Vasaltutak – egy családi program önmagunk legyőzésére

Erdélyben felnőve, a hegyeket tisztelettel csodálva, mindig is irigyeltem a hegymászókat azért az élményért és látványért, amit a magaslatokon megtapasztalhattak – és amiről nekem fájó szívvel le kellett mondanom, hiszen gyerekkorom óta nagyon erős tériszonyom van. Aztán nemrég történt valami, és én azon kaptam magam, hogy sziklát mászok…

A tériszonyom miatt a hegyi túrázások sem jelentenek felhőtlen élményt, a sziklamászással pedig csak egyetlen egyszer próbálkoztam, még gimnazista koromban, de pár méter után visszakéredzkedtem a földre és soha többet nem kísérleteztem vele. A Peruban töltött nászutunk alatt ugyan megmásztam a Machu Pichut, de mindvégig férjem kezét fogva és halálfélelemben végigreszketve a napot, és után újra eldöntve: soha többet nem próbálkozom, még a magashegyi túrázással sem, egyszerűen nem éri meg, el kell fogadnom: ez most már végleg kimarad az életemből. 

Amikor a járvány első hullámának hosszú hónapjai alatt hétvégente kirándulni mentünk, legtöbbször a Pilisbe, a magasabb helyeken – különösen a peremek közelében, de nemcsak ott – újra és újra rám tört a félelem, és bár rettentően bosszantott, hogy ennyire félek, miközben gyerekeim zergeként ugrálnak el mellettem és engem kissé lesajnálva integetnek vissza, nem tudtam, mit tehetnék ellene. Aztán amikor már a férjem is rákérdezett, hogy vajon mi lehet az oka, hogy egyre rosszabbul viselem a magaslatot; bosszankodva utánanéztem, és megtudtam: a korral valóban romlik a helyzet, erősödik a tériszony, de gyakorlással ez a folyamat lassítható. Ehhez viszont továbbra sem éreztem semmilyen motivációt; még akkor sem, amikor az Erőss Zsolt feleségével készült interjúkötetről gyerekeimnek mesélve, azt kérték tőlem: vigyem el őket a Hópárduc alapítványhoz vagy legalább egy mászófalhoz. Erre igent mondtam, de elmaradt. Végül a sors elénk hozta a megoldást.

A tatabányai turul szobrot néztük meg egy szeptemberi hétvégén, és már épp indultunk volna haza, amikor futólag bekukkantottunk a Látogatóközpontba, és onnan kilépve, az épület mögött véletlenül felfedeztünk egy nagy mászófalat. A gyerekek azonnal könyörögni kezdtek, és amíg ezen tanakodtunk a férjemmel, ők már kiderítették, hogy ingyenes, s mire a döntést hoztunk volna, ők már a mászócipőket próbálgatták. Amíg a falat mászták, összeismerkedtünk a felszerelésekkel teli kis helyiséget működtető Kovács család jelenlévő tagjaival. Elmondták: nemcsak ezt a műanyag mászófalat építették fel (átmenetileg ingyenesen), hanem az emlékmű alatt húzódó sziklákat is ők „vasalták meg”; sőt három másik helyszínen is vannak különböző nehézségű pályáik, ahol kicsik és nagyok, kezdők és profik is találhatnak maguknak kihívást. Megtudtam, hogy ez tulajdonképpen egy családi-baráti program/szolgáltatás, aminek egyre nagyobb követő tábora van Magyarországon. Egyre lelkesebb lettem, de akkor még mindig csak a gyerekeimre (és legfeljebb a férjemre, mint kísérőre) gondoltam. Csak akkor jutottam el a magam feladatáig, amikor kiderült: vannak teljesen kezdő pályáik és mindegyik annyira biztonságos, hogy nemcsak gyerekeimet, magamat is nyugodtan felengedhetem. Végső, meggyőző érvük pedig az volt: a tériszony legjobb ellenszere a biztonságos mászás.

Így történt, hogy pár héttel később, középső gyermekünk 10. születésnapja alkalmából családosan elutaztunk Csesznekre, ahol nemcsak a várat néztük meg, hanem beneveztünk egy vasaltutas túravezetésre is. A helyszínen, a vár tövében azonban nemcsak felszerelésre és idegenvezetőre bukkantunk, hanem egy ínycsiklandozó büfére, ahol egész nap jöttek-mentek a sziklamászásra készülő vagy onnan visszatérő emberek. Még el se indultunk, de már megfogott minket ez a hangulatos, természetközeli életmód; annyira, hogy az egyre erősödő izgalmamról és félelmemről is megfeledkeztem. Az erdőben később ugyanezt tapasztaltam: mindenütt mászófelszerelésbe öltözött jókedvű emberek sétáltak, másztak. Családok, barátok, munkatársak, de még idegenek is vidáman elbeszélgettek egymással arról, ki melyik pályán járt és még mit tervez aznapra. (Mi is összefutottunk ismerőssel; a húszfős csapatunk az ország különböző feléből érkezett és a bár a túra alatt nem sokat tudtunk beszélgetni, de a végén barátai hangulatban búcsúztunk el egymástól.)

Először a kezdő (B) pályát próbáltunk ki, aztán következett a két nehezebb (C,D). Már akinek… Nekem már a kezdő is hatalmas kihívásnak tűnt; 3-4 méter magasságban már elkezdett remegni a lábam, de a kísérőm nyugtató szavai és saját küzdési vágyam erősebbnek bizonyultak a félelemnél és valahogy sikerült továbblépnem és ez a sikerélmény erőt adott aztán a folytatáshoz is. Néhol segítségre szorultam, egyszer megfordult a fejemben, hogy feladom, de végül feljutottam. A csúcson az oktatóm kedvesen rámmosolyogva kimondta gondolataimat: bátor voltam, de most pihenjek, nekem mára ennyi elég lesz… Így két órát az erdőben üldögélve csendben ünnepeltem magamat és szurkoltam a több méter magasban függő gyerekeimnek. Addigra már annyira megbíztam a felszerelésben és a kísérőkben, hogy nem féltettem őket; még a hétéves lányunkat sem; akit először arra kértem, hogy maradjon velem, de ő kikönyörögte, hogy hadd csatlakozzon a többiekhez a C pályán is, ahol gyakorlatilag ugyanúgy végigkísérte az egyik oktató, mint engem az elsőn. A végén ő is nagyon büszke volt magára és boldogan vártuk együtt a csapat visszaérkezését a D pályáról. Viszont addigra nekem már igencsak elegem lett a várakozásból és a sziklanézegetésből, és érzetem, ahogy elkezd újra hívni a hegy és egyre inkább kedvet éreztem ahhoz, hogy újra végigmenjen az első kezdőpályán. Amikor a csapat első fele (és köztük a fiaim és a férjem) visszaért, megkérdeztem az oktatót, hogy amíg a többiek is megérkeznek, nem mászhatnánk-e meg újra az első pályát. Látva lelkesedésemet, igent mondott és így a családommal (és vele) együtt újra másztam – ezúttal segítség és elakadás nélkül, immár vállalható tempóban.

Mindez valószínűleg sok olvasó számára semmi különöset nem jelent, nekem viszont óriási előrelépésnek számít! Nemcsak legyőztem a félelmemet és megmásztam a sziklát, hanem a túlélésre koncentrálás helyett még élvezni is tudtam az élményt és a látványt – éppen úgy, ahogy erre mindig is vágytam. És mindezt a családommal együtt, gyönyörű környezetben és szerencsére gyönyörű őszi időjárásban. És akkor arról még említést sem tettem, hogy mennyire hasznos ez a sport, mennyire fejlesztő hatással van a gyermekek mozgáskoordinációjára és koncentrációs képességére nézve. Mindenesetre így most már nemcsak ők, hanem én is alig várom, hogy újra mászhassunk. A tatabányai és a cseszneki túra mellett ránk vár még vasalt pályák a Cuha-völgyében és Sárospatakon. Tavasszal tehát folytatjuk!

*

Magyarország első vasalt útjai 2013-ban Cseszneken épültek, a vár tövében. Az építők, a Tatabányai Alpin Sportklub tagjai a nagy népszerűség láttán új projektbe fogtak és elkészítették a Turul madár lábánál vezető tatabányai vasalt út hálózatot 2014-ben. Ezt követően uniós pályázati forrásból 110 sziklamászó utat és további 4 vasalt utat hoztak létre 2015-ben. Cseszneken öt különböző nehézségű via ferrátán lehet mászni, Tatabányán három út várja a vállalkozó kedvűeket, míg a Cuha-völgyben és Sárospatakon két-két vasalt úton tehetjük próbára a bátorságunkat. Felszerelés bérlése és túravezetés egész évben és minden helyszínen lehetséges. További információ: Erdélyi Kristóf/Kovács Tamás: +36 30 230 3340; vasaltutak@gmail.com, www.vasaltutak.hu; facebook.com/vasalt.utak.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!