A perinatális gyász vagy babagyász világnapja
Tegnap volt a perinatális gyász vagy más néven a babagyász világnapja. Ezen a napon azokra a babákra emlékszünk, akik még születésük előtt vagy első életévükben itt hagytak minket. Nem is baj, hogy nem tudtam róla idejében, így könnyebben telt a tegnapi nap és ma már talán kevésbé fájó az emlékezés. Viszont kihagyhatatlan, így utólag mégiscsak írok róla.
Ma Magyarországon minden negyedik terhesség vetéléssel végződik, így nagyon sok nőt/anyát érint az emiatt érzett hatalmas és nehezen feldolgozható veszteségérzet: fájdalom, szomorúság, üresség, kilátástalanság, tehetetlenség. Vannak akik magukat hibáztatják, és emiatt azt élik meg, hogy alkalmatlanok az anyaságra. Nehezíti a feldolgozást azt is, hogy a vetélés/abortusz/lombikveszteség még mindig kényes (ha már nem is tabu) témák, valamint az is, hogy az esetek többségében sosem derül ki, pontosan mi állt a veszteség háttérben, így „megoldást” sem lehet találni.
Ahogy nemrég megírtam, én is érintett vagyok, kétszeresen is. Az első vetélésemről nem tudtam beszélni csak a férjemmel és az éppen nálunk tartózkodó legjobb barátnőmmel (és persze az orvossal), de még a tágabb családomnak sem voltam képes elmondani. A másodikról sem szívesen beszéltem, viszont írni tudtam róla, pedig a korom miatt ez utóbbit sokkal nagyobb veszteségként (amolyan utolsó lehetőségként) éltem meg. Mégis, az a körülmény, hogy a kettő között már túl voltam számos képzésen (önismereti képzés, gyászterápia, párterápia, stb.) és több, különböző típusú veszteségekről és azzal kapcsolatos gyászfolyamatról szóló cikket írtam, amelyekben érintettekkel és szakemberekkel beszélgettem (például
ITT, ITT , ITT és ITT), sőt egy egész napos gyászkonferencián is részt vettem a Napfogyatkozás Egyesület szervezésében, illetve közvetlenül a vetélés előtt épp egy perinatális gyásztanácsadóval készítettem interjút, mind nagyon sokat segítettek nekem a saját gyászom feldolgozásában is. Annyira, hogy végül ez esetben sem kellett elmennem szakemberhez, hanem egyedül, pontosabban férjem támogató segítségével mentem végig ezen a nehéz folyamaton.
Nagyon sokat segít a veszteség okozta fájdalom elviselésében, illetve feldolgozásában, ha megengeditek magatoknak a gyászt és megosztjátok veszteségérzéseiteket másokkal; leginkább a magzat/baba édesapjával és/vagy egy támogatói csoporttal (és a hívőknek természetesen a Jóistennel is); akár szóban, akár írásban. Ha azonban a fájdalom ezek után is kitartóan elkísér, érezhetően nem csökken vagy újra és újra visszatérve akadályoz a normál életviteletekben, akkor mindenképpen érdemes szakemberhez fordulnotok. Az előbb említett Napfogyatkozás Egyesület (és az ott dolgozó szakemberek) mellett ajánlok egy másik, nemrég nyílt helyszínt, a Kokopelli műhelyt, akik lombikprogramban résztvevő pároknak nyújtanak lelki segítséget. (Az egyik alapító fő szakterülete a gyász- és veszteségek feldolgozásának kísérése, amely a lombikprogramban kiemelt jelentőségű, hiszen a számos kihívás mellett gyakran felmerülnek veszteségek, melyek sikeres feldolgozása fontos a születendő gyermek és a szülők mentális egészségvédelme szempontjából.)
Kívánok minden érintettnek sok erőt és kitartást a babával kapcsolatos veszteségeik feldolgozásához (akár egyedül, akár párban, akár csoportban vagy szakemberrel) és a vágyott megbékélést elérését!
Antal-Ferencz Ildikó
Szabadúszó újságíró, blogger
Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!
Ezeket is érdemes megnézni
Maradj otthon… a természetben!
Az én idei adventem
