Évértékelő

Izgalmas, sűrű és rendhagyó év volt 2021 is; izgalmasabb és sűrűbb, bár kevésbé rendhagyó, mint az azt megelőző, első járványos esztendő. Ért néhány komoly veszteség, de nagyon sok öröm is, így az egyenleg – az egyéni és a családé is – egyértelműen pozitív. Lássuk csak, mitől is.

Furcsa érzés közel négy hónap után újra bogot írni. Bár nyár elején két új megbízásom is lett, miközben haladnom kellett az interjúkötettel is; de szeptember közepéig még bírtam időt szánni a blogomra is; igaz, egyre ritkábban. Viszont amikor kiderült, hogy a könyvet rohamtempóban be kellene befejezni, akkor a blog sajnos lekerült a prioritás-lista legaljára. És ott is maradt, annak ellenére, hogy a kötetet időre leadtam (ennek járulékos vesztesége az állandó szemüveghasználat…), és bár voltak; sőt még mindig vannak vele utómunkálatok, és nem is sikerült kiadni karácsony előtt; de a blogot újrakezdeni már nem volt erőm. Viszont újévi fogadalomként eldöntöttem: felébresztem Csipkerózsika-álmából. Úgyhogy újra itt vagyok, és remélem maradok is, legalább heti rendszerességgel!

Sajnos sok gondolat és élmény nem került leírásra az elmúlt három hónapban, és valószínűleg már nem is fog; de egy 2021 összefoglaló még aktuális lehet. Izgalmas, sűrű és rendhagyó év volt a tavalyi is, izgalmasabb és sűrűbb; bár kevésbé rendhagyó, mint az azt megelőző év. Bár eleinte még reménykedhettünk abban, hogy az oltás révén a covidtól elbúcsúzhatunk és visszaállhat előző életünk; kiderült: ez nem/sem így lesz, a vírus itt marad velünk, akár hosszú távon is. A járványhelyzethez egyszerűen hozzá kell szoknunk, és ahhoz is: életünk immár sosem lesz olyan, mint volt. Nemcsak a veszteségeink miatt, egyébként sem. Ez bizonyos szempontból talán nem is baj. Mi időről időre tavaly is megéltünk életünk régi-új normalitását is. Nagyon igyekeztünk nem a betegségtől való rettegésben élni; és megélni azokat az érzéseket, élményeket, örömöket és persze veszteségeket, amelyeket a járványtól függetleníteni tudtunk – legalább gondolatban, de sokszor ténylegesen, a mindennapi életünkben is. Ezekről szeretnék most beszámolni.

Veszteségeink

A veszteségeink között elsőként említem férjem nagymamáját, gyermekeink egyetlen élő dédimamáját; akitől ugyan az utolsó hónapokban az idősotthon és a covid együtt végleg elválasztott, de akivel még a 90. születésnapját családi körben meg tudtunk ünnepelni. Emlékezetünkben így a covid előtti közös élmények kapcsán marad meg, és nem az idősotthonbeli (covid miatt elmaradt) látogatások révén. Másik nagy veszteségünk a meglepetés-kistestvér, akit gyermekeink (főleg kislányunk) annyira vártak; de aki az előzőhöz hasonlóan a második ultrahang előtt meggondolta magát, így immár kis angyalként emlékezünk rá is. Bár már nem számítottunk rá, nagyon örültünk neki, és elvesztése előhozta bennem az előző fájdalmakat is. Viszont a Jóisten éppen a megfelelő időben kiutat mutatott: meghívást kaptam (és elfogadtam) egy magzatvesztéses lelkigyakorlatra, amely teljesen begyógyította szívemet, lelkemet. Sokszor gondolok rájuk, minden este imádkozunk értük, de már nem éles a fájdalom.

Ezekhez képest járulékos veszteségnek számít (legalábbis számomra), de azért megemlíteném mindhárom macskánk elvesztését. Az egyik fokozatosan (időnként visszalátogatva), a másik egyik napról a másikra tűnt el végleg; a harmadikat pedig örökbe fogadta az egyik portásbácsink, aki az évek során nagyon megszerette (többet is törődött vele, mint gyermekeim), és egyre jobban féltette, hogy eltűnő rokonai sorsára jut; így örökbe kérte, mi pedig, ha nem is nagy örömmel, de bizakodva odaadtuk neki. Állatos bejegyzéseket soha nem írtam, mert sosem éreztem magamat igazi gazdának;, hiszen a macskák kint laktak az udvaron, a gyerekeim etették őket (illetve egy idő utána a férjem gondozta helyettük), én nem igazán kötődtem hozzájuk, így az eltűnésük/átadásuk sem érintett meg annyira. Mindemellett bízom benne, hogy most jó/jobb helyük van; a harmadikról pedig tudom, hogy így van. (Azóta van egy új, benti kisállatunk, akit már most jobban magunkénak érzek, de szerintem róla sem nagyon fogok írogatni.)

Örömeink

És akkor az örömeink, amiből szerencsére sokkal több volt, mint veszteségekből. Tavaly ilyenkor a gimnáziumi felvételire készült középső fiunk – miközben 2020 ősze óta új iskolában járt átmenetileg -, de számára sem a felkészülés, sem maga a felvételi nem jelentett túl nagy izgalmat; jól ment minden, a gimnáziumi kezdés szintén. Immár két gimnazistánk van, és ez nagy büszkeséggel (és megnyugvással) tölt el. Lányunk is ügyesen vette a járvány és egy meglepőnek tűnő, de utólag is megalapozottnak látszó döntésünk által magasra tett lécet: startból második osztállyal kezdte az iskolát és sikeresen el is végezte azt. Sőt, a következő tanévben újabb kihívások elé került: utolsó pillanatban iskolát váltottunk vele is, és most a fiúk gimnáziumához tartozó harmadikos hittanos-énekes osztályba jár. (A két iskolaváltásnak itt most nem részletezem az okai és körülményeit, mert tervezek írni egy egész bejegyzést az iskolaváltásokról úgy általában, a lényeg: jó döntésnek bizonyultak annak ellenére, hogy egy-egy évre szóltak.)

És sikeres váltás történt a sportválasztásában is, középső fiunk vízilabda helyett most már atlétikázik (és mindkét versenyéről csapatéremmel tért haza) és elkezdett vívni is. (Ez a váltás is megérne egy bejegyzést, talán sor kerül rá.) Nagyfiunk kitartott a vízilabda mellett, ahol végre elkezdődhettek a versenyek (változó sikerrel, de mégis nagy motivációval), lányunk pedig ügyesedik a néptáncban, a nála 2-3 évvel nagyobbak közt sem vall szégyent.

Örömeink között említhetem a húsvéti zalai, a pünkösdi bakonyi és az őszi szekszárdi utazásainkat (utóbbiról már sajnos nem készült beszámoló, az említett okok és váratlan betegség miatt), és az emlékezetes nyaralásainkat Erdélyben és Horvátországban, valamint számtalan kisebb-nagyobb kirándulásainkat a környéken, barátokkal vagy csak magunkban – ezek körül meg kell említenem a balatoni vitorlázást. És persze nem hagyhatom ki a szerencsére ép ésszel és lélekkel túlélt lakásfelújítást, sem az életre szóló lelki útravalót nyújtó Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, a baráti körben megünnepelt 45. születésnapi bulimat, és persze kislányunk elsőáldozását és azt azt követő családi ünneplést sem. Évzáróként pedig kedves élmény a szilveszteri buli új családi barátokkal. Mindegyik olyan örömet jelentett, hogy elég rágondolnom és jókedvem lesz.

Az év legszebb időszakát azonban számomra most is az adventi négy hét jelentette, ami alatt végre sikerült minden egyes reggel felkelnem és eljutnom roratera, ami nekem, a bagolytípusúnak (későn fekvő, későn kelőnek) hatalmas kihívást, megvalósítása pedig nagy büszkeséget jelentett. És persze egy biztos pontot, hogy a rohanó világban, az év vége előtt szokásosan besűrűsödő magánjellegű és munkában szaporodó feladatok között nem veszítettem szem elől a helyes irányt, a betlehemi csillagot. (Tavaly ugyanezt végigcsináltam online, jó volt, de persze nem az igazi.) Nem mondom, hogy az adventi időszak minden pillanatában kedves, türelmes és alázatos voltam, de sokkal inkább igen, mint bármikor máskor, és ebben biztosan sokat segítettek a hajnali misék. (És az is, hogy tudatosan kevesebb munkát vállaltam, például ezért sem lehetett az előző évihez hasonló jótékonysági, illetve évzáró interjú-sorozatot olvasni a blogomon; és ezért sem bántam, hogy a decemberre ígért könyvbemutatóm elmaradt).

És végül a szakmai örömök. A legnagyobb, hogy egyik blogbejegyzésemet Média a családért-díjra jelölték júliusban. (Január 10-ig, tehát még pár napig lehet szavazni a közönségdíjasra ITT!) A második legfontosabb, hogy (majdnem) határidőre elkészült életem első interjúkötete; sőt, karácsony előtt kézhez kaptam a betördelt verziót is; izgatottan várom, hogy végre más is kézbe vehesse (erről később majd többet). A nyár eleji új megbízásaim új kihívások elé állítottak. Az egyik (egy.hu) csak a megbízó szempontjából volt új, hasonló tematikájú cikkeket már korábban is írtam; a másik (Bízd rá magad) viszont több szempontból is újdonságot jelentett. Megismertem rengeteg értékes szervezetet, beleláttam a katolikus egyház (illetve az ahhoz közeli világ) belső dolgaiba-viszonyaiba; és hetente találkoztam közösségi szolgálatot végző elhivatott emberekkel. Ezekből rengeteget gazdagodtam lelkileg, szellemileg, és hitem is sokat erősödött. Ahogy persze régi megbízóim (Family Magazin, Férfiak Klubja) számára írt minden cikkből is tanulhattam. Bízom benne, hogy olvasóimat is tudtam gazdagítani, megörvendeztetni, elgondolkodtatni.

Hálás vagyok minden feladatért és találkozásért! És hálás vagyok azért is, hogy ezekből új lehetőségek nyílnak; például év végén többször kaptam meghívást különböző tévéműsorokba; és hamarosan vár rám egy új tévés megbízás is (erről többet majd csak akkor, ha elindult). Tudom, hogy az 2022. év is rengeteg újdonságot, örömet és veszteséget tartogat számomra, és nemcsak munka terén (amivel kapcsolatosan több tervem is van és ki tudja, még mit hoz az élet), hanem magánélet terén is, hiszen megvalósulni látszanak két évvel ezelőtti, covid törölte külföldi utazásai terveink is. (Erről többet, majd ha alakulnak a körülmények.) Boldog új évet mindenkinek!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!