Az Apa

Bár régóta tervezem, csak nemrég, egy repülőúton sikerült megnéznem Az Apa című angol filmdrámát. Emléke annyira erős, hogy ha rá gondolok, három hét után is magam előtt látom a játékáért újra Oscar-díjat kapó 80 éves Anthony Hopkinst, s azt, ahogy határozott, öntudatos idős emberből mentálisan összezavarodott, lelkileg összetört öreg lesz.

És természetesen előttem van az apja leépülését kétségbeesett figyelő, megérteni próbáló lánya, aki közben saját életét is élni szeretné, akit az Oscar-, Golden Globe és BAFTA-díjas brit színésznő, a számomra korábban ennek ellenére ismeretlen Olivia Colman játszik. (És ezzel be is vallottam, hogy még nem láttam Oscar-díjas alakítását a 2019-es Kedvenc című filmben; sem a Korona című népszerű, sem más angol sorozatot, amiben ő szerepelt).

Egy demens apa és lánya történetéről

Anne meglátogatja apját, a 80 éves Anthonyt a lakásában, miután az megint összeveszett legutóbbi gondnokával. A férfiról akkor még nem tudni, hogy demenciában szenved; csak azt látjuk, hogy megfeledkezik fontos életeseményekről és arról, hogy hol vannak a holmijai, köztük elsősorban az számára szimbólikusan is értékes órája. Bár azt mindennap ugyanarra a helyre teszi le, a gondozót vádolja lopással, amikor nem találja. (A film ezzel a jelenettel indul, de sejteni lehet, hogy nem először történik.) Anne hív egy másik gondozót; és azt is elmondja apjának, hogy Londonból Párizsba költözik, hogy ott új párjával éljen együtt. Közli vele azt is, hogy ha továbbra sem hajlandó elfogadni a gondozóját, akkor be kell költöznie egy idősek otthonába. Másnap Anthony egy ismeretlen férfit, Pault találja a házában, aki azt mondja neki, vele és lányával él. A lánya ekkor ér haza a vásárlásból, de egy más nőként megjelenve, ami szintén összezavarja a férfit.

Közben megérkezik az új gondnok, Laura. Anthony először bizalmatlan vele is; de később összebarátkoznak, és az öreg bizalmasan elárulja neki, hogy imádott lányára, Lucyra emlékezteti, akivel hónapok óta nem beszélt. Anne orvoshoz viszi apját, akinek meggyőződése, hogy nincs gond az emlékezőképességével, mégis egyre jobban elkezd kételkedni szeretteiben, és egyre kevéssé tud visszaemlékezni élete fontos eseményeire. Például, amikor Laura elmondja Anthonynak, hogy mennyire sajnálja Lucy balesetét – amiről Anne-tól hallott – , az idős emberen látni, hogy fogalma sincs, mire utal a lány, aki a témát nem feszegeti tovább és beadja az öreg gyógyszerét.

Elmosódnak a határok múlt és jelen között, eltorzul az idő, eltűnnek az ismerős arcok, vagy épp más testben/szereppen bukkannak fel. Például egyik nap egy újabb férfi állítja, hogy a veje és ott lakik, és egyre türelmetlenebbül viselkedik az összezavarodott, értetlenkedő öreggel. Egy másik alkalommal, Anthony felébred a szobájában; a folyosóra kilépve egy kórházban találja magát; majd tovább bolyongva meglátja autóbalesetben meghalt lánya, Lucy véres testét az egyik kórházi ágyon. Aztán váratlanul egy teljesen másik szobában ébred, egy idősek otthonában. Ápolója (akiben felismerhetjük azt a nőt, aki korábban lányaként jelent meg a lakásban) a vizit során megerősíti, hogy Anne valóban Párizsba költözött, és időnként meglátogatja. Az öreg ráébred, hogy képtelen többé megérteni a világot és követni élete változásait; és úgy érzi nemcsak realitásérzékéet, hanem lányát is elvesztette. Összeroskadva zokog, édesanyját hívja, az ápoló pedig sírva vigasztalja, hogy sétálni mennek a napsütötte parkba, ahogy szoktak.

A filmről

Florian Zeller rendezőt egyik legsikeresebb színházrendezőként és legizgalmasabb színdarabírójaként tartja számon a szakma. Ezt az első nagyjátékfilmjét saját színművéből készítette; Az apa című darab a Pesti Színházban jelenleg is műsoron van Kern András főszereplésével. (Egyszer majdnem megnéztem, de covid miatt épp elmaradt az előadás). Az apa az év egyik legsikeresebb filmje lett, hat Oscar-díj jelölést kapott; a legjobb adaptált forgatókönyv díját Florian Zeller és Christopher Hampton; a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat az immár kétszeres Oscar-díjas Anthony Hopkins (A bárányok hallgatnak, Hitchcock, Thor: Ragnarök) nyerte el. Hopkins 83 évesen a valaha volt legidősebb Oscar-nyertes színész lett. Több tucat díja mellett a film a Brit Filmakadémia BAFTA-díjai közül a legjobb férfi színész és a legjobb adaptált forgatókönyv díját is elnyerte.

Nem véletlenül. A film egyszerre kísér végig az apjáért aggódó, a gyermeki szeretet és kötelesség; valamint a saját élet utáni vágy között vergődő, középkorú nő; és a demenciával küzdő, helyzetét sokáig fel nem ismerő idős apa belső vívódásain. Ilyen közelről eddig talán csak az élhette meg ezt a szörnyű, de gyakori időskori betegséget, aki közeli családtagján vagy ápoltján észlelte azt; de ő is csak kívülről, mint például Anthony lánya, Anne. A filmben viszont a betegséggel megbirkózni képtelen öreg ember mentális és lelki szétesését gyakorlatilag belülről láthatjuk; vele együtt megélhetjük, hiszen mi nézők sem tudjuk jó ideig összerakni, hogy az egyes szereplők és helyzetek közül ki a valóságos és ki a képzelet szüleménye.

Sokáig nem tudjuk, nem értjük mi történik, mégis mélységesen együttérzünk a szereplőkkel: a lánnyal, aki szereti édesapját, de a saját életét is szeretné élni; és együttérzünk az apával is, aki ragaszkodik a lányához, tárgyaihoz és megszokott életéhez, de már egyre kevésbé érti, mi történik körülötte. Megrendítő film, amit mindenkinek meg kellene néznie; s nemcsak azért, mert csodálatos színészi játékokat láthat, hanem hogy megértse és átérezze, nemcsak a betegséget, hanem az apa-lánya kapcsolatot; már csak azért is, mert jó eséllyel összetalálkozhat vele a valóságban is.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

(Képek forrása: PORT.hu)