Karanténtechnika – a túlélés egyik eszköze

Az a helyzet, hogy sem én, sem a férjem nem szeretjük a gépeket, a technikát. Nagyon nem. Sőt, a férjem rendszeresen elmondja, mennyire utál minden gépet –például, amikor elakad valamilyen technikai kihívásban.  Én nem mondok semmit, hanem azonnal segítséget kérek – egyszerűen nincs türelmem kitalálni, mi a probléma és főleg: mi a megoldás. Ezek után nem csoda, hogy lelkileg teljesen felkészültem arra: bezártságunk alatt emiatt állandó feszültség lesz itthon. Szerencsére nem így történt. 

Az első karanténhét tényleg kemény volt, amíg ki nem alakult valami  rendszer, ami nagyjából azóta is tart: kinek, mikor és melyik gépet és/vagy okostelefont kell odaadni. Persze azóta is előfordulnak „vészhelyzetek”, mint például ma délelőtt, amikor a nagyobbik fiamnak leadási határideje volt, amit le kellett volna fotózni, de a telefonommal a kisebbik fiam pedig épp egy videót készített technikából a kertben. (Férjem és az ő két telefonja nem volt itthon.) A gimis végül kreatívan (értsd: kínjában) úgy oldotta meg, hogy a számítógépén lévő kamerával fotózta le a házi feladatát. 

A rendszer mellett az is sokat segített, hogy a gyerekeink – velünk ellentétben – egyáltalán nem utálják a gépeket. Sőt, ha tehetnék vagyis ha megengednénk, egész nap használnák. Sokáig azt gondoltam, hogy az ilyenkor szokásos közhely – a gyerekek percek alatt megtanulják bármilyen digitális eszköz kezelését, sőt akár javítását is – az enyémekre nem vonatkozik, mert nincsenek kütyüik – még telefonja is csak a gimisnek van és is buta –, nincs tévénk és semmilyen más digitális technikai eszközünk. Az itthonlét alatt mindenki kapott egy-egy használt számítógépet, de korábban gépe csak a gimisnek és szigorúan csak tanulási célból. Így például a videojáték-lehetőségük abszolút minimális volt, csak hétvégén, csak az én telefonomról és csak nagyon korlátozott ideig. Ennek ellenére nagyon gyorsan belejöttek a gépek használatába és az online tanulásba is. Van néhány online különórájuk is: az ovisnak az angol és a balett, a sulisnak a karate, a gimisnek a tanulásmódszertan és a pszichodráma-foglalkozás; ezekkel sincs semmi gond. És mivel videojátékozás most már hétvégén sincs, épp az online tanulás miatt, sokkal többet vannak/vagyunk a kertben, mint valaha, illetve játéknak kitalálták a közös filmkészítést. Ahogy már meséltem, nem minden vita nélkül, de csuda jópofa kisfilmeket készítenek, nemcsak házi feladatként, hanem nekünk, családi esti házimozi céljára. 

És hogy mi van velünk, felnőttekkel? A technikát és a gépeket továbbra sem szeretjük, csak használjuk. Újdonság, hogy most nemcsak a munkánkban, hanem a magánéletünkben is. Az online misék mellett ugyanis én heti kétszer online gerinctornára járok, esténként vagy hétvégén online színházat nézünk, és a korábbi terápiás foglalkozásainkat sem hagytuk abba. És persze időnként (együtt vagy külön) felhívjuk családtagjainkat, barátainkat telefonon vagy számítógépen. Bármennyire elképzelhetetlennek tűnt korábban, mára egészen belejöttünk az online kapcsolattartásba, úgy értem, a magánéletünkben is. Azt meg egyáltalán nem baj, hogy – bizonyára a kevesebb munka/megbízás és a jóval kevesebb program miatt– összességében jelentősen kevesebb a külső kapcsolattartás. A csend, a befele és a család fele fordulás jót tesz – átmenetileg mindenképpen, de talán hosszabb távon is. 

SEMMI nem pótolhatja a személyes találkozásokat, az egymás szemébe nézést, az öleléseket, a meghitt beszélgetéseket és szenvedélyes vitákat, összenevetéseket vagy épp közös sírásokat, ahogy a személyes valós, offline stb. élményeket sem, de most átmenetileg ez is megteszi. Segít a túlélésben és a technikától ennél több talán nem is várható. Részemről legalábbis biztosan nem. 

A fenti írás a BloggerKépző #irjotthon kihívására készült. #atechnikahogykihasználom

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró