Somogyi Eszter: Egy megrekedt élethelyzet mögöttes oka sokszor egy korábbi, feldolgozatlan veszteség

Vállalkozónői sorozatom mai alanya Somogyi Eszter gyászkísérő. Őt sem ismerem személyesen, de érdekelt a munkája és miután hallottam előadását a Nő álarcok nélkül konferencián, megkerestem. Magam is sokat foglalkoztam már a gyász témájával, magánemberként és újságíróként is; sőt, arról is írtam már, hogy szerintem miért érdemes segítő szakemberhez fordulni, s most őt magát is megkérdeztem erről.

Mesélj magadról, családodról, munkádról!

Budapesten születtem és majd’ negyven évig éltem ott. Békásmegyeren nőttem fel, ott jártam iskolába. Az érettségi után nehezen találtam a helyem, nem tudtam eldönteni, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Aztán jött egy ötlet az egyik barátnőmtől, hogy államilag támogatott titkárnőképző-képzést indítanak. Majd jött a felsőfokú ügyintéző tanfolyam; utána pedig a GATE VTI (mai MATE) agrármenedzser szaka. A három év után elkezdtem dolgozni egy távol-keleti cégnél. Sokat tanultam ott, de tudtam, hogy a távol-keleti vezetési stílus teljesen eltér az én értékrendemtől. Közben a Külkerre (mai BGE) is jártam, hogy legyen egy közgazdász diplomám, így lettem marketinges. Abban az évben, amikor befejeztem a tanulmányaimat, felvettek az Unileverhez. Több mint öt évet húztam le ott, trade marketing területen. Nagyon szerettem a munkámat és azt is, hogy sok emberrel dolgozhatok együtt, ugyanakkor a nagy nyomás miatt kiégtem, nem találtam a helyem. Utána volt egy üresjárat, amikor átértékeltem az életemet.

Ekkor került képbe a másokon való segítés; de még mindig nem volt hozzá elég merszem, hogy elkezdjek ezen a területen tevékenykedni. Így jutottam el a MagNet Bankhoz (akkori HBW Express Takarékszövetkezet). Marketingesként kezdtem, majd bankfiók vezetővé váltam. Aztán már jött a családalapítás.Férjhez mentem, Budapestről Gödöllőre költöztünk, ahol jelenleg is lakunk. Nagy szerelmem az asztrológia, 2002-ben volt a nagy találkozás. Azóta is töretlenül használom, viszont már akkor is éreztem, hogy ez nem elég ahhoz, hogy akik megkeresnek, azokat kézzel foghatóan támogassam. Közben éreztem, hogy nekem is jócskán megvannak a korlátaim. Így 2008-ban elkezdtem önismereti csoportokba: pszichodráma, bodywork, családállítás. Ekkor halt meg édesapám, így volt aktuális témám.

2010-ben született meg a nagyobbik lányom, és ebben az évben házasodtunk össze a kedvesemmel. 2012-14 között jártam fúziós családállítás képzésre. 2014 végén született meg a kisebbik lányom. 2016-ban részt vettem a gyászkísérő (akkor még gyászcsoport vezetői) képzésen. Utána pedig következett a pszichodráma. Tavaly megszereztem a pszichodráma asszisztensi papíromat is. 2019-ben beiratkoztam a SZIE Emberi erőforrás mesterképzésére, és reményeim szerint egy hónapon belül le is államvizsgázom. Még rengeteg tervem van, nagyon szeretek új tapasztalatokat szerezni, tanulni és több módszert is összefűzni. Úgy érzem, így még szélesebb körűen és hatékonyabban kísérhetem a klienseket.

Milyen személyes okok motiválták a szakmaváltást?

Eredeti szakmám: közgazdász. Multicégnél dolgoztam évekig, majd pénzügyi területen is kipróbáltam magam. Ugyanakkor már elég korán éreztem, hogy alapvetően emberekkel szeretnék foglalkozni, nekik segíteni. Így a segítő szándékú motiváció már aránylag hamar megmutatkozott.

Több haláleset is volt a családomban; és azt tapasztaltam, hogy abban az időben (15-20 évvel ezelőtt) még kevés volt a segítő szakember ezen a területen. Hamarabb mondták azt, hogy szedjek be valami pirulát, ha nem tudok aludni. Ezzel viszont nem tudtam azonosulni. A családomban transzgenerációs gyász is van, amivel a felmenőim nem tudtak foglalkozni, nem volt elég erőforrásuk hozzá (se belső, se külső). Aztán 2013-ban egy nagyon közeli barátnőm halt meg váratlanul. Egykorúak voltunk. Három kisgyermeket hagyott maga után. Teljesen lesokkolt a hír. Akkor már pont terveztem, hogy elvégzem a gyászkísérő csoportot, a friss élménnyel viszont úgy döntöttem, hogy várok még vele. Aztán megérkezett a második lányom, így 2016 nyarán jutottam el Singer Magdi gyászcsoport kísérői képzésére. A tavalyi év történései juttattak el oda, hogy teljesen ebbe az irányba forduljak és most csinálom. Szeretem ezeket a csoportokat. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a halállal, az elmúlással való ilyen intenzív szembesülés sokkal inkább segít abban, hogy az életet és az életemet jobban értékeljem.

Jellemzően kikkel dolgozol, milyen „tipikus” veszteségekkel szoktak hozzád fordulni?

Általában nők fordulnak hozzám. Jellemzően ők keresnek ilyen típusú segítséget. A férfiak nehezebben nyílnak meg, de ez nem jelenti azt, hogy ők kevésbé gyászolnának. Inkább azt mondanám, hogy másképp élik át a veszteségfeldolgozást, aminek része, hogy ők inkább az informális csatornákat találják meg (barátok, rokonok). A korosztály teljesen változó, a fiatalabb és az idősebb generációtól is megkeresnek. Amit tapasztalok – és ez lehet, hogy csak nálam igaz –, hogy általában olyan emberek keresnek meg, akik már valamilyen önismereti múlttal rendelkeznek (jártak valamilyen önismereti csoportba, esetleg ilyen foglalkozásúak is, például mentálhigiénés szakemberek). Ugyanakkor az is jellemző a hozzám fordulókban, hogy iskolázottabb személyek. Úgy gondolom, az embernek természetes vágya, hogy tegyen magáért, ha úgy érzi, nincs jól. Az, hogy ezt mennyire ismeri fel, és hogy képes-e megtenni az első lépéseket, ahhoz szükséges egyfajta tudatosság és bátorság is.

Általában haláleseti veszteségekkel foglalkozom, amibe beletartozik a pre- és perinatális veszteség is (magzatkori, illetve szülés körüli halálozás). Még két terület érdekel, és a közeljövőben remélem lesz is lehetőségem több tapasztalatot szerezni ezekben: a válással járó veszteségek feldolgozása és a munkahely elvesztésével járó lelki nehézségek átdolgozása. Az utóbbit azért is tartom érdekesnek, mert emberi erőforrás tanácsadóként tapasztaltam, hogy az álláskeresés egyik legnagyobb nehézsége a munkahely-vesztésből adódó önbizalomhiány (jó leszek az új munkahelyen?, kellek még máshol?).

Szerinted miért érdemes gyászkísérő / tanácsadó támogatását kérni?

Sokszor kiderül, hogy egy megrekedt élethelyzet mögöttes oka egy korábbi, feldolgozatlan veszteség. Mondok egy példát. Egy hölgy nagyon vágyik már egy gyermekre. Minden rendben van körülötte, van egy szerető férje, jó körülmények, mégsem jön a gyermekáldás. Mi lehet a gond? Lehet, hogy korábban volt egy vetélése, amire azt mondták az orvosok, hogy nem számít, majd jön hamar a következő gyermek. És mégsem jön. Vagy még mélyebb okok is előfordulhatnak. Például, hogy ő maga nem várt gyermek volt, így sejtszinten az maradt benne: nem jó a gyermekáldás. Ha pedig még jobban megvizsgáljuk a helyzetét, lehet, hogy a családi krónikából kiderül, hogy korábban valamelyik felmenőnél voltak gyermekhalálok és ez kihat rá is: nem mer teherbe esni, mert mi van, ha elveszíti a gyermeket. Ez a generációkon átívelő, transzgenerációs hatás, ami így fog megmutatkozni az ő életében. Természetesen nekem nem dolgom mindegyik „réteggel” foglalkozni, ugyanakkor egy-egy ilyen beszélgetés során egyfajta ajtót nyitok új elgondolások, megoldások, utak felé, ha a gyászoló partner ebben.

Tehát ha valami blokk van az ember életében, érdemes megvizsgálni, hogy okként meghúzódat-e amögött valamilyen lezáratlan veszteség. Mert ameddig ezeket nem engedjük el, nem gyászoljuk el, bizony elfoglalják a helyet az életünkben. Mint amikor elkezdünk szelektálni, és a régi dolgokat, amiknek már lejárt az idejük, kidobjuk. Nyilvánvalóan attól, hogy elengedjük a szerettünket, nem azt jelenti, hogy elfelejtjük. De az a cél, hogy az elvesztett ember nélkül is megtaláljuk a helyünket az új életünkben.

A gyászkísérés lehet egyéni vagy csoportos. Kinek melyiket ajánlod? És hogyan zajlanak az ilyen alkalmak?

Az egyéni és a csoportos alkalmaknál is van egy előzetes beszélgetés, amikor felmérem, hogy aki hozzám fordult, milyen helyzetben van. Elmondja a saját történetét a veszteségével kapcsolatban. Számomra fontos, hogy tudjam, milyen testi-lelki állapotban van az illető, mikor történt a vesztesége, és hogyan. Ebből már le tudom vonni, hogy tudok-e neki segíteni, vagy inkább ajánljak neki más szakembert. Az is fontos, hogy tudjam, jár-e másfajta segítőhöz, pszichológushoz, esetleg pszichiáterhez. Ezek nem kizáró tényezők, de a folyamat során akkor fokozottabban odafigyelek a személyre.

Az egyéni kísérés esetén előre meghatározott időpontokban, általában hetente egyszer találkozunk (jelenleg online) és az aktuális helyzetet beszéljük át (hogy van, mi történt az elmúlt héten). Szeretek feladatokat adni, mert az azokhoz való viszonyulás is megmutatja, hogy a gyászoló éppen melyik fázisban van és milyen lelkiállapotban. Jellemzően sokat segít az egyéni gyászkísérés, hiszen ott személyre szabottan, a gyászolóra fókuszáltan történnek a beszélgetések, zajlanak le a folyamatok. Ez lehet egy rövidebb folyamat, lehet tíz alkalom, de az is előfordulhat, hogy még tovább tart a segítségnyújtás. Sokban attól függ, hogy a gyászoló milyen élethelyzetben van, a gyásza melyik fázisba esik.

A csoport másképp segít: elsősorban a sorsközösség, ami összeforrasztja a csoporttagokat. Másrészt egymástól is hallanak, tanulnak megküzdési módokat. Új perspektívák mutatkoznak meg. Nekem ez az egyik kedvenc módszerem, mert kísérőként látom, ahogy megnyílnak egymásnak a gyászolók, megosztják örömeiket, bánataikat. A csoportok jellemzően 10 alkalmasak, de esetenként egy-két alkalommal bővülhetnek. A csoportnak van egy jól követhető tematikája, amit alapvetően betartok. Ugyanakkor, ha a csoportdinamika úgy kívánja, akkor eltérhetünk ettől a tematikától, mert azt vallom, hogy azzal haladjunk, ami van, ami a csoport többségét érinti, foglalkoztatja. Kéthetente szoktunk találkozni; ez a kissé elnyújtottnak tűnő időszak leköveti a gyászfolyamat természetes időtartamát.

Ezt kifejtenéd bővebben is?

Általában azt várja a környezet, hogy egy-két max. három hónapon belül a gyászoló lépjen túl a veszteségén. Ugyanakkor még a múlt században is hagyomány volt, hogy tartották a gyászévet. Ennek pont az is volt a lényege, hogy a veszteséget átélőnek legyen ideje elgyászolni azt, aki meghalt. Élje át az év összes ünnepét úgy, hogy az elhunyt személy már nincs mellette. Ez is segítette abban a gyászolót, hogy átalakítsa az életét, fogadja el: már sosem lesz semmi ugyanolyan, mint a halálesemény előtt.

A csoport egyfajta titoktartást köt; ez azt jelenti, hogy ami ott elhangzik, az ott is marad. Ezt szigorúan betartom és betartatom, hiszen így tudok olyan bizalmi légkört kialakítani, ahol a tagok bátran megnyílhatnak. A másik vezérelvem, hogy elfogadom, ami van: ha valaki éppen rosszkedvű, akkor azt, ha dühös, akkor azt. A csoporttagoknak ez nagyon felszabadító érzést szokott adni, mert így leokézom azt, ahogy vannak.

Van egy jellemző tévhit: a gyászcsoport arról szól, hogy sírunk és rosszkedvűek vagyunk. Ez egyáltalán nem így van: vallom, hogy a jó helyen használt humor rengeteg kreatív és teremtő energiát szabadít fel. Ez a gyászcsoportban is így van. Előfordul, hogy mélyeket hallgatunk egy-egy magvas gondolat után, de van, hogy nagyokat nevetünk. És igen, azért sírni is szoktak a csoporttagok.

Melyik volt a legnehezebb eseted és miért?

Tavaly volt egy olyan esetem, ahol baleset következtében meghalt egy gyermek, és az anyuka és a nagymama fordult hozzám. Talán azt elmondhatom, hogy a kezdeti lökést megadtam nekik, de tudom, hogy kevésnek bizonyult az én tudásom. Szerencsére az anyuka szakemberhez fordult. Remélem, hogy egyszer megtalálják a megnyugvást az életükben.

Mit tapasztaltál a járvány során? Könnyebben fordulnak az emberek gyászkísérőhöz/tanácsadóhoz most, hogy sokkal több a veszteségük? Lehet ezt egyáltalán online módon is jól/hatékonyan végezni?

A járvány alatt, a tavalyi első hullámban nehezebb volt dolgozni, mert még mindenkinek új volt a helyzet, mindenki kereste a helyét. Ráadásul én is itthon maradtam két gyermekkel, egy óvodással és egy iskolással. Úgyhogy az online tanulás volt az első. És az, hogy túléljük ezt az időszakot.

Azt tapasztalom, hogy talán könnyebben fordulnak hozzám az emberek; és ami viszont biztos, hogy sokkal hamarabb, mint a korábbi években. Korábban a gyászolók legalább két-három hónapot vártak a haláleseményt követően, mire eljutottak a csoportba. Most volt olyan, akinél még a temetés sem zajlott le, de már megkeresett. Úgy gondolom, hogy annyira felgyorsultak körülöttünk az események, és annyira nagy a nyomás mindenkin, hogy így próbálnak az emberek lelkileg könnyíteni magukon. Ennek olyan szempontból örülök, hogy egyre többen belátják: érdemes a veszteségfeldolgozással foglalkozni.

Jogos kérdés, hogy lehet-e online is annyira jó, mint személyesen. Én mindig azt mondom: más. A kettőt ne hasonlítsuk össze. Természetesen a személyes jelenlétnek sokkal több hozadéka van olyan szempontból, hogy a metakommunikációból sok mindenre következtethetek. Viszont azt is tapasztalom, hogy az online jelenlét mintha adna egyfajta anonimitást és ezáltal jobban megnyílnak a csoporttagok. Hiszen sok esetben előfordul, hogy a csoport ideje alatt és utána sem fognak személyesen találkozni. Így egyfajta idegenség megmarad közöttük, ami felszabadító is lehet.

Az online tér másik előnye a határnélküliség: szinte teljesen mindegy, hogy fizikailag éppen hol tartózkodik valaki, hiszen akár Ausztráliában is lehet, ha magyar idő szerint az előre meghatározott időpontban becsatlakozik a csoportfoglalkozásba. Nem tartom szerencsésnek, ha elkezdik címkézni, hogy az egyik jobb vagy a másik. Inkább azt mondanám, hogy mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Örülök, hogy az online tér lehetőséget ad arra, hogy folytassam ezt a munkát.

Mennyire megterhelő a munkád? Nem viszed haza mások gyászát?

Van, hogy egy-egy történet megterhel. Főleg, ha nagyon hasonló a saját életem egy-egy mozzanatához. Ezért én is gondoskodom magamról, hogy ne vigyem haza ezeket a nehézségeket. Azt viszont nem érzem, hogy magát a gyászt hazahoznám. Kimondottan jót tesz nekem ez a munka. És azt is megmutatja, hogy nekem hol vannak még olyan területek az életemben, amivel érdemes foglalkoznom.

Az külön felemelő érzés, amikor egy gyászolónál azt látom, hogy valami átfordul benne; és már másképp tekint akár az elhunytra, akár magára a folyamatra. Persze látványosabb lenne, ha mondjuk a folyamat végén valami „produktumot” is fel tudnék mutatni, de ez nem az a szakma. Az egyik korábbi csoporttag azt mondta, hogy az őszinteség luxusa, amit érzett végig. Azt hiszem, ez igazán beszédes visszajelzés erről a munkáról.

Kétgyerekes édesanyaként vagy vállalkozó. Hogy egyezteted össze a munkádat a családi életeddel?

A kisebbik lányom most fog iskolába menni, így több időm lesz a vállalkozásomra. Mivel a férjem is vállalkozó, ezért sok esetben én vagyok az, aki a gyerekekkel van. Ahol megoldható, ott a férjem átvállalja a háztartási munkák jó részét, szerencsém van ilyen szempontból. A munkám aránylag rugalmas, a kliensekkel is úgy tudom megbeszélni az időpontokat, hogy az nekik is és nekem is jó legyen. Annyi csoportot pedig nem vállalok, ami már megterhelő lenne időben a családom számára. Egyelőre úgy érzem, képes vagyok kezelni a helyzetet és ehhez kapok is segítséget a családomtól, nagyszülőktől is. A multis világból egy életre megtanultam, hogy mi a fontos számomra: a családommal való együttlét. Az élmények azok, amik egy életre megmaradnak, nem a tárgyak.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

(Fotók forrása: első és utolsó: Somogyi Eszter, közben: Pexels.)