Gondolatok a Szoptatás Világnapjára (hetére és minden napra)

Nemrég, augusztus elsején volt a szoptatás, pontosabban az anyatejes táplálás világnapja, és ha jól tudom, még tart az ezzel kapcsolatos világhét, így ha kicsit késve is, de leírtam idevágó gondolataimat én is. 

Többször is írtam már a témában, ebből két interjúalanyomat emelném ki, majd a magam háromgyermekes szoptatási tapasztalatait is megosztanám. Az egyik a Sződy Judit négygyermekes szoptatási tanácsadó, akivel két évvel ezelőtt, a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom Kopp-Skrabski-díj idei egyéni közönségdíja kapcsán beszélgettünk, a másik Földy Ferenc, aki édesapaként még előadást is tartott a a Parlamentben az apák szerepéről a szoptatás támogatásában. 

Sződy Judit még egyetemistaként kezdett a témával foglalkozni, szakdolgozatát is ebből írta, majd látva, hogy a kórházból kikerülve is nagy az igény a tapasztalatok megosztására, létrehozta az „Uzsokiban szültem” Facebook-csoportot. Ma már több mint ötezren vannak, számos szakértővel, akik önkéntesen támogatják a kismamákat, akik egyébként egymásnak is sokat segítenek. Szerinte: 

„Sajnos az anyákat érő információözönben keveredik a kétféle szemlélet: a korlátozó-ellenőrző, valamint a természetes szülés és az igény szerinti szoptatás gyakorlati elemei. Ez az egyveleg rengeteg tévhitet, hibás elméletet, elbizonytalanított anyát, nehéz egyéni, családi helyzeteket eredményez. Nagyon fontos megerősíteni a tanácstalan vagy bizonytalan anyákat, tudást, hitet és magabiztosságot adni nekik, hiszen az anyatejes táplálás fontossága tudományosan igazolt. Az anyatej kezdetben tökéletesen kielégíti a gyermek táplálékigényét, és immunvédelmének is fontos része; a szoptatás a csecsemő táplálásának és az anya-gyermek kapcsolat erősítésének természetes és optimális módja.”

A szoptatással kapcsolatos előnyök talán már egyre inkább közismertek, mégis a babák mindössze 40 százalékát szoptatják kizárólagosan 6 hónapos korig és csak 45 százalékuknál folytatják a szoptatást 24 hónapos korig. A szoptatási arányok pedig jelentős régiós és országon belüli eltéréseket mutatnak.

„Magyarországon még mindig túlnyomó többségben vannak azok, akik szeretnének szoptatni, tehát az ehhez szükséges akarat megvan, de a nem megfelelő információ és támogatás hiánya miatt sokszor elakadnak, elbizonytalanodnak. Az első pár hét egyébként is nehéz, hiszen ez már nem egy teljesen ösztönös, hanem főleg tanult folyamat. Olyan, mint a biciklizés: bele kell rázódni, közben vannak sérülések és mélypontok, ahonnan nagyon jól tovább lehet lendülni, ha van gyorsan és könnyen elérhető segítség, fizikai vagy lelki támogatás. A megfelelő segítség hiánya vagy a szemléletek keveredése viszont megnehezíti az anyák dolgát, legyen szó szoptatásról, hozzátáplálásról vagy bármiről.”

A megfelelő segítségnyújtás fontosságáról és a szoptatási tanácsadók visszás helyzetéről hosszasan beszéltünk az interjúban, a teljes szöveg ITT olvasható. 

*

Földy Ferenc nagyon praktikus tanácsokat fogalmazott meg arról, hogy miben tud egy apa segíteni a szoptatással kapcsolatban.

„Apa-kollégáimnak mondhatom: sok apró praktikával be lehet kapcsolódni, amivel támogatni tudjuk a szoptatást. Ilyen a logisztika – ehhez mi, férfiak nagyon értünk, legalábbis így gondoljuk. Az első a víz hiánya és pótlása. Az édesanya szoptatáskor gyorsan szomjassá válik, de felállni nem tud, mi viszont tudunk segíteni azzal, hogy viszünk neki egy pohár vizet, vagy időben odakészítünk egy palack ásványvizet. Hasonló helyzet, ha a szoptatás közben valamire szüksége van: telefon, pelenka, gyógykrémek, bármi. Fontos, hogy ott legyünk és lefoglaljuk a babát, amíg az édesanya előkészül, mert ehhez idő kell, a kicsi pedig rögtön enni akar. Feladatunk lehet abban is, hogy a „helyhez kötöttséget” enyhítsük. (…)

Segíteni tudunk a bevásárlásban, hogy addig is nyugodtan otthon lehessenek együtt a picivel, és abban is, hogy a szükséges helyekre – védőnőhöz, gyermekorvoshoz, gyógyszertárba – „háztól házig vigyük” őt. Segítség lehet a kicsik büfiztetése is. Külön érdemes megemlíteni a nem otthoni szoptatás támogatását. Ha jó idő van, és piknikezünk vagy nyaralunk, hasznos a strandsátor. Könnyen nyitható, és eltakarja a benne szoptató édesanyát az illetéktelen tekintetektől. Beszerezhetünk napvédőt is az autóra: létezik egyszerű, az oldalablakokra könnyen felrakható napvédő, aminek kettős gyakorlati haszna is van: árnyékot ad és mindent takar, hogy lehessen az autóban is a kényelmesen szoptatni. Ahol pedig sok a felesleges anyatej, és van kinek átadni, az apa segíthet a szállításban.”

Ő is említi a megfelelő támogatás fontosságát és annak hiányát, őszintén elmesélve, hogy feleségének milyen gondjai voltak első gyermeküknél és hogyan reagált erre szoptatós nővér („ezzel a mellel úgy sem fog tudni szoptatni”), majd jött egy védőnő, aki átsegítette a helyzeten. További részletek, a teljes beszélgetés ITT. 

*

És végül néhány gyakorlati gondolat a saját életemből. Nekem szerencsém volt, mindhárom gyermekem gond nélkül tudott szopizni első perctől és begyulladt melleim sem voltak. Viszont a tejem nem volt mindig elég (és megfelelő – igen, akkoriban még élt a tévhit: nem minden anyatej megfelelő minőségű/zsírosságú…). A két fő problémám a szoptatás ütemezésével és helyszínével volt kapcsolatos volt. Nem élt már édesanyám, akit megkérdezhettem volna, barátnőim is ugyanabban a cipőben jártak, mint én, és mindenkinek mást mondott a védőnője, így végül én az enyémre hallgattam és szigorúan három óránként szoptattam. Az első gyermekem mindig kapkodva evett, felét kibüfizte, így sokszor éhes volt, de látványosan nem sírt, sokat aludt és lassan hízott, így többször megkaptam azt a rokoni/baráti tanácsot, hogy biztosan nem elég a tejem mennyisége és minősége, pótolnom kellene tápszerrel, amint nagyon nem akartam. Az (ugyancsak oldschool) gyermekorvos minden alkalommal elmondta, hogy a gyermek nem alultáplált, de határeset, így végül nem írt fel tápszert, de lehetőségként mindig megemlítette, én pedig pánikszerűen reagáltam: nem szeretném, mert rettegtem, hogy akkor nem kell majd neki a tejem. (Fogalmam sincs, ezt honnan vettem és miért nem nyugtatott meg az orvosnő, hogy ez butaság.) Végül egy köztes megoldás született: egy Sinlac nevű szentjánoskenyérmag alapú pépet art fel, azt adtam, szigorúan kiskanálból, és csak napi egyszer, esténként. Az látszólagos alultápláltság és az összes görcsöm végül megszűnt a hozzátáplálással, de a mostani, néha igencsak mohó evés gyökereit valószínűleg babakorában kell keresni.

Mennyivel jobb/könnyebb lett volna, ha korábban hallok az igény szerinti szoptatásról! A szoptatást magát mindentől függetlenül nagyon tudtam élvezni, hiszen az összebújás minden perce meghitt élmény volt és mindhármójuknál másfél éves korukig tartott, de mennyivel jobb lett volna a fenti görcsök nélkül… A második gyermeknél már semmilyen korábban gyakran felbukkanó aggodalomra nem emlékszem, de azért igyekeztem rendszert tartani az anyatejes táplálásában (is), a harmadiknál viszont már fogalmam sem volt, aznap hányadszorra szoptatok… mégis, vagyis talán pont ezért teljesen jól fejlődött, sőt talán a legjobban…

Ugyanígy – gyerekről gyerekre – szűntek meg a szoptatás körülményeivel kapcsolatos aggályaim is. Az első gyermeknél kizárólag otthon, teljes csendben és nyugalomban, (és mint már mondtam, adott időben). Ha elutaztunk (mert azért utazgattunk), akkor ott is mindig elvonultam egy külön helységbe, és mindig volt nálam szoptatós póló végszükség esetére. (Örök emlék marad, amikor egyszer megálltunk egy benzinkúton az autóval, az esedékes szoptatás miatt és így belecsúsztunk az augusztus 20-i tűzijáték idejébe és alig jutottunk haza az útlezárások miatt.) A másodiknál már értelemszerűen nem lehetett a teljes csendet és nyugalmat tartani, és én sem ragaszkodtam a külön helységhez, de azért igyekeztem elvonulni. A harmadiknál már azt sem, de a szoptatás természetesen nála mindig „takarásban” zajlott. (És fotóim sincsenek róla.) Ennek oka kisebb részben a külvilág „fejlődése”, a szoptatás fontosságának és nyilvános helyszínen történő elfogadottságának növekedése, nagyobb részben saját görcseim oldódása és persze a tesógyerekek.

Természetesen sokat segíthet a hatékony „civil” szakértői támogatás, de talán még többet a rokonok/barátok kéretlen „jótanácsai” helyett az ösztöneinkre hallgatni. Nemcsak szoptatásban, hanem általában a gyermekekkel kapcsolatos döntéseinkben. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket – különösen, ha nincs a közelben (követendő vagy elutasítandó) nagycsaládi minta vagy szakmai segítség – egyszerűen nem lehet megúszni, meg kell élni, ahogy nem lehet második gyermeket szülni elsőre – pedig hányszor megfogalmaztam ezt magamban vágyként…

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró