Elkezdődött és reméljük, még jó sokáig tart!

Mármint az iskola. Tegnap három iskolást indítottunk útnak, akik közel hat hónapja várnak erre (nyaralás közben természetesen kevésbé, de előtte-utána annál inkább), és velük együtt persze mi is. Milyen gondolatok jártak a fejemben, amikor az első (offline) iskolás napra készültünk és most, hogy túl vagyunk rajta, de nem tudjuk, mi vár még ránk?…

A gyerekek végre mehetnek óvodába-iskolába, de a körülmények egészen mások, mint legutóbb voltak. Az ovisok (és szüleik) előnyben vannak, hiszen ők ezt már a nyár folyamán gyakorolhatták, a sulisoknak viszont nagyon sok újdonsággal kell most szembesülniük. Ugyanaz tehát a helyszín, az osztálytársak és a tanárok, mégis teljesen mások az együttélési szabályok. Eddig a közösségi együttlétet, beleértve a délutáni együtt tanulást támogatták, most az ellenkezőjét. Eddig a szünetben kihajtották őket az udvarra futkározni, most alig jutnak ki. Eddig a mozgást preferálták, most még a tornaszerek használatát sem engedik meg nekik. Nehéz eligazodni a sokféle hír és álhír között a járványhelyzet alakulását illetően (a hírek és azt azokat értelmező újságcikkek mellett mindenkinek megvan saját, gyakran a közösségi felületeken is megosztott véleménye; ráadásul mi külföldi hírforrásokból is tájékozódunk, így még színesebb – és szerencsére józanabb – a kép, amit ezen a téren látunk…), ezért mi amellett döntöttünk, amihez eddig is tartottuk magunkat: betartjuk az adott helyzetre előírt szabályokat, bízunk a Jóistenben, nem pánikolunk és másokat sem nyomasztunk aggodalmainkkal (ha esetleg épp vannak). 

A kérdés az: hogyan viszonyuljunk mindehhez mi, szülők és hogyan értessük meg gyerekeinkkel az új szabályok szükségességét, amikor néha magunk sem értjük? Három gyermekünk három különböző iskolába jár, amelyek háromféle intézkedési tervet közöltek velünk a nyár utolsó hétvégéjén, sőt még hétfőn késő este is – ami elég bosszantó, ugyanakkor érthető is, hiszen nekik is kellett idő, amíg a minisztériumi utasítások alapján kidolgozzák a számunkra megfelelő és kivitelezhető protokollt. Nem örültünk a késő esti kötelező olvasmányoknak mi sem, de tudomásul vettük, és megkértük gyerekeinket: kövessék az előírásokat. Mindegyik iskolánál azt és úgy, ahogy elvárják tőlük; függetlenül attól, mi mit gondolunk róla. Egyszerűen nem látjuk értelmét másképp tenni; sem mérgelődni, sem hangosan tiltakozni, sem csendben szabotálni, hiszen azzal csak gyerekeinknek okozunk kárt. 

Az iskolák vezetői és pedagógusai bizonyára sokat dolgoztak a múlt héten azon, hogy elkészítsék az előírásaikat, hogy kitalálják és megoldják, hogyan tudnak a gyerekeinkre a legbiztonságosabban vigyázni, és bizonyára át fogják gondolni a kevésbé életszerűre sikerült belső szabályokat is. (Már vannak is ráutaló jelek: tegnap a kapu előtti hőmérőzés miatt reggel 8:20-kor még kígyózott a sor a szomszédos suli előtt, az utolsó gyerek valószínűleg az első óra végére ért be, így ma már igyekeznek másképp megoldani, például szúrópróbaszerűen vagy osztályszinten hőmérőzni.) Az iskola dolga kitalálni az ott működő megoldásokat; nekünk, szülőknek pedig „csak” az a feladatunk, hogy együttműködjünk velük ebben (amellett persze, hogy kitaláljuk a saját élet(ter)ünkben ugyanezt, az otthon működő „protokollt”).  Szülőként nem az a feladatunk, hogy felülbíráljuk a hatóságok és/vagy az iskolák intézkedéseit (főleg nem a gyerekeink füle hallatára), hanem az, hogy felkészítsük őket a helyzetre. De persze nagyon nem mindegy, mit és hogyan beszélgetünk velük a témáról. Mit és hogyan mondjunk el nekik azért, hogy legyenek tudatában a helyzetnek, de ne pánikoljanak tőle; legyenek körültekintőek, de ne éljenek állandó félelemben; tartsák be az előírásokat, de ne rettegjenek, ha valamit mégsem sikerült maradéktalanul betartani; a szabályok betartatása társaikkal pedig nem az ő dolguk, hanem a pedagógusoké. 

Mint a gyermeknevelés annyi területén, a kulcs itt is nálunk, szülőknél van: ha mi nyugodtak vagyunk, ésszerűen és életszerűen gondolkodunk, akkor bizonyára gyerekeink is nyugodtan, ésszerűen és életszerűen fognak viszonyulni a járványhelyzethez (is). Mi ezt tesszük és úgy tűnik, beválik. Második, negyedik és hatodik osztályt kezdő gyerekeink tegnap órákon át meséltek az első napjukról, először az új iskolai rendelkezésekről, aztán az osztálytársaik maszkviseletéről, végül áttértünk az élet egyéb dolgaira. Például arra, hogy a nemrég még ovis kislányunk hogyan érezte magát az iskolában, hogy hívják az osztálytársait, milyen az osztályterem, az iskolaudvar, az ebédlő, az órarend, a tankönyvek, a reggeli és az ebéd; vajon mikor lesz a szolfézs és a kórus, amit annyira vár. Vagy arra, hogy a fiaink miről beszélgettek a szünetekben a hat hónap után végre viszontlátott osztálytársaikkal, van-e változás a tanári karban, hány új tantárgyuk és bekötendő tankönyvük lesz. Vagyis az iskolai élethez hozzátartozó, ügyes-bajos dolgaikról, amelyek számukra most is ugyanolyan fontosak (és ezért nekünk is azok kell, hogy legyenek), mint korábban. Hosszasan beszélgettünk ezekről, mert meggyőződésünk, hogy az életünknek (és így a beszélgetéseinknek) nem szabad csak egy, az a bizonyos téma körül forognia. Hisszük, hogy a járványon túl is van élet. Ahogy előtte is volt. Még akkor is, ha az sok szempontból más lett, illetve már sosem lesz ugyanolyan, mint korábban volt.

Hisszük, hogy bár életünk legtöbb dimenziója alaposan megváltozott, fontos megőrizni „előző életünkből” mindazt, amit értékesnek tartunk. A gyerekeink tegnap nagyon boldogan jöttek haza, minden körülmény ellenére. Tele mesélnivalóval, izgatottan az újdonságok miatt, de félelem nélkül. Így szeretném őket viszontlátni minden nap. Nagyon bízom benne, hogy még sokáig megtehetem.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger