Dr. Mary Aiken: Cybercsapda – Hogyan változtatja meg az online tér az emberi viselkedést?

Pár nap alatt, határidőre olvastam el ezt a 400 oldalas könyvet. Nagyon megterhelő, ugyanakkor lebilincselő, hiánypótló és meglepően olvasmányos volt. Az első fejezet igazi mélyvíz, akkor majdnem abbahagytam, de végül sikerült túllendülni a holtponton és nemcsak túl lenni rajta, hanem időnként kifejezetten élvezni is az olvasást.

Két recenziót is írtam róla: az egyik a Family Magazin téli számában, a másik a Férfiak Klubja Kultúrát Apától rovatában lesz olvasható, így a blogomra már „csak” néhány megfontolandó szerzői gondolat maradt, de ezek is épp elég ütősek. Előtte csak egyetlen infó: a szerző nemzetközileg elismert törvényszéki cyberpszichológus, megközelítése interdiszciplináris, könyve a legfrissebb kutatásokra alapozva lefedi a teljes online teret, a bébikütyüktől a függőségeken át a legsötétebb cyberbűnözésig.

„Tisztában vagyunk az internet előnyeivel, ami a kényelmet, a kapcsolatteremtést, a kreativitást, az oktatást és a kereskedelmet illeti. A magam részéről teljes mellszélességgel a technológia mellett állok, (…) ugyanakkor nagyon is aggaszt a technológiának a fejlődésben lévő gyerekekre tett hatása. (…) A gyerekek most még kisebb kortól használják az eszközöket. A legfrissebb tanulmányok azt mutatják, hogy a három-négyévesek tizenhat százalékának van saját tabletje, a nyolc- és tizenegy év közöttiek több mint harminc százalékának pedig van okostelefonja. A legújabb beszámolók megerősítik, hogy az öt és hét év közöttiek három százaléka, valamint a nyolc- és tizenegy év közöttiek huszonhárom százaléka rendelkezik közösségi média profillal a szabályozás ellenére, amely a tizenhárom évben jelöli ki a felhasználók alsó korhatárát. Ezek a gyerekek ki vannak téve az összetett algoritmusoknak, amelyeket arra terveztek, hogy befolyásolják és manipulálják az emberi viselkedést. (…) Legyen ez a felnőttek gondja, de a gyerekeket meg kell védenünk. (…) Az online medencének egyik vége sem sekély.”

„Úgy vélem, a legtöbb hajlam és emberi gyengeség, ami a való életben kísértést jelent, az online felületen még erőteljesebbé válik, és ez mindenfajta viselkedésre nézve igaz. Ha ezek a hajlamok nem rombolóak vagy veszélyesek, akkor a hatás akár jótékony is lehet. (..) Ám számos kockázatos viselkedésforma létezik, amelyek az online térben még kockázatosabbá válnak, különösen akkor, ha patológiás vagy bűnöző hajlam társul hozzá. (…) Az online zaklatás a valóságos világban is jelen levő bűnözői magatartás „evolúciójának” tekinthető. A cybertér jó táptalaj az efféle mutációkra. A viselkedés az online térben felerősödik vagy eszkalálódik, és ennek komoly következményei lehetnek a valóságos világban is.”

„Miről árulkodnak még a fenti adatok? Például magyarázatot adnak A szürke ötven árnyalata című regény óriási sikerére, amely 2011-es megjelenése és az azóta napvilágot látott folytatásai a Biblia után minden idők második legkelendőbb könyve lett.(…) A könyv a súlyos parafíliákat – elsősorban a szexuálszadizmus-zavart és a szexuálmazochizmus-zavart – úgy tárja az olvasóközönség elé, mint valamiféle szórakoztató és kellemes időtöltést. (…) A kínzásokról és brutalitásokról szóló irodalmi leírásokat még ennél is nyugtalanítóbbnak találtam. De ami igazán aggaszt, az a mögöttes üzenet: ez a viselkedés szórakoztató, sőt romantikus lehet. (…) Számomra ez a szabadság merőben szokatlan felfogásnak tűnik: a sérülés elszenvedésének joga.”

„Ez mára megváltozott – és nemcsak a szexuális szabályszegők találhatnak könnyen egymásra, de a táplálkozási zavarral küzdők, a cyberbűnözők és a fetisiszták is. Ezek a csoportok olyan „szindikációt” alkotnak, amelyben az adott érdeklődési kör a közösség által elfogadott viselkedésnek minősül, azaz normalizálódik. Remélem, tévedek, de azt hiszem, hogy ez a cyberhatás a deviáns, bűnöző és abnormális viselkedését eredményezheti az általános népesség körében.”

„Amikor mobiltelefon-függőségről beszélünk, akkor valami sokkal komolyabb dologról van szó, mint pusztán az üzenetek vagy az e-mailek kényszeres ellenőrzéséről. Lehet, hogy maga a technológia tesz minket függővé?”

„Egy kutatás során, amely a mértéktelen játékszenvedélyt vizsgálta, a kutatók agyi képalkotó eljárást alkalmazva figyelték meg a játékosok agyműködését. (…) Az eredmények azt mutatták, hogy a vágyakozásuk neurobiológiai szempontból hasonló mintázatot mutatott, mint a drog vagy az alkohol iránti vágy a drogfüggőknél és az alkoholistáknál. Az agy nem hazudik.”

„Vajon a nagy játékgyártó cégek gondolnak-e arra, hogy olyan játékokat dobnak piacra, amelyek mértéktelen játékra ösztönzik a fiatalokat? Milyen erkölcsi felelősséget vállalnak a közönségük jóllétéért? (…) Azonban a játékipar termékeire még mindig ugyanazok a törvények vonatkoznak, mit a hollywoodi filmekre. (…) De ki törődik a játékosok fizikai és mentális egészségével? De ideje lenne kidolgozni a bevonódási vagy ellenállhatatlansági szint mutatóját, például: Nagy valószínűséggel mozgáshiányt és addiktív viselkedést okoz.”

„Ahelyett, hogy megkérdőjeleznénk a problémák létezését, sokkal hasznosabb lenne, ha a kezelésükről beszélnénk. Az absztinencia, mint a függőségből való felépülés egyik kipróbált módszere, nem lehetséges. Az alkoholtól, a kokaintól vagy a cigarettáról való tartózkodás megoldást jelenthet az ilyen irányú függőségek esetében. A technológiáról azonban nem lehet lemondani. Ezért gondolom, hogy újra kell gondolnunk az internetfüggő viselkedés fogalmának megközelítését.”

„Szükség van szemtől szemben eltöltött valódi időre. Az az apró és egyszerű dolog, hogy csecsemők milliói egyre kevesebb szemkontaktusban és személyes figyelmében részesülnek világszerte, könnyebb evolúciós vészjelzéssé válhat. (..) A kevesebb szemkontaktus megváltoztathatja az emberi civilizáció folyamatát.”

„Azok a gyerekek fejlődnek a legmegfelelőbb ütemben, akiket a szüleik és gondviselőik nevelnek, vagyis olyan felnőttek, akikkel érzelmi kötődésük van. A kutatók ezt annak tulajdonítják, hogy a kisgyerekek a gesztusokból és a felnőttekkel való interaktív kommunikációból tanulnak. Azaz a csecsemők legjobban a felnőttektől és nem a gépekről tanulnak.”

„A képernyő fénye megzavarhatja a cirkadiánritmust, vagyis a szervezet biológiai óráját. (…) Ha a gyermek hozzászokott ahhoz, hogy izgalmas és erősen stimuláló játékokat játszik a tableten, akkor az az asszociáció alakul ki benne, hogy minden, ami az eszközzel kapcsolatos, az stimuláló, és nincs annyi „nyugtató” applikáció, ami felülírná ezt a kondicionálást. (…) Hadd hangsúlyozzam, hogy az alapvető gondot az a modern vélekedés okozza, hogy a gyerekeket szüntelenül foglalkoztatni kell. Ennek következtében viszont technológiai választ kell találnunk a túlstimulálás problémájára is.”

„A kisbabának azonban nincsenek high-tech igényei. A technológia több szempontból is előnytelennek bizonyult az egészséges fejlődésre nézve. Egyelőre nincs olyan elektronikus eszköz vagy applikáció, amely helyettesítené a simogatást, a beszélgetést, a nevetést, a közös játékot, a kézfogást vagy egy könyv közös elolvasását.(…) Addig azonban olyan applikációra volna a legnagyobb szükség, amely emlékezteti a szülőket arra, hogy amikor otthon vannak, tegyék félre a saját képernyőiket, és töltsenek valódi személyes időt a gyermekeikkel.”

„Attól a perctől kezdve, hogy a gyermekeinknek ez a nemzedéke találkozott a technológiával, már versenytársak voltak. Mára pedig felnőttek, ők a mai tinédzserek…most rajtuk a sor, hogy megtalálják a helyüket a figyelmetlenség kultúrájában. Milyen emléket adunk a gyermekeinknek? És milyen példát állítunk eléjük? Ha odafigyelünk arra, hogy minek tesszük ki a kicsiket, akkor utólag nem kell sajnálkoznunk. Nem árthat, ha kipróbáljuk.”

„És végezetül mi lenne, ha cyberszűrést végeznének gyermekük környezetében? (…) Legyenek régimódiak! És amikor a csecsemővel vagy tipegővel játszanak, ereszkedjenek négykézlábra (mindketten!), nézzenek egymás szemébe és élvezzék a nem strukturált minőségi időt. Teremtsék meg a kötődés pillanatait. Nagy szolgálatot tesznek ezzel gyermeküknek És higgyék el, önmaguknak is!”

„A közösségi hálón töltött idő inkább csökkenti a gyerekek társas kompetenciáját, mint növeli. A való világban már azzal is nehéz megbirkóznunk, ha egyszerre öt barátunk ellenünk fordul. Most képzeljük el, hogy egy huszonkét fős osztály fordul ellenünk, vagy egy egész iskola ötszáz diákkal. Ez elviselhetetlen lenne. (…) de most képzeljünk el „ezer” barátot a közösségi hálóról, akik szitkozódva és ránk mutogatva nekünk támadnak. Nem sok tizenegy éves gyerek rendelkezik azokkal a társas készségekkel, amelyek egy ilyen helyzet feldolgozásához szükségesek. Én biztosan nem lennék képes rá.”

„Minél nagyobb a bűncselekmény vagy a vészhelyzet tanúinak a száma, annál kevésbé valószínű, hogy lesz valaki, aki felelősnek fogja érezni magát azért, hogy közbelépjen. (…) Egy nagyobb csoport részeként mindenki azt hiszi, hogy majd valaki más fog cselekedni. Gondoljuk végig, hogyan működik ez a hatás az online világban. A cyberbullying esetében akár sok száz „barát” az online zaklatás vagy a durva kritika tanúja, ám egyikük sem lép fel, hogy tegyen valamit. Lehetséges, hogy minél több barátunk van, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy valaki közbeavatkozzon. Ezért ezt a mottót találtam ki a kampány céljára: „Ne légy szemlélő! Állj elő és tégy valamit!” Más szóval ne várj arra, hogy a többi háromszáz ember közül majd valaki más tesz valamit. A felhasználókra vár, hogy egy jobb közeget teremtsenek.”

„Ha extrém és felzaklató online tartalmaknak tesszük ki a gyerekeket, azzal szintén megfosztjuk őket az ártatlanságukról és a gyermekkoruktól. Nem kell atomfizikusnak, sem cyberpszichológusnak lennünk ahhoz, hogy ezt belássuk. Ez a cyberdzsungel törvénye. (…) Ha a reziliencia tanítását a cyberkörnyezetre bízzuk, akár kitűzhetjük a megadást jelző fehér zászlót. Az internet egyértelműen, félreérthetetlenül és határozottan felnőttközeg. Egyszerűen nem gyerekek számára tervezték. Akkor miért vannak ott? (…) Ha elfogadjuk, hogy a gyerekek az online térben időznek és életük egyre nagyobb részét fogják online tölteni (…), akkor nem kell-e felelősséget vállalnunk az ártalmas dolgokét, a felzaklató tartalmakért, amelyek maradandó hatással lehetnek egy egész nemzedékre? Úgy vélem, ez a szerencsejáték túlságosan kockázatos. Nem tehetjük kockára a gyerekek jövőbeli fejlődését, akik egy napon olyan felnőttekké válhatnak, akik nem részesültek megfelelő gondoskodásban, s nem kaptak megfelelő nevelést.”

„…az a mód, ahogyan a szülők, a média, az iskola és a jog a szexteléshez viszonyul, olykor még veszélyesebb lehet, mint maga a viselkedés. (..) Az önmagukba kért tevő tinédzserek – vagy még fiatalabb gyerekek – száma napjainkban magasabb, mint korábban bármikor. Ezt a jelenséget sürgősen meg kell vizsgálnunk és fel kell kutatnunk az okait. Meglátásom szerint az önpusztító viselkedést felerősíti, sőt bátorítja a könnyen elérhető információ, amit a bizonytalan vagy elkeseredett fiatalokat megcélzó oldalak és fórumok kínálnak – ami mind közül a legsúlyosabb cyberhatás.”

„Ez az emlékőrző utóélet erőteljes örökséget hagy hátra, és hírnevet szerez az elhunyt tinédzsernek. Attól tartok, hogy ez további önkárosításhoz és öngyilkossági kísérlethez vezethet. Egyes tinédzserek arról fantáziálnak, hogy az öngyilkosság révén figyelmet kaphatnak, sőt bosszút állhatnak másokon. Az internetnek megvan a hatalma arra, hogy ebből a szándékból látványosságot csináljon. Meggyőződésem, hogy át kell értékelnünk az emléket állító oldalak hatását és következményeit, és meg kell fontolnunk az eltávolításukat. Nem hagyhatjuk, hogy az öngyilkosságnak bármilyen pozitív vonatkozása kegyen, sem a valóságos világban, sem a cybervilágban.”

„Úgy vélem, jó megközelítést lenne, ha a szexuális tartalmú képekkel és szextinggel kapcsolatos információt az általános szexuális felvilágosítás keretében adnánk át, amely kitér a zaklatás, a randizás és a személyes kapcsolatok témájára. A program tartalmát a tinédzserekkel való szoros együttműködésben kell kifejteni, alaposan mérlegelve az üzenetet a hatékonyság szempontjából. Az nem elég, ha csupán elmondjuk a tinédzsereknek, hogy mit ne tegyenek. Meg kell értenünk a viselkedés indítékait és pszichológiáját, és beszélnünk kell a jogi következményekről is.”

„Bocsánatkéréssel tartozunk a tinédzsereknek. Valóban ezt gondolom. Nem tudjuk megvédeni őket a cybertérben. Nem értjük, ezért nem is tudjuk megóvni fejlődő énjüket. A technológiai cégek sok milliárd dollárt vágnak zsebre, miközben elfordítják a fejüket. (…) Komoly aggályaim vannak a kiskorúak leplezett és potenciálisan illegális viselkedésének elősegítésével kapcsolatban. Eredendően etikátlannak tartom ezt a gyakorlatot.”

„És ha tinédzsereket nevelő szülőkként tudomásukra jut, hogy gyermekük szextet küldött vagy kapott, üljenek le vele és beszéljenek velük erről. Álljanak ellent a kísértésnek,és ne kapcsolják ki, ne is kobozzák el gyermekeik eszközeit. (…) Ez túlságosan kemény büntetés. Szükségük van arra, hogy elérjék a barátaikat. Engedjék ezt meg nekik. És végezetül, biztosítsák őket arról, hogy ha bármi problémájuk támadna a cyberéletükben, ne egyedül próbáljanak megbirkózni vele. Hiszen arra valók a szüleik, hogy segítsenek nekik!”

„Azt jelentené ez, hogy az a személy, akivel online találkozunk, lényegében kitaláció, a saját fantáziánk szüleménye? Attól tartok, igen. Ehhez vegyük még hozzá azt a tényt, hogy a randioldalon nem két „valódi” én próbál meg találkozni és összemelegedni egymással, hanem két „virtuális” én, két cyberműalkotás, akiket nagy gonddal és meghatározott céllal alkottak meg. Alapvetően nélkülözik a hitelességet. (…) Online randizás esetében négy én vesz részt a kapcsolatban – két én a való világból és két cyberén.”

„A technológia meggátolhat minket a valódi intimitás elsajátításában – abban, hogy jól érezzük magunkat egy szoros, gondoskodó, személyes kapcsolatban. Egyes felmérések szerint a személyes – romantikus vagy egyéb – találkozások száma erőteljesen csökken. Bizonyított tény, hogy a randialkalmazások, a szextelés, valamint az egyéb virtuális „találkozások” negatív hatással lehetnek az emberek szexuális életére.”

„A technológia természetesen pozitív szerepet játszhat az egészségápolás és a járványok megfékezése terén. (…) De azt is sok bizonyíték támasztja alá, hogy a túl sok tudás árthat. (…) Óvatosan a kereséssel.”

„Módot kell találnunk arra, hogy elérjük a technológiában tehetséges fiatalokat, és segítenünk, képeznünk kell őket, hogy emberként tekintsenek másokra – ne komputerként vagy gépként. A technológiai tehetséges sokat adhatnak a világnak. (…) Hozzájuk 〈a kallózokhoz〉 hasonlóan a technológiai tehetségek sokat tehetnének azért, hogy mindannyiunk életminősége – és cyberélete – jobb legyen.”

„Támogatom az internet szabadságát, de nem bármi áron. (…) Az emberségünk az egyik legértékesebb és legtörékenyebb kincsünk. Oda kell rá figyelnünk, milyen hatással van rá a technológiai változás. Milyen elvárásokat támasztunk az eszközeinkkel, azok gyártóival és fejlesztőivel szemben. Elvárhatnánk, hogy az okostelefonok ne akadályozzanak minket abban, hogy gyermekünk szemébe nézzünk, vagy a videójátékok ne tegyék függővé a tinédzsereket, mint az ázsiai fiúk ezreit, akik rehabilitációra szorulnak. Megkövetelhetnénk egy olyan cyberkörnyezet megteremtését, amelyben a ragadozók nem kerülnek előnybe csak azért, mert jó hackerek, és értenek a megtévesztéshez. Visszaszerezhetnénk a társadalmi ellenőrzést, és legalább megnehezíthetnénk a cyberbűnözés dolgát, amelynek bárki áldozatául eshet. (…) Semmi okunk arra, hogy beérjük egy olyan cybertérrel, amely sebezhetővé, függővé és szorongóvá tesz minket. Ha nem lépünk fel elvárásokkal és igényekkel – és ezt nem tesszük nyilvánvalóvá – akkor a technológiai közösségre hagyjuk, hogy eldöntsék helyettünk, mit akarunk. (…) Csodálatosak a vívmányaik. De ennél többet is elvárhatunk. A puszta kényelem nem elég. A szórakozás nem elég.”

„A cybervilág határvidékén olyan tudósokra van szükségünk, akik képesek kitartani az álláspontjuk mellett, és bíznak saját ösztöneikben. Természetesen az idő előrehaladtával szükségünk van bizonyított kutatási eredményekre – de meddig várhatunk? Újabb és újabb generációk születnek, a gyerekek felnőnek, az élet megváltozik, a társadalom átalakuláson megy keresztül. Itt és most kell beszélnünk ezekről a kérdésekről.”

Ugye, hogy milyen ütős? És ez csak néhány idézet a 400 oldalból. Olvassátok el!

Dr. Mary Aiken: Cybercsapda, Harmat Kiadó – Magyar Kurír/Új Ember kiadványok, 2020.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!