Ez vagyok én…

Sziasztok!

Antal-Ferencz Ildikó vagyok, nő, feleség, anya, eredetileg jogi szakokleveles közgazdász, pár éve pedig újságíró. 

Erdélyben születtem és nőttem fel, mérnök szülők elsőszülöttjeként, öcsém „bezzegnővéreként” (szerencsére nem otthon, hanem „csak” az iskolában, ahova mindketten jártunk), a Székely Mikó Kollégium aranykönyves tanulójaként, számos matek, magyar és egyéb tanulmányi verseny díjazottjaként. Nem csoda, hogy 18 évesen fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Voltak ötleteim, például szerettem magyarázni, tudást átadni, de édesanyám lebeszélt a tanári pályáról – amit elfogadtam és azóta is hálás vagyok neki. (Minden tiszteletem a tanároké; nekem nincs elég türelmem egy osztálynyi gyerekekhez. Néha még háromhoz sem…) A jövőről való nagy gondolkodás közben sikerrel megpályáztam egy ösztöndíjat az akkori budapesti Közgáz Egyetemen, ami teljesen megváltoztatta az életemet. 

18 éves koromban nyakamba vettem a nagyvilágot és két bőrönddel elindultam egy ötvenezres Sepsiszentgyörgyről a kétmilliós Budapestre. Ami nem 700 km-re volt egymástól, hanem fényévekre, legalábbis az én szememben. Nagyon sokáig nem találtam a helyem, nem szerettem sem Budapestet, sem az egyetemet, a két ország között ingázva egyikben már nem, a másikban még nem éreztem otthon magam. Csak a Márton Áron Kollégiumbeli szobámban szerettem lenni, ahol 4 évig együtt laktam azóta is egyik legjobb barátnőmmel, aki Székelykeresztúrról tette meg ugyanazt a hosszú utat mint én és akkoriban együtt próbáltunk túlélni. Neki azóta Bécsbe vezetett az útja, ott él erdélyi származású férjével, én maradtam Budapesten… Pedig 5+1 éven át (a plusz egy év egy belgiumi ösztöndíj volt, fiatalkorom legboldogabb időszaka, amikor egy uniós vízummal bejártam a világot, nemcsak Brüsszelbe, hanem Párizsba, Rómába, Londonba is eljutottam…) mindvégig az volt a tervem, hogy egyetem után “hazamegyek” Erdélybe. De aztán rájöttem, nem sokat tudnék ott kezdeni a magyar közgáz-diplomával és nulla tapasztalattal, így adótanácsadó lettem egy multinál (ellentmondva másik elhatározásomnak, hogy én oda biztos nem…). Intenzív munkával, kultúrafogyasztással és bulizással töltött 6 év után megismerkedtem a férjemmel és újabb fordulatot vett az életem. Viszonylag gyors (de különleges helyszínen, New Yorkban történt) lánykérés után álomszerű esküvő (a gyergyószárhegyi Lázár kastélyban), majd egymás után érkezett a három gyerek: két fiú és egy lány, akik most 12, 9 és fél és 6 és fél évesek. Néha kifutok a világból tőlük, de nagyon szeretem őket!

A három gyerek azt is jelenti, hogy háromszor kezdtem el újra és újra megkeresni önmagam. Csak harmadik nekifutásra jöttem rá, de még akkor sem egyből, mi is az én utam. Egy kismamás holnapon történő mindenféle próbálkozás után felkértek egy “igazi” online újság családos aloldalát szerkeszteni. Hatalmas lendülettel vágtam bele, és közben elvégeztem az akkor még létező Heti Válasz neves újságíróiskoláját; tanulságos élmény volt. Két évig újságíró-szerkesztőként dolgoztam több online lapnál, de a nagy lendület miatt minden kényszer-váltás megviselt, így végül úgy döntöttem: szabadúszó leszek. Ez a megoldás a személyiségemhez és a családomhoz is tökéletesen illeszkedik. Itt tartok most. Több nyomtatott és online újságba írok, fő témám a család. Foglalkozom kultúrával, oktatással, fogyatékossággal élőkkel, időnként közéleti témákkal is, de mindig a családos lét szemszögéből. 

Ez a blog pedig azért jött létre, mert a meglévő megbízásaim mellett belső igényem (és néha időm is) van a szabad írásra; és vannak olyan gondolataim és témáim, amelyek nem feltétlenül újságokba, hanem inkább egy ilyen helyre valók. (És vannak olyanok is, amelyek oda is valók, de nem fizetnek érte, így idekerülnek. 🙂 Szóval lesznek itt saját gondolatok, kulturális ajánlók, interjúk. Elsősorban ezek jelennek majd itt meg, de amint időm és energiám – és családom – engedi, szeretném szép lassan feltölteni ide korábbi írásaimat is. Így lesz igazán értelme a blogom nevének: Így írok én…

Előre is köszönöm, hogy velem tartasz ezen a remélhetőleg még jó hosszú úton is. 

Szeretettel: Ildi