csak ritkán és akkor is mindig a szabadban (ahol egyébként a hangoskodás és a dohányzás jobban zavart, mint a vírusveszély). A másik újdonság viszont külön méltatást érdemel, mert éppen ez lenne írásom lényege: ahogy nőnek a gyerekeink és egyre inkább elvannak egymással és/vagy nélkülünk, új életszakasz (mitöbb, új életminőség) látszik kezdődni az életünkben és így a nyaralásunkban is.

Tudom persze, hogy mindez egy természetes leválási folyamat része, és mindenki eljut idáig, de egészen más megélni, mint tudni róla. Mitöbb, számunkra ez teljes mértékben örömteli és üdvözlendő élmény, hiszen koru(n)kat tekintve még pár évig nem árnyékolja be az „ inkább a haverokkal akar nyaralni a gyerek”-típusú félelem vagy a végső kirepüléstől való aggódás. (A férjemnek alapból sincs ilyen félelme, sőt, néha egyértelműen kifejezi: már várja is..:) Miközben tehát a gyerekek lelkesen birtokba vették a házhoz tartozó járműveket, eszközöket (kajak, szörfdeszka, gokart, horgászbot) és órákat töltöttek a sekély vízben, mi ugyanilyen lelkesen vettük birtokba a stégen fekvő két nyugágyat és magunkkal hozott könyveinket, újságainkat. (Nekem mindez gyakorlatilag azonnal sikerült, a férjem inkább csak rövidebb időre tudta elengedni magát, ő inkább készenlétben állt: hátha történik valami a gyerekekkel, hátha tenni kell valamit a ház körül. És mivel ilyesmi mindig előfordult, így ő inkább jött-ment, békített, vigasztalta a játékban éppen kihagyottat vagy játszott az unatkozóval, én viszont csak végszükség esetén dobtam be magam, helyette kiolvastam pár újságot és majdnem egy egész könyvet. Csudajó volt!) Amikor pedig mi is bementünk a vízbe, jó mélyre beeveztünk, így lett egy újabb közös hobbink: közös kajakozás vagy szörfdeszkán evezés, világmegváltó beszélgetésekkel. 

Az első, „otthonülős” napok nyugalma után azért persze jól esett a következőkben felkerekedni, barátokat látogatni (mindkét parton) és velük késő estig elbeszélgetni. Nekünk ez is újdonságnak számít, mert a gyerekek délutáni alvása és esti lefekvése a korábbi években elég szigorú (férjem által nyaralás alatt is betartott) napirend szerint zajlott, de most, hogy a legkisebb is iskoláskorú lett, végre lazábban lehettünk ebben is. Ráadásul idén a mólón üldögélést (kettesben) immár esténként is élvezni tudtuk, miután a gyerekek bezuhantak az ágyukba, s amíg a menetrendszerűen feltámadt szél hagyta, halkan beszélgetve (vagy épp csendben ücsörögve) csodáltuk a csendesen (vagy épp haragosan) hullámzó vizet s a benne visszatükröződő partmenti fényeket és a fodrozódó ezüstszínű holdsugarat. 

Így nyert a balatoni nyaralás fogalma számomra egy újabb értelmet: olyan családos nyaralós együttlétet, ahol végre nekem/nekünk is jut én/mi-idő, és nemcsak „lopva”, hanem „szülői jogon”. Bízom benne, hogy még pár évig élvezhetjük ezt az állapotot…

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger