Kilencedik hetünk Amerikában, avagy templomi búcsú, hangolódás az iskolára és nyárbúcsúztató sátorozás

Miközben az otthoni barátaink már ezerrel az iskolakezdésre készülnek vagy már el is kezdték; mi még javában élvezzük a nyár utolsó napjait. Persze, a mi gondolataink is már egyre gyakrabban az új, és ismeretlenül kissé félelmetes életszakasz körül jártak…

Aug. 28. A passaic-i Szent István templomban ma tartották a búcsút, prominens magyarországi vendégünkhöz igazodva: Marton Zsolt püspök úr látogatott meg a váci, Sweeney püspök úr pedig a helyi egyházmegyétől. A fiaim először ministráltak olyan szentmisén, amit két püspök celebrált. Gergő vitte a pásztorbotot és láthatóan nagyon büszke volt magára – ahogy mi is őrá. Az ünnepi szentmisét késő délutánba nyúló közösségi piknik követte, ami alatt sikerült elkapnom Marton püspököt egy rövid interjúra.

Aug. 29. A tegnapi eseménydús ünnepnap után csendes, nyugalmas hétköznap következett. A reggeli futás után kipróbáltuk a lakópark edzőtermét; aztán csak itthon tettünk-vettünk: az alagsorba lehordott téli cuccokat szétszortíroztuk; a gyerekszobában talált kipakolatlan holmikat elraktuk; az ide-oda besuvasztott gyerekruhák és játékok elhelyezését újragondoltunk; így egyre fogynak az üres/szabad terek s egyre élettelibb és rendesebb a házunk. Nagyon szeretjük! És izgatottan várjuk a holnapi első vendégeinket.

Aug. 31. Két nyugis, mégis eseménydús augusztus végi nap van mögöttünk. Kedd reggel Kincső sulijában nyílt nap volt, ahova a közelben lakó magyar családdal (két lányuk jár oda) együtt mentünk; így sem Kincső, sem én nem éreztem magam annyira idegennek. A szülőknek szóló bemutatkozás stílusa (különösen az igazgatónőé; de az európai származású iskolanővért leszámítva minden felszólaló, beleértve a szülői munkaközösség elnökét) nagggyon amerikai, de/mégis nagyon meggyőző volt; leginkább a közösségépítés, az egyéni képességek kibontakoztatásának, az önállóság, problémamegoldás és kezdeményezőkézség fejlesztésének fontosságáról szólt. Először arra gondoltam, ilyen lelkesítő iskolai beszédet szívesen hallanék otthon is; de idővel egyre erősödött bennem a gyanú, hogy mindez elsősorban elv/elmélet és nem feltétlenül a gyakorlat; illetve, hogy sokkal inkább a szülőknek szólt, mint a gyerekeknek – olyan értelemben (is), hogy a szülők hagyják őket önállósodni, felnőni, és magukat is ugyanerre (érettség) nevelni.

A magyar anyatárs megerősítette megérzésemet; és mesélt néhány elképesztő szülői sztorit amerikai iskolaigazgatóként dolgozó férje gazdag repertoárjából, mintegy igazolva, hogy az amerikai felnőtt társadalom jó része infantilis – nem csoda, hogy a gyerekeik sem tudnak viselkedni. És valóban: az igazgatónő beszéde és az aligazgató vezette körséta alatt csak a mi gyerekeink maradtak nyugton és csendben, a többiek hangosan viháncoltak és senki (sem a szülők, sem a pedagógusok) nem szóltak rájuk. Ami pedig az ugyancsak sokszot hangsúlyozott egyéni, személyre szabott pedagógusi figyelmet illeti, őszintén kiváncsi vagyok, hogyan tudják megvalósítani 700 (!) gyerekkel. Nagy elvárásaim mindenesetre nincsenek, így remélem csak kellemes meglepetésekben lesz majd részem.

A tegnap további része és a mai nap is a lányok vendégül látásával telt (alig jöttek ki Kincső szobájából, aki rettentő boldog volt, hogy végre van lányos társasága), így én nyugodtan dolgozhattam: írtam egy cikket a vasárnapi templomi búcsúról és egyet egy könyvről. Amikor végre sikerült őket a hétvégén bezáró medencéhez kicsalogatni, annak partján olvasgattam vagy az anyatárssal beszélgettem, aki ma délután elvitte a fiúkat egy western faluba (Wild West City), amit rettentően élveztek. Nagyon jól telnek tehát az itteni (szept 6-i) iskolakezdés előtti utolsó nyári napjaink (is), de közben sokat gondolunk a holnapi otthoni iskolakezdésre készülő barátokra, osztálytársakra, tanárokra, szülőkre. Szerencsés sulikezdést nekik!

Szept. 4. Előszöris hálás megilletődöttséggel köszönöm mindenkinek a szülinapi köszöntéseket, minden formában! Nagyon-nagyon jólesik, és nemcsak az, hogy eszetekbe jutottam (akár az Fb segítségével, akár nélküle), hanem az is, hogy sokat említettétek, hogy szívesen olvassátok, sőt várjátok rendszeres beszámolóimat. Ezek szerint érdemes folytatnom…

Hétvégén nagyon szép élményekben volt részünk. A New York állambeli ún. Seven Lakes környéken, a Beaver Pond Campingben laktunk. Öt család, 25 fő. Maga a kemping tele volt (elvileg, gyakorlatilag nem); mindenféle szomszédaink voltak, de igyekeztünk nem foglalkozni velük. Szerencsére az időnként hangos zenét gyorsan lehalkították (vleg a rangerek közben járására), az autóriasztók is ritkán szólaltak meg (sajnos főleg éjszaka); csak négy kaja után kajtató mosómedvét láttunk és csak egy csomag szendvicset vittek el; medve viszont nem látogatott meg (legalábbis nem tudunk róla). Az odaúton láttunk vagy tíz szarvast az út mellett (vagy rajta), s megtudtuk, hogy csak mi örülünk nekik, a helyiek már nem annyira, mert túl vannak szaporodva és rengeteg autós balesetet okoznak… A tegnapi túrán pedig egy hatalmas siklót is volt szerencsénk megpillantani.

Mindkét nap nagyot túráztunk. Az útvonalak és célpontok neveire sajnos nem emlékszem, mert csak mentünk az önjelölt és lelkes túravezetőnk után; felelősség és térképnézegetés nélkül élveztük a csodás látványt és a kellemes társaságot. Mivel egy főt kivéve mindenki magyar(ul beszélt), sokszor eszembe sem jutott, hogy Amerikában vagyunk, távol otthonról… Csak a tegnapi tó (Lake Welch) nevére emlékszem, ahol a fiúk horgásztak, mi pedig csobbantuk egyet; és a mai helyre (Bear Mountain), ahol sajnos óriási volt a turistatömeg, a hegy lábánál a piknikezős helyeken szinte mozdulni sem lehetett; és még egy körhinta is volt. Igazi Balkán-feeling.

Szept. 5. A nyári vakáció utolsó napján az esős előrejelzések ellenére sütött a nap, így a tegnap nagy részét az aznap este (jövő májusig) bezáró medence partján töltöttük; a kempingezésből náluk “maradt” kislánnyal együtt, Kincső nagy örömére. Hasonlóan tettek a lakóparki családok is – még ennyi embert nem láttam a víz körül, mint most, meg is ismerkedtünk jó néhány szomszédunkkal (pl. egy olyan családdal, ahol az ötödik gyermekét váró anya újságíró), és több évig éltek külföldön, tudják milyen az és szívesen segítenek bármiben; a lányok is azonnal megnyugtatták Kincsőt, hogy majd másnap segítenek megtalálni az osztálytermét. Ugyanis az iskolabuszon Kincső még senkit nem ismer; a közelben lakó magyar család lányai másik buszra lettek beosztva (miközben a fiaink együtt utazhatnak), mert a lakópark megtöltött egy egész iskolabuszt, ami az elemibe megy.

A strandolós napnak és a spontán ismeretségeknek köszönhetően, s talán annak is, az iskolára készülést letudtuk azzal, hogy fél-fél óra alatt bepakoltuk az iskolatáskákat, nem stresszelve túl a kérdést, hogy vajon megfelelő cuccokat vettünk-e; viszont sokat beszélgettünk már a kemping alatt is más gyerekekkel az iskolai hétköznapokról; tehát nem éreztük magunkat teljesen felkészületlennek, a három gyerek nagy izgalommal, de már nem félelemmel feküdt le. Gergő boldogan mondta, hogy már nem fél, hanem kiváncsi arra, mi várja; Csongi viszont huncut vigyorral mondta, hogy nincs is kedve iskolába menni; Kincső pedig az osztály terem számát, az osztályfőnök nevét és a két bemutatkozó mondatot angolul mormolva aludt el. Szerencsés sulikezdést nekünk is!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!