Néhány gondolat az örökbefogadásról
Mindig is érdekelt az örökbefogadás témája. Mai napig élénken emlékszem arra a gyerekkori érzésemre – ami, mint később megtudtam, a legtöbb gyerekben megfogalmazódik – , hogy biztosan én is örökbefogadott gyerek vagyok, azért nem értenek meg és/vagy szeretnek a szüleim… Aztán persze kiderült, hogy nem így van, de engem továbbra is érdekelt azok sorsa, akiket viszont tényleg örökbe adtak/fogadtak.
A tágabb családomban nem volt örökbefogadás (legalábbis én nem tudok róla), így sokáig nem találkoztam valós történetekkel, csak legfeljebb filmeken, de azokról azt éreztem: túlságosan felszínesek. Először akkor szembesültem vele, amikor néhány barátnőm örökbefogadás mellett döntött, majd amikor a Heti Válasz Műhelyben felkértek interjú készítésére egy erről szóló kötethez (Mindenkinek jár a család). Interjúalanyom révén nemcsak az örökbefogadás személyes oldalát ismerhettem meg, hanem az egész rendszerbe is beleláthattam, hiszen Mártonffy Zsuzsa nemcsak örökbefogadó szülő, hanem az örökbe.hu blog létrehozója, aki a könyvbemutatón zajló szakmai beszélgetést is vezette, akivel később újabb interjút készítettem, és a beszélgetéseink hatására több örökbefogadásról szóló cikket is írtam.
A Zsuzsával készült második interjúm címe: „Nem szabad skatulyákban gondolkodni”, ami az ő blogos tevékenységének és magának az örökbefogadásnak is talán a legfontosabb üzenete. Egyrészt azért, mert minden gyerek más és más és bizonyos megnyilvánulások, viselkedések és személyiségjegyek nem feltétlenül azért vannak, mert az adott gyerek vér szerinti vagy örökbefogadott; másrészt azért, mert sok téveszme kering az örökbefogadással kapcsolatban, amelyet egy részét az idők során lassan sikerült helyére tenni, de még így is bőven van tennivaló ezen a téren. Erről tanúskodik Zsuzsa nemrég megjelent írása, amely a felkészítő tanfolyam tervezett eltörlése ellen érvel, többek között így:
„A mai örökbefogadott gyerekek, fiatalok más szemléletben nőnek fel. Kezdettől tudják, hogy őket egy másik néni szülte, nem is emlékeznek traumaként ennek megtudására, mert ebben a tudatban nőttek fel. Nincs titok, nincs hazugság, ettől még persze megvan annak a fájdalma, hogy ők kiestek a vér szerinti családból, de a szülők ebben kísérik őket, és ez nem csorbítja szülői érdemeiket, ez a téma nem szétválaszt, hanem összeköt. (…) Ebben a változásban nagy része van a felkészítő tanfolyamnak, ami 2003 óta kötelező az örökbefogadók számára. Ennek egyik központi témája, hogy a gyereknek tudnia kell, őt örökbe fogadták, a szülők arra is kapnak tippeket, erről hogyan beszélgessenek a különböző életkorokban. Emellett segít azt is tisztázni, mivel jár a különböző életkorú, egészségi állapotú gyerekek örökbefogadása, 2-3 testvéré, vagy éppen cigány származású gyereké.”
Az Örökbe.hu blog sok szemszögből mutatja be az örökbefogadás lépéseit és szereplőit. Van egy szülői generáció, aki már a blogot olvasva jelentkezett örökbefogadásra, és azóta hozzájuk is megérkezett a gyerek. Zsuzsának így sikerült elérnie, hogy a magyar családok kicsit jobban eligazodtak a témában. Korábban személyesen, most online módon rendszeresen találkozik is az olvasóival. Szerinte az Örökbe-olvasók elfogadóbbak az átlagnál, hiszen többen vállaltak közülük idősebb vagy roma gyereket, ami mutatja, hogy információk, történetek átadásával is lehet a szemléletet formálni. Nemrég Zsuzsa úgy döntött, a blogon túli szélesebb közönséghez is szeretné elvinni a témát, így megjelent Akiknek két anyja van című interjúkötete. A 300 oldalas könyv tartalmaz interjúkat az örökbefogadás minden érintettjével (örökbefogadók, örökbe adó szülők, örökbefogadottak, nevelőszülők, szakemberek), ad egy kis betekintést az ő családja életébe és van benne egy összefoglaló arról, hogyan is működik az örökbefogadás Magyarországon. Én még nem olvastam, de mindenképpen el fogom!
Addig is, íme néhány részlet örökbefogadókkal és egy örökbe nem adott gyermek édesanyjával készült saját interjúmból:
- „Ahogy teltek az évek, egyre kétségbeesettebben és a kívülállók számára érthetetlen módon vágytam még egy kisbabára. A férjem akkor vetette fel újra az örökbefogadás gondolatát. Nekem sokáig, közel egy évig tartott, mire túlestem azon, hogy fogom-e tudni szeretni a más anya által szült, más szagú gyermeket. Amikor belefogtunk a felkészülés nem rövid folyamatába, és meglepően hosszú ideig, három évig vártunk, akkor sem szűntek meg teljesen a kétségeim. Azok akkor tűntek el, amikor kezembe vettem…” (A teljes interjú ITT olvasható.)
- „Sosem fogom elfelejteni, amikor a kapun kitoltuk a „nagyvilágba”, és ő szorosan belecsimpaszkodott az ujjamba. Nem szólt és nem csinált semmit – csak az ujjamat fogta, de a szívemet szorította.” (Teljes interjú ITT.)
- „Mindig is meg akartam szülni és tartani a kisbabát – mondta –, csak a férjem és anyósom nyomására indultam el egy másik úton. A szülés és a kisbabám látványa megerősített abban, hogy megtartsam őt, de addigra már beleegyeztem, hogy az örökbefogadók bejárhatnak a babához a kórházba, ezért engem a megindított, császáros szülés után két nappal hazaküldtek.” (A teljes írás ITT olvasható.)
Antal-Ferencz Ildikó
Szabadúszó újságíró