Milyen élményt tudott nyújtani az online élő színház?

A Madách Színház állítólag a világon elsőként hozott létre online, élőben közvetített színházi előadást. Először az Örökké fogd a kezem címűt Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter főszereplésével, Szirtes Tamás rendezésében, majd a Jövő veled ugyanitt címűt Kovács Lotti és Szemenyei János előadásában, Harangi Mária rendezésében. Mindkettőt láttam, így már van válaszom arra a kérdésre, hogy teljesülhet-e a Madách Színház célja: a megváltozott körülmények között is teljes élményt nyújtani a nézőknek.

Az első kihívás az ötlet elfogadtatása volt a három gyermekünk számára. Nem értették, hogy ők miért nem nézhetik, vagy miért nem jöhetnek be közben „csak egy kicsit belepillantani”. Az első előadásnál valószínűleg csak unatkoztak volna, a másodiknál viszont valószínűleg nem akartak volna kimenni a szobánkból, úgyhogy nem kockáztattunk:  nem engedtük be őket. Cserébe fennmaradhattak, amíg véget értek az előadások, mindenki a saját szobájában elvonulva olvasgathatott és aztán egy-egy anyai jóéjtpuszival és öleléssel gazdagabban elalhatott fél10-10 óra között (júniusban ez már belefér 😉 ). 

A második kihívás az időre elkészülés volt. Nyolc órakor mi általában a vacsora és a fürdés között félúton vagyunk, most pedig fel kellett pörgetni az esti szeánszokat, ami nem volt könnyű, mert a gyerekek mindent kitaláltak, hogy kifussunk az időből. Emiatt fel kellett nekik ajánlani valamit: ha igyekeznek, másnak együtt nézünk meg egy családi filmet. Ez hatott, „odaértünk”.

A harmadik kihívás a férjem ébren tartása volt. Ő, amint az ágyára/ágyába kerül, még ülő helyzetben is két másodperc alatt el tud aludni, ezért rendszerint a nappaliban szoktunk filmet nézni vagy beszélgetni, ha már elaludtak a gyerekek. Most viszont a 8 órai kezdés miatt muszáj volt a hálószobába menekülni, csak ott volt biztosított, hogy nem nyitnak be „véletlenül”.

Anton Csehov és Olga Knyipper szerelmes levelezésének bemutatásakor férjem már az első percekben elszenderedett – úgy tűnik, rá ilyen hatással van mások szenvedélyes szerelme, khm –, de végül mégiscsak sikerült erőt vennie magán és ez csakis a két zseniális színésznek köszönhető, akik másfél órára valóságos Olgává és Csehovvá változtak, és egy zöld kanapén ülve, néha egymás felé, néha egymásnak háttal, néha pedig a kamerának beszélve, hangjátékukkal, arckifejezésükkel és ezzel a minimális mozgással képesek voltak végig fenntartani a feszültséget. Még a férjem érdeklődését is. Ez talán valamelyest a forgatókönyvnek és a rendezésnek is köszönhető, hiszen a darab a két szereplő hétköznapi életére és drámájára fókuszál, a hangsúly nem a nagyságukon, hanem az érzelmeiken, vívódásaikon és az esendőségükön van. A 19. századi világirodalom egyik legjelentősebb írójának és a kor ünnepelt, az írónál 10 évvel fiatalabb színésznőjének szerelme ugyanis sok nehézséggel találkozott: környezetük ellenszenve, korkülönbség, fizikai távolság (Moszkva, Jalta, Badenweiler) és a férj tüdőbetegsége. 

Az előadás helyszíne a színészek otthona, és az élő közvetítéssel készült előadás – bár nem tudta kizárni a külvilágot, mint egy színház esetén –, de talán még közelebb is hozta a szereplőket, mint egy színpadi műsor. Egy idő után el is felejtettük, hogy a hálónkban vagyunk, ők pedig a nappalijukban, hiszen egyre inkább az az éreztük: ott vagyunk velük, fizikailag és lélekben is.

Ezt az „benne vagyunk a darabban”-érzést sikerült megteremtenie a másik előadásnak is. A kezdés előtti kihívások ezúttal egy picit könnyebbek voltak – a gyerekeink beletörődve vették tudomásul, hogy megint gyorsan kell vacsorázni, mert anya és apa színházba mennek a hálószobába –, de azért most is kitartóan próbálkoztak az időhúzással és a belenézéssel. Férjem most is azonnal alvópozícióba helyezkedett, de meglepődve vettem észre, hogy ezúttal sem aludt el. Sőt, a végén kijelentette: bár számára eddig ismeretlenek voltak, ők is nagyon jó színészek, és bár a darabot már láttuk egyszer, izgalmas volt másodjára is. 

Az előző előadás statikus beállításához képest a Jövőre, veled, ugyanitt sokkal mozgalmasabb, a beszélgetéseket gyakori, de továbbra is egyetlen helységen belüli jövés-menéssel és szerelmeskedéssel színesítették. Az alaphelyzet – két házasember szerelmes és szenvedélyes kapcsolatot tart fent 20 éven át, kizárólag évente egy-egy hétvégére szóló találkozás révén és anélkül, hogy a házasságuk emiatt zátonyra futna – most is nagyon elgondolkodtatott, és eközben egyáltalán nem zavart, hogy nem egy színházban ülünk, hanem a hálónkban. 

Ahogy az előző darabnak, ennek is nagy erénye, hogy miközben csak két szereplővel és csak egyetlen helységben játszódik, hiteles kor- és kórképet nyújt adott időszakról: a 19. századi Oroszországról illetve a 20. századi Amerikáról. Az elsőben a levelezésekből derülnek ki a háttéresemények, a másodikban a beszélgetésekből, a női ruhákból és a jelenetek közötti poszterszerű képekből, amelyek minden év legfontosabb világeseményeit sorolják fel. Na, és majdnem elfeledkeztem a zenéről: az elsőben drámai zongorajáték, a másodikban amerikai zenei slágerek segítették idő- és térbeli utazásunkat. 

Ahogy korábban írtam, már nagyon hiányzik a valós színházi és moziélmény – és a veszélyhelyzet hivatalos megszűnése óta naponta várom/lesem a szabadtéri színházak megnyitását -, de addig bármikor szívesen megnéznék egy hasonlóan jó témájú és profi színészek által előadott, online élő lakásszínházat. Merthogy a színház alapvető funkcióját – kulturális élményt és lelki táplálékot nyújtani, szórakoztatva elgondolkodtatni és elgondolkodtatva szórakoztatni – átmenetileg ez is betölti. A Madách honlapján egyelőre nem láttam új előadást, remélem a sorozat nem szakad meg, illetve lesznek máshol is bátor vállalkozók.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró