Nekem az írás…

A Miadele női bloggerközösség kihívásának teszek eleget ezzel a blogbejegyzéssel. Bemutatkozásom alapján tíz olvasó feltett kérdéseket. Újságíróként új és izgalmas élmény volt, hogy ezúttal nem én, hanem engem kérdeznek.

Amikor a nyakadba vetted a világot, miért pont Budapesten kötöttél ki? Pontosan mi vezetett arra, hogy megtaláltad az utadat? Közgázt végeztél, adótanácsadó voltál – ez inkább arra utal, hogy a számokkal voltál jóban. Hogy lettél újságíró?

Volt egy magyartanárom, aki minden órán helyesírás-röpdolgozatot és fogalmazást íratott, mindkettő nagyon hasznosnak bizonyult. Minden tárgyból kitűnő voltam, szívesen indultam különböző tantárgyversenyeken, de a matek ment a legjobban. Annyira, hogy pályaválasztáskor komolyan fontolgattam, hogy matektanár leszek. Édesanyám szerencsére lebeszélt róla, így a kolozsvári közgáz-szakban gondolkodtam. Valaki felhívta a figyelmemet ösztöndíj-kiírásra a budapesti Közgázra, amit megnyerve, Budapestre kerültem. Bár mindvégig azt terveztem, hogy „hazamegyek” Erdélybe, végül a szobatársamat követve megpályáztam egy multis állást és ott kezdtem dolgozni, adótanácsadóként. Mind a Közgáz, mind a multi és az adótanácsadás tulajdonképpen sodródás volt, de ott is megtaláltam az írás örömét: itt dolgozó külföldiek magyar adóbevallását készítve el kellett beszélgetnem velük, majd tanácsot írni nekik. Emellett rendszeresen írtam leveleket édesanyámnak és egy barátnőmnek. Az utolsó, harmadik babavárás alatt elvégzett mérlegképes könyvelői vizsga után viszont úgy döntöttem: valami egészen mással kell foglalkoznom, mert hiába gyűjtögetem a papírokat, nem okoz örömet. Felhívásra válaszolva lettem egy kismamás honlap egyik „főszerkesztője”. Onnan hívott el egy neves hírportál főszerkesztője, rám bízva az új, családos oldal létrehozását és szerkesztését. Akkor dőlt el, hogy ez lesz az én utam: részt vettem a Heti Válasz Műhelyének 10. évfolyamán, párhuzamosan tanulva és dolgozva, közelről megismerve egy neves online, illetve egy közismert nyomtatott újság szerkesztőségi életét. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam, rengeteg – pozitív és negatív, de mindenképpen tanulságos élményeket szerezve.

  

Miért szeretsz írni? Mit ad Neked az írás? Kapsz-e visszajelzéseket az írásaidra és azok mit jelentenek Neked? Mi volt a legnagyobb élményed újságíróként, amit megoszthattál az olvasóiddal? Ki a példaképed, kik inspirálnak? 

Az „utolsó lökést” az írás felé egy másfél éves önismereti végén kaptam a trénertől, aki így búcsúzott tőlem: „Ildikó, írjon, ha jól esik, magának az terápia.” Tanácsát megfogadtam, és azóta is hálával idézem fel, ha bármikor kétségeim merülnek fel, vajon jó úton járok-e. Sokáig csak mások gondolatait mertem leírni, így eleinte rengeteg interjút készítettem. Ilyenkor azonban írás csak a második lépés, az első a másik ember megismerése, esetenként „megszelídítése”, vagyis annak elérése, hogy megnyíljon és olyasmiket mondjon el neked, amit másnak nem. Ha érzi, hogy valóban kíváncsi vagy rá, akkor megteszi, és nagyon inspiráló beszélgetésekben lehet részed. Később jöttek a riportok, amikor nemcsak egy ember gondolatait kellett megismerni és megismertetni másokkal, hanem egy-egy témát körül járni; az is nagyon izgalmas feladat. Az írás tehát számomra értékes találkozásokat jelent, mély gondolatok rögzítését és átadását. És igen, néha terápiát is, sajátélmények feldolgozását, főleg a blog esetén, ahol egyre bátrabban merem saját gondolataimat is leírni. De volt olyan (újságíróként jegyzett) cikkem is, amiben vetélésemet vagy gyermekeimet ért sérelmeket dolgoztam fel. És persze megírtam nagyon sok pozitív élményemet is.

Nekem nagyon fontos a visszajelzés, mind a szakmai, mind az olvasói. Kezdőként túlságosan is fontos volt, szinte üldöztem szerkesztőimet emiatt, amit nem mindenki értékelt pozitívan; nem értette vagy nem volt rá ideje. A nagyobb szerkesztőségekben sajnos erre nincs idő és energia; szerencsére vannak üdítő kivételek is. Az olvasók visszajelzésével kapcsolatban pedig eszembe jut: hírportáloknál azt tanítják a kezdő újságíróknak, ne olvassanak kommenteket. Magazinoknál és blogoknál kicsit jobb a helyzet (kivéve, ha a bejegyzés hírportál címlapjára kerül), nekem mindenesetre sikerült olyan témákat választani és olyan stílusban írni, ami ritkán hozott megosztó reakciókat. Viszont annál több bátorító visszajelzést kaptam, ami időnként szárnyakat tudott adni.

Legnagyobb visszhangot kiváltó írásaim a gyászhoz kapcsolódnak. Édesanyám örökségéről írt emlékezésem az első blogbejegyzésem, ami címlapra került, a legolvasottabb pedig a Benedek Tibor halálára írt gondolatsor volt. Legemlékezetesebb újságírói beszélgetéseim abortuszon átesett nőkkel, illetve egy hármasiker lombikveszteséget megélt nővel volt. Mindkettő megköszönte; az előbbi azt, hogy erőt kapott, hogy elmondja gyermekeinek is, az utóbbi pedig azt, hogy utána több mindent másképp lát, helyére került benne olyasmi, ami 25 éve nem. Ilyen az, amikor az írás és az élet összekapcsolódik…

Nincs egyetlen példaképem, sok embertől tanultam és tanulok a mai napig, tőlük olvasva és velük beszélgetve, beleértve az interjúalanyaimat is. A hiteles, belső erővel, bölcsességgel és tartással rendelkező, családjuk és munkájuk is iránt elkötelezett nők (és férfiak) inspirálnak; leginkább azok, akik a saját életükön túlmutató, másokon segítő munkát végeznek – ilyeneket az élet minden területen találhatunk. Sok ilyen alanyom volt, a Férfiak Klubján például külön rovatom is fut ilyen férfiakkal, Körkérdés címmel, a legutóbbi két könyvélményem főszereplői (A Hópárduc felesége, Reini) is ilyen nők.  

Melyik könyvet olvastad utoljára? Melyik könyvet írtad utoljára?

Most F. Várkonyi Zsuzsa Tanulom magam című könyvét olvasom. Hónapok óta kivettem a könyvtárból egy kedves, erőszakmentes kommunikációt (EMK) tanító barátnőm ajánlására, de sokáig csak tologattam az éjjeliszekrényemen, bizonyára nem véletlenül. Nemrég elkezdtem és most alig tudom letenni, pedig nem könnyű olvasmány, és épp nyaralunk. De legalább akkora élmény, mint Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve.

Legutóbbi könyves munkám a Receptre írva – Így főzünk a Bethesda Gyermekkórházban című recept-gyűjtemény; a kórház dolgozóival készült beszélgetések és receptek nagy részét én jegyeztem le. Különleges élmény volt ennyire más, magánéleti szempontból megismerni harminc egészségügyi dolgozót.

Miben voltál eddig a legjobb a felsoroltak közül?

Ha a kérdés tisztán szakmai, akkor az interjúkészítésben. Ha a kérdés általánosabb, akkor a kapcsolatépítésben és -tartásban, az emberek gondolatai és az élet dolgai iránti kíváncsiság, nyitottság fenntartásában. És az is erősségem, hogy megbízható vagyok: amit elvállalok, azt megcsinálom. Ez néha a saját káromra megy, de már tudom: időnként jobban meg kell gondolnom, mire mondok igent. Igyekszem fejlődni ebben is.

Hogyan tartod a kapcsolatot a barátaiddal? Hány igazi barátod van? Az sem lepne meg, ha egy sem lenne, hiszen nagyon harmonikusnak tűnik a családi életed, szóval, jól „elvagytok együtt”.

Életemben sok volt a váltás és újrakezdés, így sok az érzelmileg szoros, de fizikailag távoli baráti kapcsolatom. Minden életszakaszban (iskola, egyetem, multi, különböző újságok, lakóhelyeink, gyerekeik óvodái, iskolái) van egy-két ember, akivel a váltás után is megmarad a kapcsolat. Ennek intenzitása változó, a magam és a másik életének sűrűségétől függően. A fizikailag közeli barátok esetén gyakran próbálom a kellemest a hasznossal összekötve elhívni őket magammal színházba, moziba, előadásokra. Akivel nem jön össze, azzal találkozom másképp. De a kapcsolatok motorja az esetek döntő többségében én vagyok, és ez jó, de néha fárasztó. Ami a „jól elvagyunk”-ot illeti, mivel családtagjaim élete is sűrű és sok benne a másokhoz és/vagy időpontokhoz igazodás, hétvégéken és nyaralások alatt nem akarunk másokhoz igazodni. De ilyenkor is szervezünk élménydús programokat és baráti találkozókat.

 

Mikor pihensz, és mivel töltődsz fel? Van valami tutirecept fáradtság ellen? Ki a kedvenc színészed? És politikusod?

Feltöltenek a munkáim és a hobbijaim (kultúra, kirándulás, sport, mentálhigiéné-témájú könyvek, előadások). A pihenés kényes kérdés, mert nagy az alvásigényem, de nem vagyok jó alvó, ráadásul én bagoly vagyok, a férjem és a gyerekeink koránkelők, így sosem tudom kialudni magam. De ahogy nőnek a gyerekek, javul a helyzet és hétvégén vagy szabadság alatt is ébredtem már kipihenten. A hétköznap fáradtság ellen egyébként a kávé mellett jót tesz a reggeli futás vagy úszás. És az alvás. Bizony előfordult már, hogy reggel, a gyerekek elmenetele után visszafeküdtem, vagy akár délután ledőltem egy kicsit. A járvány alatt minden nap megtettem ezt a kislányommal – csodás volt összebújni vele, tudva, hogy ilyen többet már nem lesz. 

A „ki a kedvenc”-típusú kérdésekre ugyanaz a válaszom, mint az előbb: karakteres, belső erővel bíró, hiteles és bölcs nők (és férfiak), bármilyen korosztályban és nemzetiségben. Viszont az előbb elfelejtettem: nekem az is nagyon fontos, hogy olyan értékeket képviseljenek, ami számomra fontos: család, hit, haza, kultúra, emberség.

Honnan gyűjtöd az energiát?

Szenvedélyesen szeretem a családomat, a munkámat és a hobbijaimat, tehát mindig azzal foglalkozom, amit szeretek, ami érdekel. Ezek adják, miközben persze viszik is el a legtöbb energiát. De hogy az egyenleg pozitív maradjon, igyekszem rendszeresen időt szánni magamra (nemcsak a munkát, hanem a pihenést, kikapcsolódást illetően is), valamint a férjemre is (hetente van egy közös esténk, évente egy-két közös hosszú hétvégénk, többre egyelőre nem futja, de majd eljön annak is az ideje…). 

Mi a titkod? Hogy van minderre időd három gyerek mellett? 

Nem tudom, hogy van-e még valami, amit eddig nem árultam el. 🙂 Meggyőződésem, hogy az embernek arra van ideje, ami számára fontos. De hogy arra valóban legyen is, érdemes felállítani a prioritásokat és megtervezni az időt. És legalább ennyire fontos közben rugalmasnak maradni. Mert három gyerekkel, egy elfoglalt férjjel és számtalan megbízással mindig van változás és újratervezés. De érdemes tudni azt is, hogy szabadúszóként sokkal inkább vagyok a magam ura, mint egy irodában dolgozó nő/anya, aminek persze vannak hátrányai is, de jóval több az előnye. És végül: sok olyan munkám van, ami összefügg a családommal: róluk írok vagy elviszem őket is magammal, stb. 

Hogyan osztod meg Te a hited? Mikor beszéltél utoljára Jézusról olyannal, aki még nem ismeri? Hogyan jellemeznek téged a nem-keresztény barátaid?

Sok ismerősöm és több közeli barátnőm is van, aki nem hívő. Velük nem önálló beszélgetési téma a hit(em), viszont nekik is sokat mesélek arról, hogy nehézségeimben hogyan segít nekem/rajtam a hit, hogy a gyerekeim milyen maradandó élményeket és értékes közösségeket szereznek azáltal, hogy hittanra és templomi közösségekbe járnak. Sokáig kerültem ezt a témát, de ahogy erősödött a hitem, egyre könnyebben tudtam róla beszélni is. Tavaly pedig, amikor egy gyónásom során a pap megtudta, hogy újságíró vagyok, és arra kért: használjam a tálentumomat erre is, eldöntöttem: többet fogok írni róla. A blogomon már vannak erről szóló bejegyzések, újságíróként pedig azóta sokkal aktívabban keresem az olyan témákat, ahol a hit is fontos kérdés/körülmény lehet. Így készültek interjúk súlyosan beteg gyermekét elvesztő hívő házaspárral, abortuszon átesett nőkkel, akik a hitben kaptak gyógyulást, keresztény családterapeutákkal, görög katolikus papokkal, és e céllal vállaltam munkát a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus számára is. Ezek indirekt értékközvetítések, a következő „fokozat” a nyilvános beszélgetések, netán viták vállalása lenne. Már nem ijeszt meg a gondolat, de úgy érzem, ehhez még tanulnom kell. Két éve részt vettem egy angol katolikus rádió képzésén, ahol arra tanítottak, hogyan kell kényes (abortusz, melegházasság, transzneműség) témában vitatkozni nem-keresztényekkel: közös kiindulási pontok keresésével. Nemrég elvégeztem az EMK-tréninget, ami arról szól, hogyan érvényesítsd érdekeidet, szempontjaidat erőszak nélkül. Az ott tanultakat sokszor használom, és nemrég újabb képzésre iratkoztam be, ami nem annyira hitbéli, inkább értékrendbeli közvetítésről szól. Lehet, hogy a következő majd egy hittel kapcsolatos kommunikációs képzés lesz? Nem tudom, de nem kizárt. 

 

Mi a célod a saját blog írással, mi a küldetésed, kikhez szeretnél eljutni? Hogyan választod ki a blog témákat? Mennyi ideig tart megírni egy bejegyzést?

A saját blogon azóta gondolkodom, amióta azzal kellett szembenéznem, hogy nem tudom megbízások alapján, újságokba leírni mindent, ami foglalkoztat. Újságíróként előre egyeztetni kell a témát, a szerkesztő beleszólhat a kész szövegbe (amiért én legtöbbször hálás vagyok, de azért előfordul az is, hogy kikerül belőle valami számomra fontos), és bizonyos távolságtartás kell az adott témához. A blogolás viszont arra jó, hogy bármi foglalkoztat, leírhatom, formai és egyéb kötöttségek nélkül. De felelősség mindkettőben van! Például nemcsak “terápiának” használom, hanem értékközvetítésnek is, ahogy az újságírást is. A témákat pedig az élet hozza; arról írok, ami éppen érdekel, megérint. A rászánt idő témafüggő, de legtöbbször 1-2 óra alatt elkészül. Az utómunka (átolvasás, szerkesztés, képkeresés, feltöltés) sokszor több idő, mint maga az írás. Ezzel az (ön)interjúval is ugyanez a helyzet…

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger