Pulay Kristóf: Nem tudtam volna elképzelni, hogy kívülállóként szemléljem a szülést, és ne csapatjátékosként vegyek részt benne

Apák napi sorozatom mai alanya Pulay Kristóf ötgyermekes családapa, kommunikációs szakember, aki – előző beszélgetőtársaimhoz hasonlóan – nagyon őszintén megosztotta gondolatait gyermekei születéséről, neveléséről és a munka-magánélet egyensúlyának kihívásairól.

Milyen körülmények között lettél édesapa?

Nagyon fiatalon, 23 évesen lettem először édesapa, 25 évesen pedig már két gyermekem volt, az ötödik születésekor pedig 36 éves voltam. Az első kettő nem volt abban az értelemben tervezett, hogy feltett szándékunk lett volna, hogy mi most gyereket akarunk, de volt bennünk nyitottság. A feleségem, Piroska és én is kilencgyermekes családból jövünk, mindketten sok gyereket szerettünk volna, no nem kilencet, hanem körülbelül fele ennyit, négyet. Kisgyerekek sokasága között nőttünk fel, az én legfiatalabb öcsém 6 éves volt, amikor mi összeházasodtunk, Piroskának pedig jónéhány unokaöccse/húga volt már ekkorra. Ennek megfelelően a családjaink teljesen elfogadóak voltak, és nagyon sok segítséget kaptunk, amiért nem tudunk elég hálásak lenni.

Nekem a második gyermekünk, Adél megfoganása után volt nehezebb; azt hiszem, hogy ez egy felnőtté válási krízis része volt. Ekkor éreztem azt – és érdekes, hogy nem az elsőnél –, hogy most valaminek végérvényesen vége, hiszen már felelősségteljes munkám van, kétgyerekes apuka vagyok, innen nincs visszaút. Magammal küzdöttem inkább. Az érzés a születésének az idejére elmúlt már, nagyon büszke voltam/vagyok a lányomra. A harmadik gyermekünkre Bálintra, aki egy hosszabb, négy és fél éves szünetet követően fogant meg, viszont kifejezetten vágytunk. Bercit nem éppen akkorra terveztük, amikor érkezett, de szerettünk volna negyediket, viszont az ötödik, Barnus egyértelműen meglepetés volt. Nála a kezdeti bizonytalan érzéseinkkel – és itt nem az érkezésének a tényét volt nehéz elfogadni, hanem inkább azt, hogy a kisgyerekes létből kiszabaduló életünk megváltozik, más lesz, mint amilyennek szerettük – viszonylag hamar meg tudtunk birkózni. Most viszont úgy érezzük mindketten, hogy a gyerektémát kimaxoltuk.

Hogyan élted meg a feleséged várandóságait?

Teljesen őszintén nagyon szerettem ezeket az időszakokat. Piroska egyrészt nagyon stramm, másrészt szerencsés kismama volt, abban az értelemben, hogy komolyabb nehézségei, rosszullétei egyik alkalommal sem voltak. De én általában is nagyon szépnek látom a várandós kismamákat, szerintem kivirulnak, jó rájuk nézni, elcsodálkozni rajtuk – így voltam a feleségemmel is. A gyermekágyas időszakot sok szempontból nehezebben bírtuk. Főként az első gyerekünknél voltak gondok a szoptatás körül; Piroska nagyon sokat küszködött, én pedig tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudtam ebben érdemben segíteni.

Milyen élmények voltak számodra a szülések?

Mindegyik szülésen ott voltam, ez nem is volt kérdés, és mind az öt katartikus élmény volt. Ebben biztosan az is benne van, hogy gyakorlatilag komplikációktól mentesen zajlottak, sima, természetes szülések voltak. Nincs ahhoz fogható kegyelmi pillanat, amikor teljesen kint van a gyerek, ráteszik az édesanyja pocakjára, és otthagynak minket hármasban, egy teljesen új, ismeretlen, de mégis ismerős, maszatos, sírdogáló babával. Ezek az együtt töltött órák a szülőszobán, az aranyórák egytől-egyig hatalmas töltekezési forrásai voltak a kapcsolatunknak is. Nem is tudom elképzelni, hogy nélkülem milyen lett volna.

Az első gyerekünk születése előtt, amikor még nem engedtek be a szülőszobára, kint ültem a váróban egy férfi társaságában. Közben kitoltak egy újszülöttet, át az osztályra. Tíz perc múlva kijött az orvos, a fickó felállt, és kérdezte, hogy na, mi a helyzet, megvan-e a gyerek. Mondta neki az orvos, hogy persze, már át is tolták az előbb az osztályra. Nagyon megdöbbentett, hogy ennek az apukának fogalma nem volt róla, hogy a saját fiát/lányát tolták el előtte 10 perccel korábban. Nyilván nem tudom az okot, hogy ő miért nem volt bent, de én nem tudtam volna elképzelni, hogy kvázi kívülállóként szemléljem a szülést, és ne csapatjátékosként vegyek részt benne. Az egységünknek szerintem szerves része, hogy ezt a nehezebbik felét is együtt csináljuk; még ha tudom, hogy voltak olyan pillanatok a szülések közben, amikor sok „hasznomat” nem vették; de a jelenlétem, neki is, meg nekem is nagyon fontos volt.

A szülések között Ambrus születése volt a legkülönlegesebb, mert egy alternatív szobában szülhettünk, órákon át csak kettesben voltunk végig a vajúdás alatt. Egyben ez volt a leghosszabb is, mert összesen 5-6 órát biztosan itt töltöttünk, tíz perces fájásközi részletekben felolvastam egy fél Agatha Christie regényt, míg Piroska a labdán rugózott. De a diszkréció, az intimitás, a nyugalom, ami az egészet áthatotta, nagyon jó élmény volt. A legkevésbé jó pedig a második volt, mert a magzatvízben találtak valamit, ezért több orvos is jelen volt, érezhető volt a stressz a levegőben, főként az első szüléssel összehasonlítva volt nagy a kontraszt – de végül ez is happy enddel zárult.

Mikor tudtad meg, hogy fiad/lányod lesz és az milyen érzés volt? Mit jelent számodra fiús/lányos apának lenni?

Az első lehetséges alkalommal mindig szerettük volna tudni a baba nemét, úgyhogy általában az ultrahang vizsgálaton tudtam meg. Legalábbis bólogattam, amikor kérdezték, hogy ügye látja, hogy milyen szép kisfiú. Az első gyerekünk, Ambrus születése előtt sokat álmodtam arról, hogy egy barna hajú kisfiam lesz, végül ez félig bejött, csak a haja színe nem stimmelt. A legizgalmasabb az első, a tényleges apává válás volt, de mindegyikkel kapcsolatban felemelő, büszkeséggel teli érzés van bennem. Általában a szülést követő éjszaka nem is tudtam aludni, mert a fotóikat nézegettem. A fiú-lány kérdés soha nem foglalkoztatott mélyen, mindkettőnek egyaránt örültem.

Annyi gyermeked van, amennyit szeretnél?

Igen, azt hiszem. Többre nem vágyom, kevesebbel már nem érem be.

Vesztettek el magzatot/babát?

Nem; de mélyen foglalkoztat a gyermektelenség és a gyermekek elvesztésének kérdése. Sok olyan családtagom, barátom van, akik évek óta várnak gyermekre; és olyanok is, akik több babát veszítettek el. Nyilván ez nem így működik, de valahol igazságtalannak érzem, hogy ez nekünk ennyire egyszerűen megy/ment, hogy gondolnunk sem kellett rá, terveznünk sem kellett és megfogantak, míg másoknak, akik nagyon-nagyon vágynak rá, évekig tartó, mély sebeket ejtő, reménytelennek tűnő küzdelem a gyermekvárás.

Mire vagy a legbüszkébb magaddal (apaként) és a gyermekeiddel kapcsolatban?

A büszkeség magammal kapcsolatban nem jó szó; de vannak dolgok, amiket fontosnak tartok, és szerintem segítenek jobb apának lenni. Az egyik, hogy igyekszem ápolni a házasságomat. Szerintem nincs annál fontosabb egy gyereknek, hogy a szülei kiegyensúlyozott, szerető párkapcsolatban éljenek. Mi nem szoktunk – hangosan semmiképpen – veszekedni egymással; és ez szerintem biztonságot jelent nekik, mert minden gyerek nagyon szenzitív a feszültségre.

A másik fontos pontot az apanapok jelentik. Igyekszem minden évben, illetve minden második évben – a feleségemmel váltva – minden gyereknek egy hosszabb együttlétet adni. Amikor csak vele vagyok, kettesben megyünk el valahova – horgászni, túrázni, sátrazni, gokartozni stb., életkor és vágyak szerint. Az első ilyen alkalommal a legnagyobb fiam kb. hatéves volt, és amikor megkérdezték tőle nyár végén az iskolában, hogy mi volt a legjobb dolog, ami történt vele a nyáron, akkor az apjával eltöltött hétvégét mondta. Erre tényleg büszke voltam. De egyébként sokat emésztem magam amiatt, hogy lehetnék sokkal jobb apa is.

Meghatározó volt az életemben az is, hogy másfél évet voltam GYES-en, miközben a feleségem dolgozott. Ausztriában kapott egy jó munkalehetőséget, és úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Két kisgyerekünk volt ekkor. Ez az otthonlét a két gyerekkel való kapcsolatunkra is remélem jó hatással volt, és nekem is sok alázatot tanított.

Hogyan tudod magadat megosztani munka és család között? Van valami konkrét szabály-rendszered, amit igyekszel betartani?

Ezzel eléggé küszködöm, sajnos nagyon sokat kivesz a munkám. Az egykeresős családmodell, ami a házasságunk nagyobbik részére igaz, sok kompromisszumot jelent. Én a saját családomból is ezt hozom, édesapám felsővezető volt évtizedeken keresztül, keveset láttuk. Több figyelemre, időre vágytam volna, nekem nagyon kevés „apaélményem” van gyerekkoromból. Az apanapok intézménye ezért is fontos, mert én magam is vágyom rá, hogy személyes időt töltsek velük együtt.

A hétvége alapvetően a családé, a hétköznap pedig a munkáé. Irigykedve hallom, vagy néha látom azokat az apukákat, akik ott vannak délután négykor a gyerekeik edzésén, és még az iskolában is segítenek délután bútort cipelni. Ez teljesen irreálisnak tűnik nekem. Lelkiismeretfurdalásom van, amikor a lányom este fél nyolckor odajön hozzám, hogy tollasozni szeretne velem, de nekem nincs erőm hozzá a kisebbek esti fektetése, vacsoráztatása közben, hulla fáradtan tíz óra munka után. A nagyobbakra kevesebb figyelem jut; ezen jó volna változtatni. Arra viszont büszke vagyok, hogy lemondtam egy munkahelyi megbeszélést, hogy Berci óvodai évzáró ünnepségére, amire nagyon készült és várt.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!