Isten áldjon, drága Ómi! 

Anyai nagyanyám – a „városi” nagyim – ma lenne százegy éves. Ómi  –  németesen így hívtuk  – életem meghatározó szereplője volt és marad is. Talán túlságosan is meghatározó. Utólag kicsit árnyaltabban látom az ő lelki örökségét (gyermekkoromhoz képest), mindenesetre tény: ő volt a „kedvenc” nagymamám, akitől nagyon sokat kaptam. Imádkozni ugyan nem ő tanított meg (az a „falusi” nagyanyám volt), de a hétköznapi élet más területein számíthattam rá. Mellette tanultam meg például olvasni vagy sütni. 

Amikor legutóbb édesanyámról emlékeztem meg, összeírtam a tőle kapott örökségemet. Így folytatnám most az ő édesanyja esetében is. Nagymama korából élénken emlékszem minden közös élményünkre, de korábbi élete eléggé hiányos a számomra. Nehéz múltjáról nem sokat mesélt és sajnos én sem kérdeztem, amit utólag már nagyon bánok. Gyerekként a jelene érdekelt, felnőttként már a múltja is, de engem viszonylag korán elsodort az élet otthonról, és amikor lett volna időnk és alkalmunk beszélgetni, ő már nem élt. Nemrég döntöttem el, hogy fiát, a keresztapámat alaposan kikérdezem majd a „fehér foltokról”, de sajnos nem sikerült: Kolozsváron a járványhelyzet miatt még mindig nagyon kell vigyázni az idősekre, így csak integettünk egymásnak az ablakból/utcáról, de nem beszélgettünk. Talán jövőre. Most csak röviden rákérdeztem náluk Ómi felmenőinek származására. 

Amit tudtam/megtudtam: Temesváron született, sváb származású felmenőktől, majd Brassóba került és ott ment férjhez apai ágon székely, anyai ágon szász származású nagyapámhoz. Temperamentumos, életvidám fiatal lány volt, aki szeretett például kórusban énekelni és színpadon szerepelni, elmesélése szerint fiatalon még a színjátszással is kacérkodott, de élete végül másként alakult. Nagyapám könyvelő volt, annak megfelelő nagyon precíz és nagyon racionális személyiséggel, így elképzelhető, hogy nagymamám nem igazán tudott a művészetre nyitott nőként kiteljesedni mellette. Színésznő mindenesetre nem lett. De azt viszont tudom, hogy szerették egymást, hogy kalandos úton szöktek át Kolozsvárra, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták, hogy szó nélkül tűrte, amikor nagyapám aranyórákba fektetve elveszítette minden pénzüket a háború idején, és amikor férje halálos beteg lett, gondosan ápolta és elgyászolta őt.

Nincsenek hétköznapi történeteim tőle a háború alatti időszakról sem, pedig biztosan nem lehetett könnyű, hiszen első gyermeke ’44-ben született. Közel ötvenévesen özvegyült meg, és gondoskodott tovább gyermekeiről, keresztapámról és édesanyámról, amíg azok megnősültek/férjhez mentek (és még utána is), illetve gondját viselte ugyancsak özvegy édesanyjának. Nagyon büszke, hogy lánya bejutott az egyetemre (ahol megismerte apámat). Érdekes módon szüleim útja visszavezetett Brassóba, én is ott születtem, majd miután három éves korom körül Brassóból Sepsiszentgyörgyre költöztünk, két év múlva Ómi is odaköltözött édesanyjával együtt, hogy közelebb legyen a lányához. (Előtte Kolozsváron élte átlagos dolgozó-, majd nyugdíjas életét és támogatta fia családját.) Dédanyámra – akit ugyancsak németesen Kukinak becéztük – jól emlékszem, sokat játszottunk együtt. Például kedvenc közös szórakozásunk a gombos-boltos volt, amikor kiraktuk az összes színes gombot és árultuk egymásnak. Ha sok színes gombot látok együtt, mindig ő jut az eszembe.)

Nagymamám nem messze lakott tőlünk Sepsiszentgyörgyön és sokat volt nálunk (talán túlságosan is), főleg hétvégén, olyankor segített édesanyámnak főzni-sütni, amit ő örömmel fogadott, mert – ahogy én is – sosem szeretett igazán főzni. Szívesebben foglalkozott bármi vagy bárki mással, például velünk gyerekekkel s nagyon szeretett olvasni, kirándulni, viszont ő – ellentétben velem – nem tehette meg, hogy hétvégente nem főz. Édesanyám halála után én őrzöm kézzel írt receptes könyveit, benne azzal a három süteménnyel, amelyeket édesanyám halála után ő tanított meg nekem, amelyek mindig rá fognak emlékeztetni, és amelyeket családanyaként minden karácsonykor és húsvétkor elkészítek a gyerekeimmel. Arra is emlékszem, hogy minden süteményből dupla adagot készített, hogy a felét elküldje Kolozsvárra, a kolozsvári unokák számára. (Édesapám bizonyára nem volt annyira lelkes anyósa gyakori jelenlététől, például azért sem, mert Ómi nem tartotta magában határozott véleményét a világ és a család dolgairól, de valahol neki is kényelmes volt ez a felállás, úgyhogy végül is jól megvoltak, például szívesen elpolitizálgattak együtt.)

De nemcsak ő volt sokat nálunk, hanem én is nála. Mivel szüleim dolgoztak, elemi iskolásként minden nap hozzá mentem iskola után, nála töltöttem a délutánt. Ő velem tanult, én segítettem neki, például tésztát gyúrni vagy befőzni; közben persze beszélgettünk is, de inkább a jelenről és rólam, jóval kevesebbet az ő traumákkal teli életéről. Emlékszem, annyira szerettem nála lakni, hogy ha otthon feszültség volt, mindig odamenekültem hozzá. Pedig egyáltalán nem volt az a nagyon békés, jóságos, állandóan ölelgetős nagymama. Sőt, sokszor még kedvesnek sem volt nevezhető, inkább volt szókimondó és szigorú, néha még kifejezetten nyers is; emlékszem, párszor jól megríkatott, de valahogy mégis nagyon ragaszkodtam hozzá. És ő is hozzám. Ezt akkor nem mindig éreztem, de utólag tudom. Mind a négy unokájára nagyon figyelt és büszke volt, de talán velem „vesződött” a legtöbbet. Nem kevésszer szidott le (szerinte) nem megfelelő viselkedésemért, sőt, nem könnyű természetemért is. Vannak mondatai, amelyek azóta sokszor, néha még most is visszhangzanak a fülemben – néha támogató figyelmeztetésképpen, néha erős önkorlátozásként.

Lánya halála után bizonyára összetört, mégis hihetetlenül erősen tartotta magát előttünk. Nem emlékszem arra, hogy sírt volna. (Ami persze nem jelenti azt, hogy akkor vagy később nem tette, mindenesetre nem sírtunk egymás vállára borulva.) Később maga kérte, hogy öregotthonba kerüljön, először csak napközi ellátásra járt be, majd be is költözött, mert nem akart a családtagok terhére lenni. Az otthonban láthatóan jól érezte magát, életvidám lakó volt, akire gondozónője is szeretettel emlékszik. Egyszer még fel is lépett a házi előadáson – ő volt Hófehérke, ha jól emlékszem –, így lánykori álmának is hódolhatott újra egy kicsit. Kedvenc nagymamám erős, sőt kemény, de határozott és csodálatra méltó nőként marad meg tehát emlékezetemben, akinek erejéből, keménységéből (és szigorából) bizonyára én is örököltem valamennyit. (Talán túlságosan sokat is.) Ahogy a család iránti szeretetből, ragaszkodásból, gondoskodásból is, amiért nagyon hálás vagyok neki.

Isten áldjon, drága Ómi! Nyugodj békében. Hiszem, hogy most már újra együtt vagy a szüleiddel, a férjeddel és a lányoddal. 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró