Mire figyelmeztet minket Suhajda Szilárd halála?

Amikor Magyarországon mindenki tollat ragad, hogy egy nagy port kavaró és heves indulatokat okozó ügyről írjon – leginkább azzal az indokkal, hogy „mindenki elmondta véleményét, hát megteszem én is”; én rendszerint gyorsan eldöntöm, hogy csak azért sem: „ha már mindenki elmondta, minek tenném meg én is”? De nagyon ritkán mégiscsak előfordul, hogy a rengeteg reflexiótól egyre nagyobb külső, majd belső nyomást érzek (nagyobbat is, mint amit az eredeti ügy okozott); és a napokig tartó gondolkodás végül mégis arra késztet, hogy írjak. Így történt Benedek Tibor, és most, Suhajda Szilárd halálakor is.

Ha már mindenki elmondta…

Tehát kivételesen nem azért írok, hogy olvassák – persze az sem baj, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ki kell írnom magamból. Végülis erre hoztam jött létre a blogomat bő három évvel ezelőtt. Ez a „kényszer” először Benedek Tibor halála kapcsán jött elő, s aztán jól meglepődtem, hogy végül blogom legnépszerűbb írása lett (amit azóta sem sikerül „leköröznöm”); soha életemben írásra annyi visszajelzést nem kaptam, mint akkor. De nem a visszajelzések miatt írok most sem – hanem ugyanazért, amiért akkor: a mindenféle személyes(kedő) kommentek és elemző cikkek újabb és újabb saját gondolatokat szülnek és egy idő után már nem férnek el sem a fejemben, sem a lelkemben; és közben egyre több párhuzamot/érintettséget is felfedezek magamban – éppen úgy, ahogy a vízilabda legendánál is történt. Kb. eddig a párhuzam, a sporton kívül természetesen.

A többi körülmény teljesen más, kezdve attól, hogy jelenleg (éppen ma 11 hónapja) Amerikában élek; és így még inkább százszor meggondolom az otthoni események kommentálását – annak ellenére, hogy napi szinten követem azokat; egészen odáig, hogy Tibor halálát egy alattomos betegség okozta és az egész ország (és a sportvilág) együtt siratta; miközben Szilárd halálát úgymond maga választotta/okozta, és az ország (és a sportvilág) véleménye erősen megoszlik cselekedetei, illetve utolsó döntései értelméről. Merthogy ilyenek vagyunk mi, emberek: mindennek azonnal keresni kezdjük az értelmét, és ha nem találjuk, máris ítélkezünk – legtöbben a fizikai körülményekre és a családjára hivatkozva; mintha ő nem tudta volna, hogy milyen ott az időjárás, vagy hogy van felesége és gyermeke; és mintha a felesége nem nyilatkozott volna arról, hogy ő bízik a férjében; és mintha nem kérték volna, hogy tartsák tiszteletben a család magánszféráját.

Amikor nemrég egy kollégám néhány cikk és Erőss Zsolt feleségének gondolatain elmélkedve feltette a kérdést: kinek mi a Mount Everestje; gondolkodás nélkül válaszolni kezdtem neki, az aznapi – számomra minimum Mount Everestnek tűnő családi események fényében (erről később). De még mindig eszembe sem jutott hosszas fejtegetésbe fogni a hegymászó haláláról; viszont megkérdeztem Sterczer Hildát: jól sejtem-e, hogy posztját sokan félreértelmezték (ahogy valószínűleg a kolléganőm is), mire jött is a megerősítés (erről is később). De ami végül az írásra késztetett, az az a hír, hogy tegnap többezren rótták le kegyeletüket a Szemlőhegyi-barlang feletti kis parkban tartott megemlékezésen. Amikor megláttam a mécsesekkel teli fotókat, megrohant a három évvel ezelőtti Hajós Alfréd Uszoda előtti megemlékezés látványa és hangulata, ahova a gyerekeimet is elvittem. Ekkor már tudtam: írnom kell; pláne, hogy nem tudok oda elmenni.

Miért is? Egyrészt ugyanazért, amiért Benedek Tiborról, másrészt mert rettenetesen zavar az ítélkezés, a „hős volt-e”, az „öngyilkosság volt-e”, a „mi volt az értelme” és a „miért nem gondolt a családjára” (ál)kérdések. De kezdjük először az elsővel. Én azok közé a szülők közé tartozom, akik szerint nagyon nagy szükség van hús-vér példaképekre, hősökre; és ma még inkább, mint valaha. A fiaim otthon vízilabdáztak, a kisebbik a húgával nemrég elkezdte itt a falmászást – tehát máris volt/van egy-egy konkrét kötődésük ezekhez a sportolókhoz, és talán már egyre jobban felfogják: az a teljesítmény, amit ők (vagy sokan mások) felmutatott, mennyi rengeteg energiába és kitartó gyakorlásba kerülhetett. És azt is: bár néha úgy tűnik, nem éri meg kitartónak, alázatosnak és tisztességesnek lenni (még a sportban sem), hosszú távon csakis így érdemes élni; és nemcsak azért, mert a sport általában jól szabályozott, ellenőrizhető, mérhető, sőt megismételhető.

„Mert ott van”

Ahogy Koncz Ákos fogalmazott: „Aki tehát például világbajnok valamilyen sportban, az nem a véletlen műve, annak nem szerencséje volt, hanem ő és az edzője a világ összes többi, ugyancsak világbajnoki álmokat dédelgető sportoló-edző párosát győzte le.” (Nyilván szerencséje is volt.) A magas életszínvonal és a kényelmes életmód, az online világ és a mesterséges élmények, illetve fogyasztási cikkek nagy veszélyt jelentenek arra nézve, hogy megtanuljuk értékelni a valós teljesítményt, akarni a tisztességes küzdést és alázattal fogadni a vereséget, veszteséget. Ezt a saját gyerekeimen is látom, ha nem is egyformán; és itt, Amerikában még inkább. Ha „hegyi beszédet” mondunk „a mi időnkről”, akkor tiltakoznak; viszont ha mesélünk nekik, ha valahogy érintetté tesszük őket, jobban figyelnek és ráeszmél(het)nek arra: ami van, az nem magától értetődő; tehát nem biztos, hogy mindig is lesz, és ha szeretnének valamit elérni – akár teljesítményt, akár anyagiakat –, azért tenniük kell nekik is, és már most, gyerekként is.

Ezért sem szoktak „csak úgy” ajándékot vagy zsebpénzt kapni; és ezért szoktam elvinni őket rendszeresen olyan rendezvényekre, ahol találkozhatnak nagy formátumú sportolókkal, illetve kezükbe adok róluk szóló könyveket – például Kiss Gergő önéletrajzát, Lubics Szilvi beszámolóját, a Sterczer Hildával készült interjúkötetet férjéről, vagy akár azt is, amit én írtam Szekeres Pál vívóról. Gyerekeim nem élsportolók és ezt egyáltalán nem bánom; de meggyőződésem, hogy azok élete, tehetsége, elkötelezettsége, kitartása és eredményei (de akár kudarcaik is) inspirációt adhatnak nekik. Nem feltétlenül éppen akkor, amikor találkoznak velük vagy olvasnak róluk, hanem életük egy-egy nehezebb pillanatában, amikor nem lesz mindegy, hogy a feladást vagy a kitartást választják, és ahhoz honnan gyűjtenek majd erőt-energiát. Ez részemről arról szól, a sportoló hogyan él(t), és nem arról, hogyan, milyen körülmények között hal(t) meg.

Ami pedig az egyénen túlmutató, nemzeti önbecsülés kérdését illeti: igen, fontos, hogy amikor róluk van szó; akkor nemcsak magánemberként, hanem magyar állampolgárként is büszkék vagyunk rájuk és rendkívüli teljesítményükre – ismétlem, haláluk körülményeitől függetlenül is.

„Nem véletlen, hogy II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte a Mount Évérestet 70 éve, 1953-ban sikeresen megmászó, az amúgy új-zélandi Hillary-t.” – írja Koncz Ákos, aki szerint „nehéz lenne megmondani, hogy a Mount Everest oxigénpalack nélküli megmászása – ami eddig mindössze mintegy 200 hegymászónak sikerült a világon – mit javíthat a legendás magyar kishitűségen (…) Ezt kellene levetkőzni, és ebben segíthetne egy sikeres Everest-mászás.”

Én nem hiszek a „legendás magyar kishitűségben”; szerintem nem ezért volt értelme a mászásnak a magyar társadalom szemszögéből (és nyilván a hegymászót sem ez motiválta): szerintem minden nemzetnek – akár kishitűnek számít, akár nem – szüksége van ilyen rendkívüli (sport)teljesítményre, hús-vér példaképekre, hősökre. És nyilván, ha nem jött volna le a hegyről, Hillary-t sem lehetett volna lovaggá ütni; de nem hiszem, hogy ő a kitüntetésért mászott volna fel oda. Elképzelésem szerint sokkal inkább azért, amit Győrffy Ákos is megemlít: George Mallory válasza arra a kérdésre, miért akarja megmászni az Everestet: „Mert ott van”.

„Megéri?”

Erőss Zsolt felesége ezt mondja az interjúkötetben: „Ez egy hegymászó hitvallása. Azért megyünk, mert ha nem tesszük, elveszítjük az álmainkat. Ezért mentem én is, de most már az én álmaim nem a hegyek; hanem az, hogy a gyermekeimet felneveljem és az alapítványt jól csináljam.” Igen, neki feleségként megváltoztak az álmai, Zsoltnak viszont nem. Ahogy Szilárdnak sem. És ez azt jelentené, hogy felelőtlen családapák? Szerintem nem. Ha döntéseiket feleségeik elfogadták, mi miért nem tudjuk ugyanezt tenni?!

Miért kell méricskélni, döntéseik, tetteik és életük értelmét keresni, hősiességüket megkérdőjelezni; a zord időjárásra, egészségi állapotukra, családjukra hivatkozva; öngyilkosságot, háló nélküli halálugrást, személyes ambíció öncélú kergetését, felelőtlenséget emlegetve, a családi állapotot és az önmegvalósítást szembehelyezve ítélkezni felettük? Miközben az expedíció sajtósa szerint az egyik legeredményesebb magyar expedíciós hegymászóként reális célja és esélye volt; a feladat pedig lehetséges és túlélhető; a nyomkövető szerinti 8795 méteres magassággal ő az a magyar, aki a legmagasabbra jutott palack és serpák nélkül. S miközben kérik: „az elkövetkezendő időszakban tartsák tiszteletben a család magánszféráját”.

Koncz Ákos így folytatja:

„Valaki a sportoló elszántságából, kitartásából erőt merítve ki mer lépni az évek óta tartó bántalmazó kapcsolatából; vagy éppen ellenkezőleg, így tud összeházasodni azzal, akivel különben már évek óta együtt él, és gyerekeket mernek vállalni. Bele mer vágni a gondolataiban régóta dédelgetett vállalkozásba (…) Mert egy társadalom ezektől lesz erős és gazdag; nem pedig attól, ha valaki hegyet mászik, vagy sorra nyeri a sivatagi futóversenyeket. (…) Csakhogy ez a transzformáció sokszor elmarad, az inspiráció elhal, ahogyan az újévi fogadalmak. Pedig gyerekkorában még mindenkinek megvan a maga Mount Everestje; csak az évek során valahogy az álmok redukálódnak, a Himalája János-heggyé szelídül; és az egyén ahelyett, hogy magát fejlesztené, hogy legalább az Alpok csúcsain esélye legyen, egyszer csak arra eszmél, hogy sörrel a kezében szidja a bírót a tévé előtt.”

Szerinte a nagy kérdés tehát, hogy megéri-e valakinek az életét kockára tenni egy olyan sikerért, amiért „csak erkölcsi elismerés jár”, és a

„válasz nyilván az, hogy attól függ, mennyire sikerül a sportoló által kiváltott inspirációt átfordítani hasznos dolgokra. Mennyire sikerül általa millióknak elégedett, kiteljesedett, boldog életet élni, mennyire hiszi el, hogy a saját életéért alapvetően ő maga felelős, és az erőfeszítéseinek igenis meglesz az eredménye. Legyünk tehát hálásak azoknak, akik az életüket kockáztatva törnek a csúcsokra, örüljünk, hogy köztünk járnak, és láthatjuk őket, mert nem túl sokan vannak, és sokszor az életük is fájóan rövid…”

A végkövetkeztetéssel abszolút egyetértek, éppen erről írtam én is; de továbbra sem gondolom, hogy a „megéri-e” jó kérdés lenne; vagy ha már fel lett téve, akkor a jó válasz az lenne, hogy a sportoló „sikeressége”, vagyis az „erkölcsi elismerés” azon múlik, hogy szám szerint hányakat (és legalább milliókat) inspirál. Szerintem ha egyetlen embert inspirál, már az is jó; de én alapvetően nem így mérem az értelmét – pontosabban nem mérem. Hiszen mások tetteinek, döntéseinek, életének értelmét (azt, hogy megéri-e) nem mi ítéljük meg, hanem ő maga. (Nomeg az Égiek, de erről majd később).

Nekem nincs Mount Everestem – akkor nem is élek igazi, teljes életet?

Az előbbi véleménycikkel kapcsolatban a másik kételyem: valóban mindenkinek meg van a maga Mount Everestje, amely „az évek során János-heggyé szelídül; s végül sörrel a kezünkben szidjuk a bírót a tévé előtt”? A nagy álmok feladásának jelensége (vagy inkább csak érzete?) természetesen létezik; s bizonyára főleg férfikörökben még gyakoribb életérzés, mint a nők között; de hogy általános lenne, nem gondolom. Erről írtam hosszan a közösségi oldalán a kollégámnak, aki feltette a kérdést: nektek mi a Mount Everestetek? Az én válaszom (azóta kissé kibővítve):

„Ha a mai nap nem úgy alakult volna, ahogy, akkor az lett volna az instant válaszom: nekem nincs Mount Everestem; amióta a súlyos tériszonyom ellenére 30 évesen megmásztam férjem kezét lilára szorongatva a Machú Pichut (én kértem nászajándékba, mert nagyon szeretem a hegyeket); és a halálfélelemben töltött több óta után a csúcsra kiérve nem mertem kimászni a sziklákra, hogy ott körülnézzek. A várva várt katarzis elmaradása abban a pillanatban megkérdőjelezte az egész út értelmét, ami lefele százszor rosszabb volt, mint felfele… Hiába ünnepeltek hősként túratársaim, akik csak arcom fehérségéből vehették le, mi zajlott bennem egész nap. Ráadásul a tériszonyom utána csak rosszabb lett, néha alig tudtam még a Pilisben megküzdeni vele… De hogy utólag megbántam volna? Hogy utólag nem/sem lett volna értelme neki?

Dehogynem volt. Hiszen ma is büszke vagyok rá, hogy megcsináltam – akkor is, ha eszembe sem jutna megismételni. Viszont a történtek ellenére évekkel később megmásztam például egy Vasaltutak (Via Ferrata) legalsó szintjét; és akkor is büszke voltam magamra; s bár én voltam a csapat eggyengébb láncszeme; mégis boldogan vártam órákat egy padon, amíg gyerekeim a férjemmel még két-három szintet megmásztak (kikötve, ahogy kell). És amikor visszajöttek, megkértem a túravezetőt, kísérjen el még egyszer arra a legalsó szintre, amire azonnal igent mondott, majd megdicsért, mer feleannyi idő alatt (és feleannyi bizonytalankodással) tettem meg. Büszke voltam magamra, de eszembe sem jutott volna arra kérni, hogy akkor fussunk neki a következő szintnek is. Ennyi is elég volt.

Nemrég a Grand Kanyonnál jártunk, és bár őszintén irigykedve néztem a mérföldnyi (kb. 1600 m) mély szakadékba vezető 1-2 méter széles keskeny turistaútról visszaérkező hullafáradt, de magukra láthatóan (és joggal) büszke túrázókat; nekem eszembe sem jutott elindulni, pedig az ösvény elején még nyugdíjasokat is láttam. Abban a (bizonyára soha vissza nem térő) pillanatban egyszerűen <nem érte meg nekem a stressz> – függetlenül attól, hogy utólag büszke lettem volna magamra, vagy gyermekeim mennyire szerettek volna (velem vagy nélkülem) legalább elindulni rajta.

Ha a férjem vállalta volna, hogy elkíséri őket (ahogy a Via Ferratán is tette), nem tiltakoztam volna, mert teljesen megbízom benne; ugyanakkor nagyon örültem, hogy ő sem akarta, mert szerinte nem voltunk rá felkészülve (nem voltak megfelelő túrázós eszközeink) és késő is volt már. Tehát egyrészt kihagytam a nagy lehetőséget, mégsem bántam meg (hiszen így is folyamatosan reszkettem, amikor a gyerekeink kisétáltak a korlátig és utána még hetekig álmodtam a szakadékról), másrészt képes voltam ítélkezés/elvárások nélkül rábízni másra azt a döntést, hogy ő vállalja-e.

Viszont ma történt valami, ami miatt mégsem ezt válaszolom. Élek itt a messzi tengerentúlon, aminek méreteit és leginkább az állandó autófüggést nehezen szokom, férjem a világ másik felén üzleti úton; és mi épp indulnánk a három gyerekkel a Memorial Day (nemzeti ünnepnap) alkalmából rendezett kerti partira, amikor a nagyfiam hirtelen rosszul lesz: láza plafonig szökik és hány, fejfájása elviselhetetlen – így azonnal felmerül a gyanú, hogy az előző napi cserkésztábori balesete (fejére esett egy nagy faág) mégis agyrázkódást okozott. Gyomrom borsónyi, hiszen bár ez a fiam majdnem minden táborból valamilyen sérüléssel jön haza; volt már napszúrás, késvágás, elfertőződött csípés, de azért ilyennel még nem…

Férjem nem elérhető, szünnap van, és nekem fogalmam sincs, hol a gyermekügyelet; miközben a két kisebb tesó hisztizve bőg az elmaradt parti miatt… Így végül, miután a szomszédtól elkértem a legközelebbi ügyelet címét, elvittem a kisebbeket a kerti partira (30 perc vezetés), onnan tovább az ügyeletre (újabb 30 perc), ahol az orvos azt állította: nincs agyrázkódása, <csak> torokgyulladása, aminek hatása az ütés okozta fejfájással összekeveredett. Megnyugodtam, de mivel röntgen nem csináltak, így holnapig a kérdés nyitva marad; tekintve, hogy a gyerek továbbra sincs jól, és még nem tudom, mit hoz az éjszaka és a holnap…

Ha tehát mindenképp választanom kellene egy Mount Everestet magamnak, akkor ez lenne: férj nélküli egyedüllét és gyerekbaleset kombó a világ másik felén, távol a kedves dokinéninktől és a János Kórház számunkra oly’ ismerős sebészetétől. De leginkább továbbra sincs. És azt képzelem, hogy kb. az összes krónikus/genetikai/autogén stb. betegséggel küzdő vagy balesetet szenvedett gyerek anyja így gondolja. Sok kis hegyünk van, de néha még egy domb megmászása is szinte leküzdhetetlen kihívás.

Viszont nem várom el, hogy egy hegymászó/sportoló felesége is (vagy maga az illető, de még a férjem sem) így gondolja. Mások vagyunk, mások a határaink és mások a céljaink; így más jelenti életünk értelmét is – de azok magasságától/mélységétől függetlenül mindannyian élhetünk teljes életet. A lényeg, hogy mi döntsünk róla és szenvedéllyel éljük meg. Nekem például ilyen a munkám, az újságírás – bár nincs benne semmilyen komoly kockázat, pláne életveszély –; de ilyen az anyaság is, ami viszont néha akár életveszélyes is lehet…

Tehát függetlenül saját létező vagy nem létező Mount Everestünktől, tiszta szívvel és mindenféle hátsó gondolatok nélkül szurkolhatunk minden hegymászónak (is). És aztán imádkozhatunk a lelki üdvéért és családja lelki békéjéért, ha mégse jön le a hegyről (élve). Ne legyünk most éppen közel 10/15millió hegymászás-szakértő országa… Írnám még, hogy aki ítélkezik és méricskéli, hogy megérte-e; az gondoljon bele a feleség helyzetébe (milyen lehet neki ezeket a kommenteket olvasni – akár utólag is); de nem írom, mert tudom, hogy Erőss Zsolt esetében sem gondoltak rá. Ha megtették volna, egészen biztosan nem bántották volna. Végszó: éljenek a hétköznapi és a nem hétköznapi hősök is. És hagyjuk békén őket és családjukat, ha valami nem terveik/vágyaik szerint sikerül…”

Eddig a válaszom. Azóta egyébként megkerestem Sterczer Hildát, aki így válaszolt: „Sajnos félreértelmezték. Bárki élhet teljes életet az én meglátásom szerint. Mindenki, aki azt az életet éli amit ő választott, amiben otthon érzi magát, amit akár szenvedélyesen tud művelni. Legyen az orvos, banki alkalmazott, kukás bármi.”

Erről eszembe jutott a csíksomlyói pünködi is búcsún elhangzott, és ott egy fontos következtetéssel kiegészített Martin Luther King idézet:

“Ha nem lehetsz fenyőfa a hegygerincen, légy akkor bokor a völgyben, de légy a legjobb kisbokor a kispatak partján. Legyetek bokrok, ha nem lehettek fák. Ha nem lehettek főutak, legyetek ösvények. Ha nem lehettek Nap, legyetek csillagok. Nem a méretetek tesz győztessé vagy vesztessé. Legyetek a legjobbak, bármik is vagytok. Igyekezzünk lelkesen felfedezni, mire kaptunk meghívást, küldetést, hivatást; s a felismerést követően akarjuk azt szenvedélyesen megélni, a magunk és a köz javára.”

Zárógondolatok

Ez a saját gondolataimmal összecsengő, a legendás hegymászó feleségétől érkező üzenet akár lehetne e hosszúra bejegyzés végszava; de nem lesz, mert nem mehetek el szó nélkül azon gondolat mellett, amit a korábbi bejegyzésemben találtam: „A Böjte Csaba által létrehozott Alapítvány 25. születésnapi ünnepsége kapcsán fogalmazódott meg bennem: ő azon kevesek egyike, aki képes ma Magyarországon arra, hogy összehozzon – fizikailag és lelkileg is – számtalan eltérő világnézetű embert, sőt még ennél többet is: kihozza belőlük a jót. Halála kapcsán egyértelműen kiderült: ilyen ember volt Benedek Tibor is. Sok ilyen emberre volna szükség, illetve a meglévőket sokkal jobban kellene értékelnünk, és akkor – meggyőződésem –, hogy sokkal boldogabb és egységesebb nemzet lennénk.” Ugyanezt állítom ma is, azzal a keserű megjegyzéssel, hogy nemrég kiderült: még Böjte Csaba sem mindig képes a magyarok összehozására – ahogy sajnos Suhajda Szilárd sem: mindkettő kihozta az emberek egy részéből a rosszat, sőt a legrosszabbat is.

És még valami: Tibor halála kapcsán nagyon sokakban, de most is néhány emberben felmerült a kérdés: Isten miért engedte meg, illetve hagyta, hogy egy ilyen jó ember ilyen korán elmenjen? Akkor ezt írtam és pontosan így gondolom ma is:

„Ha nem hiszünk Istenben, akkor nem okolhatjuk őt egy rossz eseményért, tehát egy szeretett ember haláláért sem. Ha viszont hiszünk Istenben, akkor el kell fogadnunk mindazt, ami történik velünk; a jót és a rosszat is. Isten megengedi a jót és a rosszat is, nekünk kell eldönteni, mit hozunk ki belőle, milyen életet élünk, éppen ezért nem is kérhetjük őt számon. Különösen nem úgy, mint egy <felügyelőt>, aki felelős a világ minden (!) bajáért. És különösen nem úgy, hogy csak akkor kérjük őt számon, ha valami rossz történik velünk vagy a világban; a jóért pedig nem vagyunk hálásak, mert azt természetesnek vesszük.

Arról nem is beszélve, hogy ami nekünk rossz, lehet, hogy valaki másnak jó; és minden rosszból származhat valami olyan jó, ami nem jött volna létre, ha az az adott rossz nem történik meg korábban. És bár vannak az átlaghoz képest kiemelkedő teljesítményű, másokért többet tévő emberek, akiknek halála sokkal többeket és rosszabbul érint, mint az átlagemberé; nem várhatjuk el, hogy Isten eszerint szelektáljon, vagyis érdemeink szerint határozza meg életünk minőségét és hosszát. Az élet és a halál nem erről szól.”

És végül: nemcsak Tibor, Szilárd halála is sok szempontból figyelmeztetés a számunkra. Sportolóként arra, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt az elérni kívánt (sport)cél érdekében; és akkor méltósággal viselhetjük vereségeinket, kudarcainkat is. Magánemberként felhívja a figyelmünket saját és embertársaink esendőségére, a hibázás lehetőségére, földi létünk rövidségére; és arra, hogy dönthetünk arról, milyen életet élünk, de nem mi határozzuk meg, az meddig tart. (És nem mellékesen arra is: úgy érdemes élnünk, hogy legyen mire emlékeznie környezetünknek.) Magyarként arra, hogy becsüljük meg értékeinket, példaképeinket; és aktívan keressük, támogassuk az olyan ügyeket, amelyek összekötik a nemzet éltérő világnézetű, meggyőződésű tagjait. Hívőként pedig arra, hogy nem kérhetjük számon Istent sem az életünkért, sem a halálunkért; és minden nap egy kegyelmi ajándék, amivel érdemes jól gazdálkodnunk.

Házastársként arra: nem lehet természetes elvárás, hogy a párunk mindig mellettünk lesz; örüljünk tehát minden egyes vele töltött örömteli napnak, órának, percnek. Szülőként sajnos ugyanerre – bármilyen fájdalmas is erre gondolnunk –; és tanítsuk meg a gyermekeinket értékelni azt, amijük éppen van; segítsünk nekik értelmes küldetést találni, és alázattal meg kitartással küzdeni annak megvalósításáért. És végül gyerekként arra, hogy bár (jó esetben) természetesnek tűnik, hogy mellettünk vannak szüleink; biztosan nem lesz mindig így, ezért értékeljünk mindent, amit kap(t)unk tőlük és becsüljük meg őket addig is, amíg velünk vannak.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

(Fotók: Suhajda Szilárd FB oldala, a Himalája-kép: Sterczer Hilda FB oldala/Erőss Zsolt.)