Semsei Rudolf: A legfontosabb, amit egy apa tehet a gyermekeiért, hogy szereti az anyjukat

Apák napi sorozatom mai alanya Semsei Rudolf négygyermekes üzletember, A Vakvarjú éttermek és a Budapest Party Service cégcsoport tulajdonos-ügyvezetője. Sokszor beszélgettünk már; sőt, feleségével, Eszterrel is, akivel tavaly a Házasság Hete arcai voltak. Most apaságáról kérdeztem, és bár elég jól ismerem életüket, most is hallottam néhány újdonság erejével ható gondolatot; például örökbefogadásról vagy cégutódlásról.

Mikor lettél édesapa?

Eszterrel korán megismerkedtünk; 27 éves voltam, amikor 2001-ben összeházasodtunk. Életemet mindig meghatározzák a hosszútávú tervek. Saint Exupéry mondta: „Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.” Valóban tudjuk, hogy együtt élni a párunkkal, felnevelni a gyerekeket, de akár elérni valamit az üzleti életben, akkor lehet, ha hasonlóak a terveink, céljaink, ha egy irányba nézünk. Ez a tervezett élet sokak számára idegen lehet, sőt Eszter is néha falra mászik ettől; de nagyon fontosnak érzem, hogy beszélgessünk a közös jövőről a másikkal; legyen szó karrierről, gyerekszámról, szülőkkel való kapcsolatról, és természetesen egymás érzéseiről is.

Hogy élted meg a feleséged várandóságait?

Mi nem vagyunk különösen romantikusak. Természetesen meg-meglepjük a másikat, odafigyelünk az ünnepekre, de én irigykedve néztem barátaimat, akik folyamatosan beszélgettek, énekelgettek várandós feleségük hatalmas pocakjához. Hála Istennek, nem várta el tőlem Eszter ezeket a meghitt pillanatokat. Én inkább felnéztem az anyákra, hogy mekkora teher és munka a gyerek kihordása. Biológiailag, fizikailag és mentálisan. Szenzációsak és le a kalappal előttük.

Milyen élmény voltak számodra a szülés?

Első gyermekünk születésekor Eszter sokáig dolgozott. Egy bútoráruházban nézelődtünk, amikor beindultak a fájásai. Nem tudtuk még pontosan mi vár ránk, Eszter hazaérkezve még belevágott egy német fordításba, ennek köszönhetően az egyre gyakoribb fájásokra már nem tudott rápihenni. A kórházba érkezve hatalmas izgalommal vágtunk bele a szülésbe– megjegyzem, milyen aranyosak az apukák, hogy úgy beszélünk erről, mintha ketten szülnénk 😊. Szóval romantikával tele, kamerákkal, háttérzenével vártuk gyermekünket. Varázslatos volt, amikor megszületett Anna. Könnyeimmel küszködve fogtam a kezemben. Akkor fogtam meg, hogy testet öltött, valósággá vált a családunk. Kicsit meg is ijedtem. Eszter ebben a meghitt pillanatban egyszer csak elaludt. Végigfutott rajtam: milyen anya lesz belőle, miként lesz majd több gyermekünk… Aztán bebizonyította, hogy csodálatos anya és szerető feleség.

Milyen érzés volt, amikor megtudtad meg, hogy elsőszülötted lány lesz?

Hosszú ideig rögbiztem, ezért mindenképpen fiút szerettem volna első gyermekként. Elképzeltem, hogy dobáljuk a labdát, meccsekre járunk. Aztán megérkezett családunkba Anna, és rájöttem, hogy egy kislány is legalább akkora öröm. Ráadásul nagyon sokat segített Marci születése után, jó volt látni, hogy milyen gondoskodó testvére volt öccsének. Anna születésekor nem nagyon volt segítségünk. Ketten maradtunk a kis tündérrel. Eszter édesanyja sajnos a kapcsolatunk elején meghalt. Édesanyám pedig súlyos betegséggel szenvedett hónapokig és utána is csak lassú felépülésre számíthattunk. A nagypapák kedvesek voltak ugyan, de egy újszülöttel nem nagyon tudtak mit kezdeni. A legnagyobb támogatás a védőnéni volt, aki szépen bevezetett bennünket egy újszülöttel kapcsolatos feladatcunamiba. Hamar rájöttünk, hogy nem szabad megszeppenni, tenni kell a napi rutinszerű dolgokat és hihetetlenül gyorsan fejlődnek a kis csöppségek.

Annyi gyermeketek van, amennyit szeretnél?

Mindketten több, legalább három gyereket szerettünk volna. Azt nem tudtuk, hogy anyagilag miképpen fogunk állni. Ráadásul nem sokkal az esküvőnk után, Anna nagylányunk születésekor elindítottam új vállalkozásomat, ami alapvetően felforgatta a nyugodtabb családi életünket. Jelzáloghitelt vettünk fel, nagyon sokat dolgoztam, hatalmas idegeskedés volt, hogy miként sikerül megrendeléseket, vendégeket találni. Eszter szenzációs társ, mert folyamatosan nyugtatott, és miközben elsősorban rá hárultak a gyereknevelés feladatai, nem voltak lehetetlen elvárásai, nem kaptam szemrehányásokat, hogy miért nem tudok többet lenni otthon. Igazi csapatjátékos és megértő társ…

Anna születése csodálatos élmény volt, még inkább megerősített bennünket, hogy nagy családot szeretnénk. Bennem felmerült, hogy legyen három saját és egy örökbefogadott gyermekünk. Úgy éreztem, hogy új lehetőséget tudunk adni egy kis angyalnak, de Eszter attól tartott, hogy másképp fog viszonyulni a vér szerinti gyermekeihez és nem szeretett volna egy ilyen lelki fiaskót. Hiszem, hogy örökbe fogadni csak úgy szabad, ha mindketten teljesen biztosak vagyunk abban, hogy végigcsináljuk. A saját gyermekeink is sokszor nehéz helyzetbe hoznak, egy örökbe fogadott gyermeknél félő, hogy a problémák gyökereinek keresésekor a felmenőket okolhatjuk. Ezért lemondtunk az örökbefogadásról.

Utólag már sűrűbbre vettük volna a gyerekek érkezését. Hiába csodálatos a harmónia a gyerekek között, mégis tíz év a legnagyobb és a legkisebb közötti különbség. A negyedik gyerek előtt megálltunk egy pillanatra. Hihetetlenül szépen éltünk a három gyerekkel. Mindig másikunk érezte azt, hogy nem kell a 19-re lapot húznunk, mert egy kis jövevény érkezése esetleg felboríthatja az egyensúlyt. Emlékszem, Eszter szülinapját ünnepeltük egy étteremben, amikor megbeszéltük, mégis bevállaljuk a negyediket. Mint utólag kiderült, akkor már Eszter szíve alatt volt Balázs. Csodálatosak az Úr tervei.

Mit jelent számodra az apaság?

Édesapám tipikus fejlesztő vegyészmérnök volt. Racionális gondolkodással áldotta meg a Jóisten, miközben meleg szívű, mély érzésű ember volt. Hihetetlen türelme volt mindenhez. Nagyon ritkán ordított velünk, de tekintélye volt a családban. Nem emlékszem, hogy lekevert volna egy nyaklevest, de hozzáteszem az sem maradt meg bennem, hogy hatalmasakat játszottunk volna. Sokat voltunk együtt gyerekkoromban, de jellemzően hétvégi víkendházunkat építettük vagy a kertben dolgoztunk. Felnőtt koromra lett különösen bensőséges a viszonyunk. Szerettem tisztánlátását, ahogy azonnal átlát a szituációkat, néhány mondatban tanácsot adott, illetve bármikor felhívhattam valamilyen segítségért is. Nagyon hiányzik…

Gyereket nevelni hasonló ahhoz, ahogy elültetem a szőlővesszőt, és csak évekkel, évtizedekkel később látom meg, hogy a termésünk gyümölcséből milyen bort sikerül készíteni. Gyermekeink nevelésének sikerével, kudarcával is csak hosszú idő után, esetleg éppen az ő családalapításakor szembesülhetünk. Ebben leledzik az egyik nagy felelősségünk. Ahogy folyamatosan öntözzük, tápláljuk a kis szőlővesszőt, úgy szükséges folyamatos szeretetközösségben tartanom gyermekem. Munkával, figyelemmel, elfogadással. A kis közösségünk magja és motorja az életem párjával, a házaspárommal való viszonyom. Van egy mondás: „A legfontosabb, amit egy apa tehet a gyermekeiért, hogy szereti az anyjukat.” Erre különösen figyelnünk kell mindannyiunknak.

Mi a legfontosabb üzenet, amit szeretnél átadni a gyermekeidnek?

Szeretem azt a gondolatot, hogy a gyerekkori korlátok adják a felnőttkori kapaszkodókat. Szükségünk van korlátokra. De természetesen kölcsönösen. A gyereknek is érezni kell, hogy szülőként nekünk sem lehet mindent, hogy egyenrangú társak vagyunk a családban. Tapasztaltabb szülőként érezzük igazságát a népi mondásnak, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. A felnőtté válásnak fontos része lesz, hogy kamaszként feszegesse a korlátaink határait. Azt is el kell fogadnunk, ha néha át-átugrik azon. A legfontosabb, hogy még ha a korlát másik oldalán van, ne távolodjon el tőle. Mert felnőttként az általunk megfogalmazott értékekre támaszkodhat.

A mi feladatunk pedig az lesz, hogy elengedjük majd gyermekeink kezét. Engedjük, hogy saját hibáikból, saját életükből tanuljanak. A kis szeretetközösségünktől eltávolodnak majd, de most már nekik a saját, új családjukat, szeretetközösségüket kell létrehozniuk. Szülőként fontos szerepünk lesz ebben, de már kicsit távolabbról, a körön kívülről segíthetjük őket, adhatunk – ha egyáltalán kérnek – tanácsot. És akkor ketten maradunk a feleségemmel a kis szeretetközösségünkben. Ezért kell folyamatosan nekünk apaként és férjként dolgoznunk.

Mire vagy a legbüszkébb magaddal (apaként) és a gyermekeiddel kapcsolatban?

Talán arra, hogy minden gyerekemmel harmonikus a kapcsolatom. Úgy érzem, szívesen beszélgetnek velem, örömmel osztják meg élményeiket. Hiszem, hogy ez az alapja a későbbi kapcsolatainknak is. Tudatosan törekszem arra, hogy ne kivételezzek, hogy véletlenül se ragaszkodjak jobban egyik gyermekemhez sem. Személy szerint élvezem a kamaszodásukat. Borzalmas nehéz, de ha kihívásként és játékként fogjuk fel, akkor sokkal könnyebb átvészelni. Egy jóbarátunk mondta, hogy ő csak egy gondolatot ismételt, miközben küzdött kamaszaival: „Türelem, türelem, egyszer elmúlik.” És valóban.

Amikor megszületett az első gyermekünk, rövid időn belül tökéletes szülőknek hittük magunkat. Megtanultuk minden reakcióját, jöhet a következő kismanó. Megszületett Marci, aki Anna lányunknak teljes ellentéte volt, újra kellett értelmeznünk a gyereknevelést. Most, hogy már ismertük a végleteket, nyugodtan vállaltuk a következő gyereket, Lillát, aki egy teljesen új dimenziót nyitott. És miután a három dimenzióban mindent elsajátítottunk, a negyedik gyerek erre is rátett: egy kis űrfiú érkezett, Balázs személyében. Különbözőek, nagyon és ahogy egyre nőnek, még inkább. Ez a varázslatos bennük.

Gyakorló katolikusok vagytok. Hogyan adjátok ezt át gyermekeiteknek?

Sokat szoktunk beszélgetni arról, hogy miképpen lehet gyermekeinket a hitélet irányába terelni. Apaként a szabályok mellett vagyok. Nehezebben éltem meg, ha kamasz gyermekem kifogást talál a vasárnapi szentmise látogatása alól. Eszter pedig a szeretet oldaláról közelíti meg. Azt gondolja, hogy majd a példáinkon, a saját élettapasztalatukon keresztül meghallják a Szentlélek hívását, adjunk nekik ehhez csöndet. Egyre inkább érzem, hogy a Szerető Istennek ez az irány sokkal jobban tetszik.

Rengeteget dolgozol (vállalkozásokat vezetsz, önkénteskedsz, tanítasz), de otthon is aktívan helytállsz. Hogyan tudod magadat megosztani munka és család között? Hogyan, mire figyelsz ilyenkor?

A mai világ nagyon felgyorsult. A gyors és pszichológusok által – patikamérlegen adagolt – emberi érzelmekre, gyengeségekre szabták a világunkat. Nem csak gyermekeinket, hanem bennünket szülőket is megváltoztattak. Mi is rosszul érezzük magunkat, ha lemaradunk a legfrissebb hírekről, ha nem látjuk az emailjeinket. Ahogy gyermekeinknek, nekünk is példamutatással kell belassulnunk.

A közös esti vacsora nagyon sokat segíthet a lassulásban. Jó megélni, hogy a kamaszok is odaülnek az asztalhoz. Ez az időszak szigorúan kütyümentes. Étterem-tulajdonosként gyakran szembesülök azzal, hogy a szülők az egymással és a gyerekekkel való beszélgetés, törődés helyett a mobiljukba mélyednek. Jómagam pontosan tudom, milyen fontos része a minőségi családi életnek a közös étkezés, ami nap mint nap lehetőséget ad, hogy kapcsolódjunk a szeretteinkhez. Azt vallom, ilyenkor vétek mobilozni, így hát nálunk otthon, az asztalnál nincs telefon. A vacsora pedig szigorúan családi minőségi idő: megvárjuk egymást és akkor ülünk asztalhoz, amikor mindenki hazaért. Ez az egy-másfél óra, amit esténként ilyen formán együtt tölthetünk, meghittséget, érzelmi biztonságot visz a szürke hétköznapokba is.

Cégünk igazán szépen fejlődött az elmúlt húsz évben. Nagy kérdés az utódlás. Hála Istennek, én szívesen adnám tovább valamelyik gyermekemnek; hiszem, hogy jó partner lennék abban, hogy minél korábban adjak nekik önállóságot. Mindegyikük alkalmas lenne rá, a kisebbek lelkesen is nyilatkoznak a családon belüli folytatásról. Az viszont szíven ütött, amikor Marci 12 évesen azt mondta, hogy ő azért nem venné át a céget, mert senki sem hinné el, hogy ezt ő is fel tudta volna építeni. Mindenki azt fogja érezni, hogy az apjának köszönheti a sikerét.

Beszélgettem ekkor vele egy nagyot arról, hogy egy céget nem létrehozni nehéz, hanem hosszú távon fenntartani. És valóban az átlagember ezt nem tudja; de aki már vezetett céget, az nagyobbra becsüli azokat, akik tovább visznek egy családi vállalkozást. Úgy éreztem, pont egy ilyen érett szemlélet tenné leginkább alkalmassá a vezetésére. Egyelőre még az informatika jobban vonzza, de meglátjuk mit hoz a jövő. Azt meg kell tanulnunk, hogy szülőként nem állíthatjuk túl magasra a mércét, mert könnyen visszájára sülhet el. Könnyen demotiváló lehet számára, hogy ő ezeket a sikereket nem érheti el.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!