Tizedik hónapunk Amerikában
Ahogy tavaly, idén is a tavaszi szünet (és persze a húsvét) volt az április hónap fénypontja. Bár idén is mindkettő nagyon tartalmasra sikerült, meglepődve vettem tudomásul, hogy a másodszori élmény mennyivel kevésbé átütő, mint az első. Nyilván a Grand Canyon-ból nincs még egy, de amit idén láttunk, az is fantasztikus volt, mégsem tudnék mér olyan szuperlatívuszokban fogalmazni, mint tavaly. Mindent meg lehet szokni, úgy látszik, de a jót különösen gyorsan…
Ápr 2. Tegnap múlt kilenc hónapja, hogy itt élünk a tengerentúlon. Elképesztően hosszú idő, ami hihetetlenül gyorsan elrepült, ahogy ez a hétvége is. A pénteki késői hazaérkezés után nehéz volt a szombati elindulás; de menni kellett, mert kezdődött a magyar iskola, ahova ezúttal én is mentem, mert tojásfestés zajlott; és jelentkeztem segítőnek, hogy kicsit elleshessem ezt a tudományt. A gyerekek aranyosak voltak, ügyesen fújták, festették, filccel színezték és viasszal batikolták a tojásokat, majd a fiúk meglocsolták a lányokat. Utána cserkészet meg Lantocska-próba a virágvasárnapi fellépésre, ami alatt én meglátogattam Emese nénit (akivel korábban interjút is készítettem); visszavittem neki pár kölcsönkapott könyvet és megnéztem teljes, saját kezűleg készített csodás népi ruhagyűjteményét; és közben nagyon jót beszélgettünk az ő családjáról és a passaici közösség múltjáról. Amikor a család értem jött, kölcsönadott néhány, 40-45 évvel ezelőtt a saját gyermekeinek varrt népi ruhát a gyerekeim számára a virágvasárnapi műsorra (Gergőnek még egy csizmát is). Sajnos ebben nem (ahogy a néptáncban sem) vagyok járatos, de azért felfogtam, mekkora érték. Kincsőnek annyira tetszett a kapott pörgős szoknya, hogy alig akarta levenni; így végül elkértük a Nagyszombati és a Húsvétvasárnapi szertartásokra is.
Vasárnap reggel hittan, majd mise, ahol Gábor is szerepet kapott a Passió felolvasásában (Péter volt), majd utána következett a Lant és Toll megható, húsvétra hangoló virágvasárnapi műsora, majd a kicsik, a Lantocska húsvéti-pünkösdi szereplése, s végül agapé. Utána siettünk haza, mert még vendégeket vártunk (szokásosan túróspuliszkával), akikkel késő estig beszélgettünk. Ők már 7-8 éve élnek itt, Amerika több államában laktak, és rengeteget utaztak, ezekről meséltek, így maximálisan ráhangoltak minket a tavaszi szünetre, amikor mi is utazni fogunk. Hazainduláskor szóba került a néptánc és a húsvéti utáni Pontozó nevű táncverseny és fesztivál, ahol az egész (hatfős!) család fel fog lépni, amiből spontán bemutattak nekünk egy rövid részletet, amit lelkesen megtapsoltunk. Milyen jó azoknak a házaspároknak, akik ilyen örömmel táncolnak együtt!… (Mi is sok mindent csinálunk együtt, de sajnos a nép/tánc nincsen közöttük… egyelőre.)
Ápr 6. Eltelt a négynapos iskolahét, elkezdődött a tavaszi szünet és a Nagyhét liturgikus eseményei. Nomeg a nyárimeleg tavasz. A négy hétköznapon megírtam négy cikket, ebből kettőt előre a tavaszi szünet idejére. Kedd édesanyám 23 évvel ezelőtti halálára emlékezve telt (és a mai este is, mert a mai misén kértem érte imaszándékot). Szerdán Kincső iskolájában pizzát osztottam, illetve megnéztem egy osztályprojekt-bemutatót kevésbé szerencsés afrikai társaik helyzetéről, egy konkrét kenyai iskolát támogatnak tanszerekkel és most a szülőkkel közösen megírt levéllel. Kincső pikk-pakk teleírt egy A4-es lapot egyedül, még apró javaslatokat sem fogadott el tőlem – nem esett jól, de úgy döntöttem, megsértődés helyett inkább büszke leszek rá. Suli után elmentünk egy kis húsvéti dekorációs bevásárlásra, de megint csalódnunk kellett: a boltok már kifosztva, a maradék cucc ízléstelen, így nem túl sok mindent sikerült vennünk. Sebaj, találtam egy tojásfestős készletet, úgyhogy a hangulatot majd azzal teremtjük meg. De egyébként nem is nagyon kell semmi, csak sok-sok tavaszi virág (a lakóparkban alig van, s ami van, az sem nyílt ki – miközben a városban minden sarkon sárgállanak az aranyeső-bokrok), de egyébként a nagyböjti ráhangolódás amúgy megvan, talán még jobban is mint otthon, mert az online lelkigyakorlatok mellett annyi, de annyi közösségi esemény van, amire mennünk “kell” (hiszen a fiúk ministrálnak, Kincső énekel – ahogy a mai Nagycsütörtöki szentmisén is), hogy “megúszni” úgysem lehetne. De természetesen nem is akarjuk.
Ápr 10. Négy húsvéti nap. Nagyon intenzív és mégis nagyon mély… És gyakorlatilag elmesélhetetlen. Jelen voltunk minden egyházi szertartáson Nagycsütörtöktől Húsvétvasárnapig, beleértve a Nagypéntek délutáni gyermekkeresztutat és a sírőrséget (ami alatt Kincsővel hármasban még egy helyi keresztutat is végigjártunk); Nagyszombaton pedig egy feltámadási mise utáni éjfélbe nyúló közösségi bárányvacsorát is. Délelőttönként pedig készítettük a hímestojásokat, amiket mind egy szálig elajándékoztuk a locsolóknak, és kaptunk cserébe kétszer annyit (Emese nénit otthonában, a lányokat a cserkészházban locsolták meg a fiúk); így immár van saját hímestojás-készletünk. Vége az ünnepnek, holnap útra kelünk.
Ápr 17. Tavaszi utazásunk végére értünk. Tele vagyunk csodálatos, életre szóló élményekkel, amit kivételesen nem volt kedvem és türelmem egy-két naponta megosztani. Útvonalunk és élményeink címszavakban: érkezés kedd du. denveri (Colorado állam) átszállással az arizonai Phoenixbe; ahonnan bérelt autóval jutottunk el a számunkra eddig csak amerikai indián ill. western filmeken látott kaktuszos-sziklás-sivatagos, mégis folyamatosan változó tájakon át a Globe nevű kisvárosba, ahonnan másnap az apacsok földjére utaztunk (Fort Apache). Utána irány Sedona, ahol két napot/éjszakát is töltöttünk, megcsodálva a távolról és közelről is látványos vörös sziklákat (Red Rocks); először a nemzeti park központjából (olyan sziklaformációkkal ismerkedve, mint a Katedrális, Napóleon, Hét harcos, vagy a Három nővér), majd távolabb a Bell Rock nevű sziklacsoport körül túrázva. Megnéztünk egy ezer éve sziklába vájt, 4-500 évig használt ötszintes (Montezuma Castle); ill. egy domb tetejére épített egyszintes (Tuzigoot) sinagua indián falut (házakat vagyis pueblokat), s végül egy hegyre épült valaha rézbányászatból élő, de évtizedek óta kiürült s ebből turisztikai látványosságot kovácsolni képes kísértetvárost (Jerome).
Harmadik nap következett a Colorado folyó által kivájt elmesélhetetlen, szavakban (sőt képekben is) leírhatatlan Grand Canyon, melynek déli peremén, az ún. South Rimen mentünk végig (a kanyonban 12 indián törzs, köztük a hopik éltek). A gyerekek nagy sajnálatára nem indultunk egyetlen kanyontúrára, sem gyalog, sem öszvéren; mert nem volt rá idő és a nagyon erős tériszonyom miatt anyai akarat sem; de a keskeny ösvényt és a hatalmas szakadékot látva Gábor is határozottan elzárkózott az ötlettől. Mindketten, de még a gyerekek is döbbenten nézték egyes sziklák tetejére/peremére kimerészkedő, a lábukat a többszáz méteres szakadék fölé lógatva hencegő, szelfiző turistákat.
Másnap a kis Colorado kanyonját (Glen Canyon) néztük meg; a híres patkó alakú Horse Shoe Bandet és nem messze tőle az óriási gátat, amely mögött hatalmas tavakká duzzadt a folyó. A napot egy navajo indián esttel zártuk; melyben volt autentikus vacsora, aminek alapja pontosan úgy nézett ki, mint egy magyar lángos. Utána az indián házigazda beavatott – Kincsőt személyesen is – a szőnyegkészítés rejtelmeibe; majd végül indián zenék és táncok következtek.
Utolsó nap a még sivatagosabb Utah államban útba ejtettünk egy dinómúzeumot (90millió éve egy belső tenger volt a sivatag helyén) és némi tanakodás után kitérőt tettünk a Zion Parkba; ami szintén egy lélegzetállító szépségű kanyon (a Virgin folyóé), amit ezúttal alulról és belülről csodálhattunk meg. Nagyon jó döntés volt, köszönet NY-i magyar barátainknak a javaslatért. Előző nap ugyanis fájó szívvel hagytuk ki a szintén látványos Antilop kanyont (amit ugyancsak belülrôl és alulról lehet volna megnézni, de csak idegenvezetéssel; és hétvége lévén már sajnos nem volt hely); de végül tökéletesen kárpótolt minket a Zion Park.
Újabb hosszú vezetés után (a hat nap alatt össz. kb. 1200 mérföldet, azaz kb. 2000 kmt tettünk meg) utolsó esténket a Nevada állambeli Las Vegasban töltöttük, amit a Csongornak szánt névnapi meglepetésként Észak-Amerika legnagyobb óriáskerekén, felülről is megtekintettünk; majd egy nagyot sétálva testközelről is láthattuk, hogyan és mire költi pénzét (és vágyait/álmait) a sok turista. A grandiózus luxusépületek és a csili-vili nyári ruhákba szorított (gyakran gusztustalanul kövér/ormótlan női ill. agyontetkózott férfi) testek mellett meglepően sok hajléktalant is láttunk az utcákon fekve; de a szállodánkban is sok volt az igénytelenül öltözött embee. Mindebből viszonylag gyorsan megállapítottuk, hogy nekünk ez az egy este pont elég volt ebből a nagyvárosból (pedig egyetlen szerencsejátékot sem próbáltunk ki).
Elmondhatatlanul hálás vagyok (a Gonviselésnek és a férjemnek is), hogy eljutottunk e csodálatos helyekre, amelyek életre szólóan a lelkembe, agyamba és retinámba égtek; bármikor, ha becsukom a szemem, magam előtt látom a kanyonokat, így nem csoda, hogy eddig minden éjjel róluk álmodtam. Még soha nem láttam annyi gyönyörű sziklát/hegyet és olyan csodálatosan csillagos eget, mint a három Magyarország méretû, mégis csak hétmilliós Arizonában (amiből ötmillió Phoenix környékén él; tehát elképzelhetjük, mekkora terület ember által nem lakott…). És soha nem éltem meg ennyire erősen emberi mivoltunk kicsinységét és múlandóságát; ill. a környezetet folyamatosan alakító, azt állandó mozgásban tartó természeti erők hatalmasságát; a Grand Canyon hatmillió év alatt lett olyanná. amilyen manapság, de még ma is állandóan változik. És egy életre megtanultam: valóban a víz az úr – nemcsak a sivatagos környezetben élő ember, hanem a természet számára is, hiszen a kő is csak addig tud maradni, amíg a szaladó víz el nem mozdítja.
Ápr 21. A legkondi hatása mellett a tavaszi fáradtság is kiüthetett, mert ilyen hetem (4 napon) nem volt még, amióta itt élünk: majdnem végig ágyban, párnák közt (élesen fájó torokkal, dübörgő fejfájással, fullasztó köhögési rohamokkal stb.). Agyam és így munka semmi, de még az olvasás sem ment. Most már jobban, de még mindig nem jól, így a ma kezdődő Pontozó néptáncfesztiválra csak holnap fogunk tudni becsatlakozni; és nagyon bízom benne, hogy addigra már nemcsak járó-, de beszédképes is leszek, mert több interjút is készítenem kell(ene). Szerencsére Gergő eljutott rá ma is a cserkésztársaival, egy kedves anyatárs fuvarozásával. Megint lelkesen vette fel a kölcsönkapott székelyruhát – olyan jól áll rajta.
Közben (már a tavaszi szünet alatt) lakóparkunkat is végre elérte a tavasz: minden csupa zöld lett. Sajnos csodaszép rózsaszínbe borult fák csak a lakópark bejáratnál vannak. Nem értem, a házak elé/mellé miért nem ültettek ilyeneket, nekünk csak néhány szál nárcisz jutott; s ezek is csak nagyon nehezen keltek ki és a hirtelen melegtől máris kókadnak… Viszont csicsergés és madárdal az egész környék, ami nagyon jól esik – ha éppen nem hasogat a fejem… A holnapi fesztivál miatt egy nappal korábban, ma megünnepeltük a 17. polgári házassági évfordulónkat egy ebéddel (többre nem futotta az erőmből); egy ismerős ajánlotta 100%-ban amerikai reggeliző-ebédelő helyen, jópofa volt. Megint kaptam egy koncertjegyet, Gábor pedig megint színházjegyet kapott tőlem. A nap híre lett volna Kincső felvételi eredménye, de sajnos még mindig nem tették ki – bár az előzetes lista alapján elvileg bejutott, csak az osztály a kérdés, de hiszem, ha látom, úgyhogy még egy kicsit izgulunk. Viszont a repjegyet megvettünk, a júniusi osztályozó vizsgára, ahova ezúttal Gábor fogja elkísérni.
Ápr 22. Bár sajnos még mindig nem vagyok teljesen egészséges, a hétvége szerencsére a tervek szerint alakult: másfél napig a New Brunswick-i Pontozó néptáncfesztiválon voltunk hármasban Kincsővel, a fiúk pedig nagycserkésztáborban. A néptánc verseny színvonalas (sokan jöttek Clevelandból és Torontóból is), a gálaműsor fergeteges, a kaja finom, a társaság kellemes; és még nekem is sikerült kicsit táncolnom az esti táncházban (de tényleg csak egy kicsit, mert pillanatok elszédültem és kapkodtam a levegőt), sőt még három interjút is készítettem; egyet a 78 éves alapítóval, kettőt pedig a legtehetségesebb fiatal zenésszel ill. táncossal. Este 10-kor jöttünk el (közel egy óra az út az autópályán), és akkor is csak azért, mert Gábor emlékeztetett: jó lenne pihennem, hiszen még nem vagyok jól.
A vasárnap fénypontja viszont számunkra nem a Pontozó izgalmas záróműsora és a finom ebéd volt; hanem az, hogy Imre atya nemcsak megemlített a szentmisén, hanem kihívott és megáldott minket; és utána – nagy meglepetésünkre – a minket alig ismerő hívek tapsolni kezdtek. Utána még a Pontozón is többen odajöttek gratulálni, teljesen ismeretlenül is. Sokan megkérdezték ill. elmondták, hogy ők hány éve házasok – a csúcs a 67 év volt, nekik mi is viszontgratuláltunk. A délután a családegyesítésről szólt, a sátorozás során teljesen szétázott, de továbbra is lelkes cserkészfiaink és határozatlan állapotú cuccaik tisztításáról és élménybeszámolókról.
Ápr 28. Nos, ez a hét (öt nap), amiről nagyon nem szívesen számolok be. Sokat dolgoztam, négy nap alatt négy cikket írtam meg (nagyon jó volt, mert nagyon jó témák/alanyok és mert jól elterelte a figyelmemet a nem túl rózsás állapotomról); de semmi mást, semmi megerőltetőt nem csináltam (nem mentem edzeni sem, pedig már nagyon hiányzik a mozgás…); mégsem lettem jobban, sőt. A köhögőrohamaim miatt ma már sürgősségi rendelésre kellett elmennem (választott felnőtt házidokink még nincs, mert nem volt rá szükség, viszont sehol nem fogadnak ilyen rövid határidővel). Hosszasan tudnék írni az első amerikai magánorvosi élményeimről, de inkább csak röviden. Alig tudtam beszélni, de háromszor kellett három embernek külön-külön elmondanom, miért vagyok ott, a doki tényleges vizsgálata 4 mp-ig tartott, ruhán keresztül hallgatta meg a tüdőmet, felírt mindenféle gyógyszert és azzal küldött el, hogy majd én döntsem el, melyiket veszem be, mert “mindenki más”…?? És ez egy magándoki. Hát, én nem ehhez vagyok szokva az otthoni, ingyenes háziorvosommal… Na de a lényeg, hogy nincs tüdőgyulladásom, egyelőre bronchitis sem, de azért az lehet, ha nem maradok otthon még egy darabig. Ja és az időjárás sem segít, napok óta kifejezetten csípős hideg van, és egész hétvégén esni fog….
Nagyon fájó szívvel, de vissza kellett mondanom egy csodálatosnak ígérkező meghívást: a Bocskai Rádió, név szerint Zsolt Molnar meghívott a 66. Clevelandi Cserkészbálra utána meg a rádióba és egy másik nagyon kedves meghívást is kaptam egy református templomi évfordulós ünneplésre. Vérzik a szívem, de nem kockáztatom meg, hogy utána még rosszabbul leszek; sem azt, hogy végigköhögöm az utat, az ottani eseményeket, kedves házigazdáim éjszakáját… Nagyon remélem, hogy jövő hétvégéig meggyógyulok (muszáj lesz; mert anyák napja is lesz és megint fellépnek a gyerekek), és azt is, hogy a most elhalasztott repjegyet hamarosan újra beválthatom. De addig is, megígértem, hogy írok a rendezvényekről a távolból is, legalább ennyivel tartozom nekik.
Antal-Ferencz Ildikó
Szabadúszó újságíró, blogger
Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!
