Drinóczky Viktória: Alapvető a munkámban a gyerek nehézségének megértése

Gyereknapi sorozatom utolsó alanya gyermekpszichodráma-vezető. Vikit (és társát, Danit) akkor ismertem meg, amikor nagyfiunk első osztályos korától három évig hozzájuk járt nagy lelkesedéssel gyermekpszichodráma csoportba. Később én is, majd a férjem is részt vettünk egy-egy szülői pszichodráma csoportban, amiről már írtam korábban. A járvány elején pedig arra kértük Vikit, hogy foglalkozzon a gyerekeinkkel együtt, online formában; amit végül mindenki nagy örömére egy személyes, családi pszichodráma-játékkal fejeztünk be.

Milyen személyes indíttatás terelt a pályaválasztásod során a gyermekpszichodráma felé?

Meg nem értett kisgyereknek éreztem magam gyermekkoromban. Kamaszkoromtól erős és alapvető érzésem volt, hogy nem úgy szeretnék a gyerekemhez, a gyerekekhez fordulni, ahogy a körülöttem élő felnőttek tették. Az egyértelmű volt, hogy a gyerekek minden okos felnőttségnél jobban érdekeltek. A mai napig alapvető a munkámban, a gyerek nehézségének megértése. Sok pszichológiai témájú könyvet olvastam, kerestem a megoldást. Nagyon hiányzott, hogy érdeklődési köreimből semmit nem érintett az iskolai tananyag… Egy nagyon meghatározó élményem a saját terápiám alatt jutott eszembe kisiskolás koromból. Szorongó elsős kislány voltam, izgultam minden teljesítmény kötelezettségtől, márpedig az iskolát jobbára ennek éltem meg. Egy iskolai ünnepre, – talán karácsony, vagy farsang közeledtével – egy számomra addig ismeretlen tanár bácsi elkért néhányunkat egy kis színdarabhoz. Csodás világ tárult fel, nagy varázslatban éreztem magam, imádtam a gyakorlás minden percét. Talán ezek voltak az első időszakok, amikor feloldódtam az iskolában. Aztán kiskamasz koromban csapatot alakítottam társaimmal, ahol színdarabokat írtam és közösen előadtuk őket a szüleinknek.

Első diplomám megszerzése után tanítóként dolgoztam, ahol gyerekekkel lehettem, és eleinte nagyon élveztem. Nem a tanítást főként, hanem a sok szabadidős, alkotós tevékenységet, amit szerveztem nekik, meg a beszélgetéseket, kirándulásokat. Legelső osztályom tagjaival a mai napig jó kapcsolatot ápolok. Vidéken egy kis faluban Pázmándon dolgoztam kezdő pedagógusként, és a tantestülettől gyakran kérdeztem, hogy mikor fogunk a gyerekekről beszélni; mire ők kissé értetlenül néztek rám, és vicces szállóigeként emlegették fura kérdésem. Mikor az osztályom felső tagozatba lépett az volt a kollégák nehézsége, hogy sokat kérdeznek. Például, ha megígértek nekik egy kirándulást, és azt mégsem tartották meg, hanem hatalmi szóval lemondták; akkor a gyerekek őszintén kifejezték érzéseiket, és megkérdezték, hogy miért. Valahogy erre tanítottam őket, akkor még inkább ösztönösen, mint tudatosan.

Aztán a lányom születése után a Rogers Iskolában dolgoztam sok évig; ahol végre nagyon sokat beszélgettünk az egyes gyerekekről, hogy személyközpontú módon gondoskodhassunk róluk. Itt éltem meg életemben először, hogy mit jelent egy közösségben dolgozni, közös elvek alapján. Nagyon hálás vagyok a mai napig ennek a közösségnek, ahol velem is személyközpontúan bántak, sok mindent kipróbálhattam; akkoriban tanultam kreatív mozgást, amit bevettünk a tanórák közé. Akkor ismerkedtem meg Kende Hannával, akitől a gyermekpszichodráma módszert tanultam. Szerencsémre az első tanítványai között lehettem, ami azóta barátsággá alakult. Hanna mellett oktattam több képző csoportot, és több éve kiképző szupervízor vagyok a Magyar Pszichodráma Egyesületben. Legnagyobb megtiszteltetés számomra, hogy hat éve elnöke vagyok a Kende Hanna Gyermekpszichodráma Egyesületnek, ahol legfontosabb célunk a Hanna által kiképzett szakemberek összefogása, szakmai találkozók szervezése.

A Rogers Iskolában egy sokproblémás kislány vezetett a gyermek pszichodrámához, aki a mese szakkörömbe járt. Ott az volt a megszokott menet, hogy minden alkalommal meséltem a gyereknek egy mesét és ők rajzoltak róla. Ez így ment heteken keresztül, amikor egyszer ez a kislány azt mondta: „Ma mesélhetnék inkább én?” Már hozta is a bábokat, és saját mese eljátszásába kezdett. Éreztem, hogy valami számára nagyon fontosat fejez ki… és nagyon sajnáltam, hogy nem értem, miről szól a meséje. Nem sokkal ezután egy továbbképzésen találkoztam Kende Hannával, aki a rendszerváltás után jött vissza Franciaországból Magyarországra, ahol az Igazságügy Minisztérium pszichológusaként dolgozott. Franciaországban a gyerekbíróságok olykor azt az ítéletet hozták, hogy pszichodráma csoportba, vagy pszichoterápiába küldték a bűnelkövető gyerekeket. Ebben az időszakban dolgozta ki Hanna azt a gyermekpszichodráma módszert, amit elkezdett itthon is tanítani. Az előadása nagyon izgalmas és megragadó volt számomra és rögtön éreztem, hogy ő érti a gyerekek meséit és meg is tudja őket gyógyítani általuk. Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy megtanulhattam Hannától ezt a módszert és a mai napig együtt dolgozhatok vele.

Mindenféle korosztállyal dolgozol. Számodra melyikkel a legkönnyebb, illetve legnehezebb szót érteni?

Dolgozom ovis, kisiskolás kiskamasz és nagykamasz gyerekekkel, és szüleikkel. Így mondhatjuk, hogy majdnem minden korosztállyal. Ha nehéz szót érteni, bármely korosztálynál a szimbolikus eszközökhöz és alkotó terápiás módszerekhez nyúlok; és akkor nincs is szükség beszédre, mert a rajz, a játék, a mese, vagy a dramatikus jelenet kifejezi azt, amit szavakkal elmondani, talán túl nehéz, vagy fájdalmas lenne. Alapvetően úgy érzem, hogy az a korosztály a kedvencem, akikkel éppen dolgozom. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy gyerekekkel, emberekkel és pszichodrámával foglalkozhatok.

Ha mégis szeretnéd, hogy válasszak, talán a kamaszokat választom, mert nagyon szeretem azokat az alapvető kérdéseket, amiket feltesznek nekünk felnőtteknek, és önismereti munkájuk során önmaguknak. Ezek olykor nagyon kritikusak ránk felnőttekre nézve, mert nagyon találóak. Néhány hete volt nálam egy 18 éves lány az édesanyjával, aki elmondta neki, hogy túl sokat dolgozik, és munka után nagyon megviselt és ingerült, és emiatt ő sokszor visszavonul a szobájába. Fontos számára a továbbtanulás – ami miatt az anya aggódott – de nem akar olyan sokat és megterhelő feladatokat vállalni, amik nagyon elvonják majd a családjától, a magánéletétől. Ez erős kritika volt az édesanyja számára, és könnyek közt értette meg, hogyan hat a leterheltsége lányára és a kapcsolatukra.

Sokan szidják a „mai gyermekeket”, miközben a velük foglalkozó szakemberek gyakran megerősítik: ugyanúgy vágynak a szeretetre, figyelemre, törődésre és ugyanolyan kíváncsiak a világ dolgaira (legalábbis kiskorban), mint mi voltunk. Te milyennek látod őket?

Nagyon nehéznek érzem, ha a „mai gyerek” téma előjön. Arra szoktam gondolni, ha valaki így fogalmaz, hogy ismét egy felnőtt, aki elfelejtette a gyermekkorát, a gyermekkori érzéseit, a szeretetre, figyelemre, törődésre való igényét. A mai gyerekeknek bizonyos szempontból sokkal nehezebb, mint nekünk volt. Nagyon felgyorsult világban élünk; és már az elsősöknek, olykor az ovisoknak is annyi foglalkozásuk, különórájuk van, hogy nincs idejük játszani és a természetben eltűnődni a felhőkön, virágokon, állatokon.

És a „mai szülőket”? Velük is szoros kapcsolatban vagy…

Mi, szülők is elfoglaltak vagyunk, kevés idő marad a könnyed spontán együttlétre, közös örömre a gyermekeinkkel. Minden gyerkőctől meg szoktam kérdezni, aki eljön hozzám, hogy mit szeret együtt csinálni anyukájával, és mit szeret együtt csinálni apukájával, és a tesóival. Nagy baj van, ha nincs ilyen élménye egy gyereknek; ha nem érzi a szülő örömét az együttlétükben, nem látja az arcán a szemében a csillogást, ami azt üzeni a gyereknek, hogy: „Jó veled együtt lenni. Értékes vagy számomra, örülök neked, hogy vagy!”

Mire tanítottak téged a gyerekek (és szüleik) a közös munka során?

Arra, hogy nagyon sok út van. Sokféle módon találhatjuk meg a számunkra megfelelő életstílust. Mindannyiunknál – kicsiknél és felnőtteknél – ott van a lehetőség, hogy átgondoljuk, hogy miben vagyunk, mit kaptunk a szüleinktől, felmenőinktől, és ott van a lehetőség, hogy eldöntsük, mihez akarunk kezdeni ezzel az örökséggel, ott van a kreatív erő, ami számunkra megfelelő változást hozhat az életünkbe. Dolgoztam halmozottan hátrányos gyerekekkel, családokkal és javítóintézeti fiatalokkal is. A hátrányos szociális körülmények, sok nehézséggel együtt, a kreatív alkotó fantázia kialakulását is gátolják. Ezeknek a gyerekeknek meg kellett mutatnunk a mesék világát, az alkotó játék örömét, ahhoz, hogy túl tudjuk segíteni őket a nehézségeiken. És amikor megtapasztaltam, hogy a meséiken, a dramatikus játékon keresztül elkezdtek jobban lenni, kezelhetőbbé válni, jobban teljesíteni az iskolában, az nagyon nagy csoda volt, a számomra is.

Tudnál néhány emlékezetes történetet mesélni róluk?

A gyermekpszichodráma fantasztikus hatásáról egy első osztályos kisfiú esetét szoktam elmesélni, akit azzal a problémával hozott az anyukája, hogy nagyon gyakran, napi rendszerességgel hány. Az iskolában is, otthon is. Sok kivizsgáláson voltak túl, az egyik orvos műtéten gondolkodott, de előtte még pszichoszomatikus problémára gyanakodva, a háziorvosuk pszichodrámát javasolt. A kisfiú az első alkalmunkon egy tűzokádó sárkányt rajzolt, amikor arra kértem, hogy rajzoljon egy mesét. A többi gyerek rajzain királylány, hercegnő, katona, gonosz óriás volt. Megkértük, hogy az általa megalkotott sárkány szerepben a mesében védje meg a gonosz óriástól a király és a hercegnők várát. Neki nagyon tetszett a szerep, zöld jelmezbe öltözött, sárkány sapkát vett magára. Amikor támadott az óriás –akit vezető társam játszott – én, mint szolgáló segítettem neki a tűzokádásban, piros textillel jelenítettük meg a tüzet, ő pedig hangos üvöltéssel védte a hercegnőket és győzte le az óriást.

A gyerekek, és különösen az alkalmazkodó gyerekek, olykor nehezen küzdenek meg az indulataikkal, amit a szeretett felnőttek felé éreznek. Ennek a kisfiúnak gyorsan sikerült a dráma nyelvére fordítania, és kiadni magából felhalmozódott indulatait. Egy hét múlva az édesanyja felhívott és szinte csodálkozva kérdezte, hogy mi történt a csoporton, mert kisfia egy hete nem hányt. Sokszor nem ennyire látványos és gyors az eredmény, és az ő esetében is szükség volt még sok mesére, és a szülőkkel folytatott konzultációkra, hogy tartós maradhasson a pozitív hatás.

A gyermekpszichodráma szimbolikus meséi, játékai a csoportfolyamatban, – ami nálunk egy tanévet jelent – fejtik ki hatásukat. Egyszer egy nagyon szorongó kisfiút hoztak hozzám szülei, aki nem szeretett iskolába járni, nem mert barátkozni a játszótéren, elmenni sem igen szeretett otthonról, és nem szívesen szólt idegen felnőttekhez. Ez azért lett zavaró, mert nála két évvel fiatalabb húgának ez nem okozott nehézséget, így a boltban, vagy fagyizóban ő intézte a vásárlást, míg bátyja szorongva állt mellette. A gyermekpszichodráma csoportokban mindkét vezető együttjátszik a gyerekekkel az általuk kitalált mesében. A kisfiú a csoport folyamat elején kisállat szerepeket választott és arra kért, hogy én legyek a gazdája, aki vigyáz rá. A játékban kis kuckót épített magának közel a gazdihoz, és onnan nézte a többiek játékát, úgy, hogy ki sem jött a vackából. Gazdaként ápolgattam, nevelgettem több héten keresztül, azonban igyekeztem egyre hosszabb időre eltávolodni, kis feladatokat bízni rá. amikben megérezhette erejét a biztonság mellett. Ez érezhetően jól esett neki, ugyanakkor nem volt túl nagy, vagy ijesztő kihívás számára.

Néhány hét elteltével a csoport gonosz boszorkány szerepére kért engem, és a kisfiú továbbra is a kisállatom akart lenni a megszokott módon, így elfogadtam őt macskámul; de azt játszottam gonosz boszorkányként, hogy nem akarom kiengedni a többi állat közé, akik szabadon élnek a réten. Jó nagy lakatot tettem a ketrecére, és azt mondtam, hogy nem érdemes innen kimenni, jó neki itt, maradjon csak benn. És boszorkányként rettegtem, nehogy meglássa, hogy más állatoknak vannak barátai. Katartikus pillanat volt az egész csoport és az ő számára is, amikor cicaként lefűrészelte a lakatot, és kiszökött játszani a többi állathoz. Hónapok múlva már nem csak kisállat, hanem nagyobb erősebb állat, végül ember szerepeket is választott. A csoportfolyamat vége felé mesekártyáról választott magának egy lovag figurát, akit fejdíszéről Nyuszilovagnak nevezett el. Ez a lovag nagyon jó harcos volt és megmentette a királylányokat és állataikat a gonosz hétfejű sárkánytól. A kisegérből Nyuszilovaggá fejlődött fiúcska története a csoport folyamatban érzékelteti, hogyan vált egyre erősebbé, magabiztosabbá. A szülei visszajelzései alapján ez az erősödés, bátorodás tapasztalható volt az életében is, fociedzésre és zeneórákra akart járni, barátai lettek az iskolában és vásárolni is el mert menni egyedül a közeli kis boltba. Érdekes visszajelzés volt számomra, hogy Nyuszilovag számomra ismeretlen tanító nénije több gyereket küldött azóta csoportjainkba.

A járványhelyzet mennyire változtatta meg a munkádat és hogyan látod a folytatást?

A járvány kezdetekor, 2020 tavaszán vidéki házunkba vonultunk vissza, és úgy éreztem, hogy bár a világ körülöttünk online munkára áll át, ez a gyermekpszichodrámával lehetetlen. Majd néhány nap múlva egy aggódó anyuka felhívott kisfia problémájával és online családi alkalmat javasoltam. Gondoltam, majd beszélgetünk, vagy rajzolunk. Amikor a kisfiú meglátott minket, örömmel mesélni kezdett egy általa kitalált mesét, jelmezeket, kardot, plüss állatokat hozott a képernyő elé, és akkor éreztem, hogy játszani fogunk. Ő győzött meg arról, hogy lehet online pszichodrámázni.

Nyolc különböző korosztályú csoportunk működött online a karantén időszak alatt. A gyerekek nagy örömmel találkoztak egymással a képernyőn, ha élőben nem lehetett. Sok ötletük volt a megvalósításban, ők mutatták meg nekünk a virtuális maszkokat, virtuális háttereket, zenéket, hangeffekteket játszottak be a jelenetek alatt. Mivel a saját szobájukból jelentkeztek be, megmutatták kedvenc dolgaikat, játékaikat, háziállataikat, és egy kisfiú az újszülött kistesót is odahozta a képernyő elé. Szóval sok új élmény ért minket is, és megerősödtünk abban a hitünkben, hogy a kapcsolat mindennél fontosabb az életünkben. 2020 őszén online Gyermekpszichodráma Konferenciát szerveztünk az online gyermekpszichodráma lehetőségeiről, módszereiről, tapasztalatairól, nehézségeiről, magyar és külföldi kollegáink bevonásával. Azóta online workshopokon dolgozunk tovább a kollégáinkkal, hogy fejleszthessük tudásunkat, módszereinket. Érdekes hozadéka az online munkának, hogy az autizmizmus spektrumzavarral és asperger szindrómával küzdő – a jelenléti csoportalkalmakon félénk és visszahúzódó – gyerekek bátrabbak és nyitottabbak tudnak lenni az online térben.

A kamaszoknak a rendszeresség és a találkozás jelentett támogatást a megváltozott karantén-életben. Talán ennek a korosztálynak okozott legnagyobb nehézséget a kortársakkal való találkozások leszűkülése. Nem találkozhattak szerelmükkel, baráti társaságukkal, nem alakulhattak új kapcsolatok, barátságok. Ez fokozta a szorongásukat, sokan a virtuális világba menekültek, ami nem tudott valódi megoldásokat adni. A serdülő csoportunkban átléptük még egy határunkat. Bevettünk új jelentkezőt az online folyamat alatt. Húsz online pszichodráma alkalom után tegnap találkozott a csoport „élőben”. Nagyon különleges ünnepi érzés volt. Sok szorongással jöttek a gyerekek, és egymástól, a találkozás örömével megtámogatottan mentek el este.

Őket mennyire változtatta meg az elmúlt év? Miben látod szükségét támogatni őket a járvány következményeinek a feldolgozásában?

Az utóbbi másfél évben egyértelműen felerősödtek a szorongásos tünetek a gyerekeknél, és a családoknál. Nehéz volt megélni a karantén alatt a kényszerű összezártságot. Segíteni kellett a családoknak felismerni, hogy a fertőződéstől való félelem hogyan hatott rájuk. Mi felnőttek is elbizonytalanodtunk, nehezen találtuk meg a jó megoldásokat, az új rutinokat az napi időrendben és ez elbizonytalanította a gyerekeinket is. Minden új helyzethez való alkalmazkodás változást hozott a megszokott napi, heti rendbe, és ezek feszültséggel jártak, türelmetlenebbek lettünk. Több mese született a gyermekpszichodráma csoportjainkban a vírusról. Volt olyan mese a kezdetekkor, amikor a csoport megszelídített egy elvadult Covid vírust, aki aztán segítővé lett. A múlt héten pedig egy 12 éves fiú Dr. Gedeon szerepében feltalálta a minden mutáns elleni vakcinát, amivel mindenkit beoltott. Hosszú távú érzelmi következménynek tartom annak a kérdésnek a feldolgozását, hogy a másik ember veszély hordozója-e számomra.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!