Az izoláció önmagában nem betegség, de rengeteg betegségnek a melegágya – szakértők a járvány második hullámának pszichés hatásairól

A Bethesda Gyermekkórház Gyógyító Magazinjának őszi lapszámában Hirsch Anikó pszichiáter főorvosnőt kérdeztem a járvány első hullámának pszichés hatásairól a családokra. A hamarosan megjelenő téli lapszámban Erőss Rebeka klinikai szakpszichológussal és Radnai Johanna tanácsadó, katasztrófa- és kríziskezelő szakpszichológussal folytatjuk a beszélgetést a második hullám hatásairól. A lapból helyhiány miatt kimaradt gondolatokat örömmel közlöm a blogomon.

Először beszéljünk arról: a krízis és a stressz szükséges része az életünknek és akár jó is lehet. Igaz ez?

Johanna: A pszichológia klasszikus válasza erre a kérdésre: ha nem lenne a stressz, akkor a kardfogú tigris bekapott volna minket anno. A stressz tehát természetes reakciónk minden olyan külső körülményre, ami a az általános, kiegyensúlyozott lelkiállapotunkat megrengeti, abból kimozdít. Háromféle alapreakciónk van: nekimegyünk, elfutunk vagy lemerevedünk. Így változtatunk (vagy nem) az adott helyzeten, ezek segítenek (vagy nem) a túlélésben, és ösztönöznek arra (vagy nem), hogy kitaláljunk új dolgokat és egy adott rossz helyzetből kihozzuk a lehető legjobbat. Mindannyian ismerjük mindhárom állapotot. A kardfogú tigrissel szemben a futás volt a legcélszerűbb, de voltak, akik nekimentek. A járvány során is mindhárom reakció mindenki viselkedésében megjelent. A reakció az adott helyzet és az adott ember személyiségétől függően alakul.

Rebeka: A járvány során elindult egy megküzdés, egyéni és társadalmi szinten is, viszont a munkánk során inkább azzal szembesülünk, amikor ezek a folyamatok megrekednek. Az egészséges megküzdés nem kerül hozzánk; ha valamely megküzdési stratégia úgymond maladaptív túlsúlyba kerül, akkor kell nekünk segíteni.

Johanna: A lélektani krízist csak egy záros határidőig hívjuk krízisnek, mondjuk 6-8 hét alatt lezajlik, krónikus krízis nincsen. Ha ezalatt nem oldódik fel, akkor egy súlyosabb következményekkel járó folyamat indul el. Ebben vagyunk most mindannyian, amiben a saját működésmódunk, megküzdési stratégiánk vagy tud segíteni vagy éppenséggel hátráltat.

Rebeka: Fontos tudatosítanunk: tíz hónap után még mindig krízishelyzetben vagyunk. Mindenkinek más az egyéni története, ami egyéni realitásokat teremt és ezeket nagyon nehéz, gyakorlatilag lehetetlen egységesen kezelni, hiszen megszűntek vagy lényegesen csökkentek a korábbi biztos referenciapontok.

Johanna: Adaptálódtunk már egyszer tavasszal – merthogy ilyen az ember, próbálkozik – aztán jött egy lazább nyár, utána pedig újra egy korlátozásokkal teli ősz. Viszont tavasszal nem volt ennyire vészes a helyzet, mégis szigorúbb korlátok között éltünk, most pedig a járványügyileg intenzívebb időszak ellenére lazábban. És azt sem tudjuk, mi vár még ránk, hogyan alakul át az életünk. A korlátozások folyamatos frusztrációt okoznak mindenkiben, aminek következményeit még nem tudjuk felmérni.

Rebeka: A felnőttek most sokkal jobban be vannak zárva, mint tavasszal: elveszítették a munkájukat vagy online dolgoznak. És ebből megint nagyon nehéz lesz kilépniük; karácsony után még kevésbé van, ami előrehúzza őket. A terápiáink során látjuk, hogy egyes családoknak mennyire nehéz az újabb változás kifelé. Ez azért is fontos, mert az izoláció bár önmagában nem betegség, de rengeteg betegségnek a melegágya.

Munkátok során azért találkoztatok pozitív hatásokkal is?

Johanna: Belelátni egy izolálódott család életébe nehéz, de halljuk a hozzánk járóktól, hogy épp az összezártság miatt látnak rá olyan tényezőkre, amikre eddig nem. Ha akarjuk, ez a járvány pozitív hozadéka.

Rebeka: Konkrét példa: egy tanulási nehézséggel küzdő gyereknél a szülők azt gondolták, hogy lustaság van a háttérben, de amikor elkezdtek együtt tanulni vele, akkor jöttek rá, hogy ennél többről van szó. Fontos észrevenni, hogy önmagában a járvány, a krízis, a stressz sok családban hozhat pozitív változásokat.

Johanna: Nagyon fontosnak tartom elmondani: rosszul lenni, rosszul megélni egy helyzetet – ahogy egyébként jól lenni és jól megélni is – ér! Ér megélni és ér beszélni róla. Ettől nem vagyok sem rossz, sem hibás vagy bűnös. Viszont optimizmust mutatni akkor, amikor kétségbe vagyok esve, nem jó, nehéz és túl sok energiát elvisz, gyengíti az immunrendszerünket. Hogy mit tudunk kezdeni a helyzettel, magunkkal, nagy tárháza van, azaz sokféle lehetőségünk van megküzdeni a nehézségekkel, feldolgozni a veszteségeket.

Rebeka: A veszteségek nem egyformán érnek minket, ráadásul mindenki másképp reagál akár ugyanarra a helyzetre is, ezért nagyon fontos, hogy elfogadással forduljunk egymás felé. És ez vonatkozik a felnőttekre és a gyerekekre egyaránt, hiszen a veszteségeket, a nehézségeket az utóbbiak ugyanúgy megélik.

Mennyire változott meg a ti munkátok a járvány első, illetve második hulláma során?

Johanna: A gyerekekkel való munkánkban benne vagyunk mi is, a mi félelmeink, a saját megküzdésünk és a sérthetetlenségünkbe vetett hitünk… Ugyanakkor tudjuk: nekünk most másoknak kell segítséget nyújtani és erre külön energiákat kell fordítani. Ez sok rugalmasságot és kreativitást kíván. A munka egyébként nem állt le, ahogy tavasszal sem. Most azonban elképesztően sok szülő/gyerek fordul hozzánk, úgy tűnik, kezd elfogyni a tűrőképesség…

Rebeka: Az előző hullámban sokan nem mertek jönni, a kórház veszélyes helynek tűnt, most viszont – különösen az oltások miatt – biztonságos helynek tartják. Újra megnőtt irántunk a bizalom és ahogy említettük: a járvány sokat nehezített a hozzánk járó, pszichés problémákkal küzdő gyermekek helyzetén, most valóban rengetegen jönnek. Én egyébként nagyon örülök, hogy újra rendszeresen bejárhatok; nekem nagyon sokat jelentenek a személyes találkozások, mind a kollégákkal, mind a gyerekekkel.

Johanna: Ezt én is meg tudom erősíteni. Munkánk 80-90%-ban újra személyesen zajlik, csak néhány család ragaszkodik (továbbra is) az online terápiához. Ez rendben van; sok mindent lehet online, de nem mindent. Sok információ elveszik, ahogy már említettük. Ezért mi az élő munkában hiszünk, ebben szocializálódtunk.

Rebeka: És igen, mi is nagyon sokat tanultunk rugalmasság terén. Megtanultuk, hogy nem kell befeszülni, sokszor van helye az online működésnek, mert biztosan jobb mint a semmi, de a mi munkánk során valóban elengedhetetlen a személyes kommunikációs csatornák használata.

Egy utolsó, előremutató gondolat a járvány utáni időszakot illetően?

Rebeka: Én azt tudom mondani, vírus ide vagy oda, lesz holnap, lesz jövő hét és lesz nyár. Lesz felvételi, lesz érettségi és lesz jövő tanév. Lesz beteg, lesz munka. Rugalmasan kell tervezni, nem konkrét időpontokat, hanem célokat kitűzni. Elfogadni azt is, ha nem a terveink szerint alakul és szükség esetén módosítani rajtuk.

Johanna: Szerintem ez egy korszakváltó időszak az emberiség történetében. Hogy hogyan emlékeznek majd rá a gyerekeink-unokáink, azt nem tudom, mert még ilyen nem volt. Pontosabban világjárvány volt, de ilyen szinten még sohasem látunk rá a folyamatokra. És ebből sok jó dolog is kihozható az egyén és a közösség szintjén. De forgatókönyveket adni rá nem lehet, mert mindannyian mások vagyunk. Tudom, a konkrétumok mindig jobbak, de nem tudunk 10+1 szabály-jellegű tanácsokat adni, sem a jelenre, sem a jövőre nézve.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!