Kelényi Nóra: Az anyaság számomra az élet legfontosabb feladata és értelme

Anyaságról szóló sorozatom hatodik napján egy hatgyermekes édesanyával beszélgettem. Nóra és az Imre család (is) Zugligetből ismerős; tőlük veszünk évek óta házi lekvárokat és szörpöket. Büszke voltam rájuk, amikor Zsolt megnyerte a Férfiak Klubja Gránit Oroszlán apai példakép díját. Most pedig kihasználtam az alkalmat és alaposan kikérdeztem Nórát: milyen is volt az az időszak, amikor nyolc év alatt hat gyermeket szült, és egyáltalán, milyen lehet az élet hét férfival?

Nóra, mesélj, hogyan kezdődött a Hófehérkére emlékeztető történeted?

26 évesen mentem férjhez másfél évi ismeretség, együtt járás, majd jegyesség után. Eléggé nehezen találtunk egymásra, de annál nagyobb csodának éltük meg ezt a találkozást. Én óvónő vagyok és éppen akkor, az esküvőnk után volt még egy évem a már három éve nevelgetett ovisaimmal. Azt szerettem volna végigcsinálni, gondoltuk, utána jöhetnek a saját gyerekek. Már alig vártam! Végül is márciusban indult el János fiunk kis élete, májusban kisebb hányingerekkel tarkítva vittük a váltótársammal az ovisokat táborba, majd elbúcsúztunk. Azután úri dolgom volt: június végétől november végéig, a szülésig nem dolgoztam, csak készültem testileg-lelkileg a nagy feladatra. Ruhácskákat válogattam, vasaltam, rengeteget varrtam a babának és tettem a hétköznapi háziasszonyi teendőket. Első gyermekem pont a kiírt napon született. Nem kérdeztük meg, hogy milyen nemű lesz, meglepetésnek akartuk.

Mindenki nagyon örült. Férjem családjában már volt két lány unoka, és a férjem és bátyja között úgymond verseny alakult ki: kinek lesz előbb fia. Zsoltnak lett. Viccesen azt mondogatta: „Mindegy, hogy mi lesz, csak egészséges legyen, no meg fiú!” Az én családomban Jancsi lett az első unoka, akit később a két húgom gyerekeivel együtt 11 fiú, végül egy kislány unoka követett. Zsolttal egyébként abban egyeztünk meg az esküvőnk előtt, hogy három gyerekünk legyen; ugyanis én azt mondtam, hogy minimum három, ő pedig, hogy maximum három. Ezt a tervet persze, amint a tények is mutatják, kicsit átalakította a Jóisten…

Annyira, hogy végül kétszer annyi lett és mind fiú… Akkor most annyi gyermeked van és olyan neműek, ahogy szeretted volna vagy sem?

Most már elmondhatom, hogy igen. Ugye, említettem, hogyan tervezgettük a számokat Zsolttal. Aztán jött az újratervezés: ha már három van, akkor legyen negyedik is, ne legyenek páratlanul… A Jóisten pedig úgy gondolta: nekik hat fiú kell, és eléggé egy kupacban, hogy legyenek jó csapat, jó társaság egymásnak. A szülők, pedig később már mással kell, hogy foglalkozzanak. Akkor volt erre időnk és energiánk, most már nem lenne. Nagyon jó végignézni rajtuk, ahogy együtt sportolnak, dolgoznak vagy játszanak. Ha gond van, segítenek egymásnak és nagyon tudnak vigyázni is egymásra!

Mi sohasem kérdeztük meg az ultrahangon a nemüket, az első négy tényleg teljesen meglepetés volt. Az utolsó kettőnél már igazából tudtam, hogy mit kell látni vagy nem látni, és mindkettőnél láttam. 🙂 Szóval én fel tudtam készülni lelkileg, de még a férjemnek sem mondtam el. Zsolt a kezdeti lelkesedés után is mindig tudott mondani valami érvet, hogy miért szeretné, hogy a soron következő gyermek is fiú legyen, úgyhogy az a meggyőződésem, hogy „belém beszélte” a fiúkat. Ő az életben is olyan, hogyha valamit elhatároz, akkor azt tűzön-vízen keresztül végrehajtja, szóval erre gondolok itt is.

Bennem azért a mai napig van egy kis csalódás, mert én nagyon úgy képzeltem el, hogy a gyerekeim mindkét nemből lesznek. De persze már egyiket sem tudnám elképzelni másnak, és így jó ahogy van, de egy lány jót tenne a lelkemnek. Néha eléggé egyedül érzem magam, nagyon mások a témáink. Teljesen átalakítják az ember gondolkodásmódját. Mire felnőnek, profi foci és Forma 1 szakértő leszek!

Mit jelent számodra hat fiú édesanyjának lenni – a focin és a Forma 1-en kívül?

Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy fiús vagy lányos anya vagyok; a lényeg az, hogy anya lehettem. Persze az igaz, hogy teljesen más fiúkat nevelni, mint lányokat. Néha elfog a vágy, hogy milyen jó lenne kislányt is nevelgetni, hajat fonni és ruhácskákat varrni neki, de ez talán majd az unokáknál lehetségessé válik. Külön élvezet számomra, hogy több fiam is szeret segédkezni a konyhában és szoktunk együtt főzni, sütni. Kézműveskedni is szeretnek, ehhez nekem is van egy kis tehetségem, és nagyon élvezem ezeket a közös alkotásokat. Egyébként sokat tanultam a barkácsolás és szerelés terén is, mivel nem mindig van otthon Zsolt, amikor jön az „ihlet” és akkor nekem kell megoldani a helyzetet.

Na és mit szólt a környezetetek a hat gyermekhez?

A közvetlen környezetünk nagyon támogató és szeretetteljes volt. Mindkét nagymama és az én édesapám is nagyon sokat segítettek. Persze, amikor sorba jelentettük be az újabb és újabb gyereket, akkor azért jöttek az aggályok és volt olyan megjegyzés, ami nem esett túl jól, de tudom, hogy csak minket féltettek. Aztán, amikor megszületett egészségesen az éppen aktuális kisbaba, odáig voltak tőle és teljes bedobással kényeztették, segítettek minket. Anyukám minden héten jött segíteni a házimunkában, apukám addig elszórakoztatott 2-3 gyereket, nagy élvezettel. Nyáron pedig több hétig is nyaraltatták/ják a fiúkat Balatonnál. Anyósom rengetegszer főzött nekünk és néha egy-egy hétvégére fogadta a gyereket, nagy volt mindig a kényeztetés nála. A mamánál mindent szabadott és majd’ szétpukkadt hassal jöttek mindig haza a fiúk.

Tágabb környezetünkben aztán persze kaptunk hideget, meleget: „Szaporodnak, mint a nyulak”; „Nem ismeritek azt a fogalmat, hogy védekezés?!”; „Veszek nektek egy TV-t!”; „Ti aztán nem lacafacáztatok!…” Legjobban az a nő háborított fel, aki velünk egyidős és akkor, amikor az eset történt, 35-36 év körül lehetett. Kérdezgetett minket a családról, ámuldozott, majd mi is visszakérdeztünk. Hivatásos táncos volt, azt felelte, hogy nem ér ő rá arra, hogy családja legyen a munkája mellett. Majd viccesen megjegyezte: „Egyébként Ti úgyis szültetek helyettem is!” Hát, azt hiszem, minden nagycsaládos anyuka nevében kijelenthetem: nem más helyett akartunk szülni és legkevésbé sem az motivál minket – engem legalábbis nem -, hogy azért legyen sok gyermekem, hogy jobb legyen a demográfiai arány!

Visszatérve a várandóságokhoz: hogyan élted meg azokat az időszakokat?

Ahogy említettem, az első várandósság tényleg tökéletes volt; mindenki támogatott, örült és időm is volt bőven magamra és a csoda átélésére. A következőknél mindig egyre nehezedett a helyzet. Nálunk az első öt gyerek kb. másfél évenként követte egymást. A legnagyobb korkülönbség 18,5 hónap volt, a legkisebb pedig 16 hónap. A második gyerekünk születése előtt még tudtam együtt aludni délutánonként a Jancsival, de a harmadik és a többi érkezése körül ez már esélytelen volt. A napirendek biztos, hogy nem egyeztek, meg aztán csak akkor volt nyugis idő a nagyobbakkal olvasni, játszani, amikor a kicsi éppen aludt. Az ötödik és hatodik fiúnk között már 25 hónap korkülönbség lett, ezt a rekordot megünnepeltük!

Egészségileg nagyon simán éltem meg a terhességeket, enyhék voltak a hányingerek az első hónapokban, utána könnyebb lett és az utolsó három hónapban is csak a lábam izomgörcseitől és a gyomorégéstől szenvedtem. Az utolsó két gyereknél már nehezebb volt, mert a bal lábam elkezdett visszeresedni, és így nehéz volt a súly meg az egész napos talpon levés. Míg másnak a gyerekei elindulnak egyéves kor körül, az én fiaim mind kivárták a 16-17 hónapot, ami a gyakorlatban azzal járt, hogy egymás fején ücsörögtek, amikor például felmentünk óbudai házunk harmadik emeleti lakásába. Lift nem volt, de napi kétszer mentünk sétálni, játszóterezni.

És milyen élmény volt maga a hat szülés?

Nagyon féltem a szüléstől, be kell, hogy valljam. Az életben általában tartok az olyan helyzetektől, amivel még nem találkoztam, nincs benne gyakorlatom. Legjobban az zavar ilyenkor, hogy nem tudom, hogy én hogyan fogok viselkedni és nem leszek-e nagyon vállalhatatlan, elviselhetetlen. Furcsa így visszagondolva, hogy az első előtt talán nem is a fájdalomtól féltem igazán, hanem a számomra ismeretlen önmagamtól. Egyébként a Jóisten nagyon megsegített engem, mert ugyan eléggé nehéz menet volt ez a 8 év 1 hónap alatt hat szülés, de egyszer sem volt semmi komplikáció sem a terhességek, sem a szülések alatt. Mindenki természetes úton és viszonylag rövid idő alatt, 5-6 óra alatt megszületett.

Sajnos a statisztikák engem is befolyásoltak; és az ötödik, majd hatodik gyermekünk jelentkezésétől a szülések végéig azért izgultam rendesen. Ugye az emberi szemmel nézve szinte lehetetlenség, hogy egy édesanya hatszor lesz terhes, mind a hat magzata megmarad és egészségesen, időre megszületik természetes úton! Volt, hogy rosszat is álmodtam ilyen témában, lelkileg eléggé nyomasztott. Nagyon hálás vagyok az Istennek a hat egészséges, életerős, vidám fiamért!

Nóra, mit jelent számodra az anyaság?

Ebbe még nem nagyon gondoltam bele, de az igaz, hogy számomra mindig is természetes volt, hogy anya leszek. El sem tudtam képzelni az életemet gyerekek nélkül. Gondoltunk rá, hogy esetleg nem lehet gyerekünk, erről is beszéltünk, és azt terveztük, hogy akkor örökbe fogadunk. Számunkra ez az élet legfontosabb feladata és értelme.

Mi a legfontosabb tanítás, amit szeretnél átadni a gyerekeidnek?

Szeretném, ha mindig az Istenbe kapaszkodnának és szeretnék a hazájukat. Ez persze elég fennköltnek és közhelyesnek hangzik, de szerintem ez az alap. Konkrétan pedig szeretném, ha megértenék, – és remélem ebben jó példát tudunk nekik mutatni-, hogy nem jó önmagunknak élni, hanem egy közösségért, egy nagyobb célért kell fáradozni. Ez adhat igazi értelmet az életnek, nem a pénzkeresés és a saját vágyaink kielégítése. Figyeljenek a körülöttük élő emberekre, igyekezzenek alkalmazkodni és segíteni, ahol tudnak. Tartsák szem előtt, hogy a dolgok nem fekete-fehérek, és minden cselekedetet valami belső, számunkra ismeretlen dolog motivál. Ne ítéljenek meg senkit, mert nem lehet tudni, hogy az az illető mit, mikor, miért csinált.

Mire vagy a legbüszkébb magaddal, anyaként és gyermekeiddel kapcsolatban?

Hát, a kérdés első fele elég nehezen megválaszolható, mert én amire büszke lennék, arról végső soron nem tehetek és ajándékba kaptam az Istentől, például, hogy egy-egy helyzetet végig tudtam csinálni, vagy hogy tudtam szülni hat egészséges gyermeket. Szóval magammal kapcsolatban inkább csak hálás lehetek, mint büszke! Gyerekeimmel kapcsolatban sokszor vagyok büszke, és sokszor vagyok elkeseredett is. Ez, azt hiszem az élet természetes hullámzása. Ha nehezebben tudok megértetni velük valamit, és tehetetlennek érzem magam, akkor elkeseredek. De most azért kiemelnék két dolgot, amiért nemrég nagyon büszke voltam a fiúkra.

Az egyik: virágvasárnap délután Petykó (9 éves) a trambulinban eltörte a jobb kulcscsontját. Ez persze abban a két órában történt, amikor Zsolttal kiszaladtunk a barackosba belocsolni a frissen ültetett kis fákat. Már éppen jöttünk kifelé, amikor hívnak a fiúk, hogy baj van. Mit csináljanak? Petykót bekísérték, lefektették, hívjanak mentőt? Mondtuk nem kell, rohanunk haza. Otthon mind az öten ott kucorogtak a szőnyegen Petykó mellett és kérdezgették, hogy segítsenek, hol fáj…? A kórházba is el akart egyikük kísérni minket, a várva várt Forma 1 helyett. Még ebben a nehéz helyzetben is eltöltött a boldogság, hogy bár rengeteg konfliktus van közöttük a hétköznapokban, de egy ilyen helyzetben milyen szeretettel vannak egymás iránt.

A másik: nálunk, Pomázon március eleje óta csak online mise van, így volt nagyhéten is. A fiaink az itteni ministránscsapat törzstagjai. Felmerült bennük, hogy olyan sivár, hogy csak Carlo atya és a diakonus legyen ott a szertartásokon, nem mehetnének-e ők is szolgálni, úgyis egy család tagjai. Engedélyezték és az egész nagyhetet négy fiam ministrálta végig, minden szolgálatot ők végeztek, ők voltak a nép a kereszthódolatnál, és a körmenetnél is. Nagy élmény volt ez számukra, és nekünk is, ahogy részt vettünk a képernyő felőli oldalon a liturgiákban. Plébános atya is nagyon-nagyon örült, hogy ott voltak vele ezeken a napokon!

Családi vállalkozást visztek a férjeddel, amibe a fiúk is besegítenek. Hogyan egyensúlyozol munka és család között; van segítségetek?

Talán ez a legnehezebb feladat a mostani élethelyzetemben. Petykó egyéves korában kezdtük el a lekvárok és szörpök készítését. Előtte csak barackosunk volt – akkor csak egy hektár, most már nyolc -, ott is főként Zsolt dolgozott kint, én csak itthon a gyerekekkel és a háztartással foglalatoskodtam. Persze nyáron, szüretkor már az esküvőnktől kezdve mindig részt vettem a munkában. Szóval, abban az évben teljesen lefagyott a barackosban a termés, és más kereseti lehetőségünk nem volt. Itt volt a hat gyerek és a hitel az új házunkon. Ezt a megoldást találta ki Zsolt, és én támogattam tevékenyen is a megvalósításban.

Akkor ezt csak átmeneti dolognak tekintettük. Vevőink viszont nagyon lelkesek voltak és nem lehetett abbahagyni, a barackos is bővült, elkezdtek teremni a frissen telepített fák. A munka mennyisége nő, az erőnk és a teherbírásunk azonban véges. Szerencsére az üvegmosás és gyümölcspucolás feladatok elvégzésére van 2-3 nagyon kedves helyi nyugdíjas néni ismerősünk. Évek óta dolgoznak nálunk lelkesen. Közben már szinte pótnagymamákká váltak nálunk, nagy szeretettel követik nyomon a fiúk fejlődését, na és persze a gazdaságunk alakulását is.

Mindettől függetlenül sokszor érzem úgy, hogy valakit megrövidítek: ha a vevőkkel telefonálok vagy a rendeléseket intézem, akkor a gyerekektől veszem el az időt. Ha a gyerekekkel vagyok, akkor is ott motoszkál bennem, hogy este még ezeket a rendeléseket össze kellene rakni. Most már egy kicsit könnyebb, hogy a gyerekek nagyobbak, és részben megértik, részben már nincs mindig szükségük rám. Jancsi most már elmúlt 17 éves, már csinálja a jogsit. Arra készül, hogy sok fuvarozási feladatot átvesz majd tőlünk. Izgalmas, mert ez már megint egy újabb életszakasz!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Saját anyaságomról szóló korábbi bejegyzéseim ITT és ITT olvashatóak.

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!