Nekem a vitorlázás…

Nem igazán tudom megmagyarázni, miért vagyok annyira oda a vitorlázásért, ahogy azt sem, miért lelkesedek annyira bármilyen vizes sportért. Ezen a nyáron sajnos nem jutottunk el a Balatonra hosszabban, de a vitorlázás így sem maradt el. Ahogy pár évvel ezelőtt, idén is ezt kértem születésnapomra a családtól; és bár még odébb az ünnepnap, az ajándékot már behajtottam: vasárnap vízre szálltunk Alsóörsön.

A vízzel, a Szent Anna tóval, a Balatonnal és a tengerrel szoros érzelmi kapcsolatomat már több cikkemben kifejtettem; azóta újra és újra oda lyukadok ki, hogy a vízimádatom bizonyára onnan jön, hogy gyerek- és fiatalkorom meghatározó élménye volt a közeli tavakban történő gyakori fürdés. Ez azóta már gyakorlatilag lehetetlenné vált, mert a legtöbbet lezárták a fürdőzők elől, ezért igyekszem az élményt máshol pótolni. És minden alkalmat megragadni ahhoz, hogy vízben vagy annak közelében legyek. A vonzódás nemcsak az úszásra (vagy fiaim sportjára, a vízilabdára) vonatkozik; bármilyen vízi járművön is szívesen töltök időt, de szívem csücske egyértelműen a vitorlázás. Ezt sem igazán értem, de így van.

A vitorlázás mint lehetőség, sajnos a 40 évvel ezelőtti Erdélyben szóban sem jöhetett; és később, budapesti egyetemista koromban sem, hiszen számomra elérhetetlen luxusnak számított. Maradt tehát a megmagyarázhatatlan vágyakozás; amit csak megerősített az a örök emlékű kaland, amikor az egyik tatai egyetemi táborból egy szívemnek (akkor) nagyon kedves fiú elhívott magukkal (egy barátjával együtt) vitorlázni. Életemben először voltam vitorláson akkor; s míg a fiúk keményen dolgoztak, én csak ültem megbabonázva és csordultig teli szívvel élveztem a suhanást, a simogató szelet, a felcsapó vizet, az ébredező Balatont és a felkelő nap látványát.

E romantikus emlék akár azt is igazolhatja, hogy mindez csak egy nosztalgikus, de üres vágyódás a részemről; és vitorlázásban jártas ismerőseim bizonyára hozzátennék azt is, hogy ha ténylegesen nekifognék vitorlázni tanulni, akkor talán már kevésbé lennék lelkes. Nem tudom, de nekem egyelőre jó így. Öt évvel ezelőtt egy ismerősöm ismerősét kértem meg, hogy pár órát vigyen minket (családilag) vitorlázni; most pedig – mivel ő nem ért rá -, barátaink tanácsára az alsóörsi Sport Yacht Klubot kerestük fel, ami utólag is jó döntésnek bizonyult.

Pár éve a gyerekeink még kicsik voltak, így a családi vitorlázás inkább az ő felügyeletükkel telt; most viszont érdemben tudtam élvezni a négy órás kalandot (s csak időnként pánikolni, amikor a nagy szélben olykor erősen megdőlt a hajó). Miközben fiaim és férjem élénk érdeklődéssel követték a kapitány mozdulatait, kéréseit; én csak ültem megbabonázva és csordultig telt szívvel élveztem a suhanást, a simogató szelet, a felcsapó vizet, az ezerszínű Balatont és az időnként még nyári meleget árasztó, de egyébként már erősen ősszagú napsütést. Cserzett arcú kapitányunk türelmesen magyarázott, válaszolt minden felmerülő kérdésre, akár többször is. Nagyfiunknak folyamatosan adott feladatokat, amiket ő lelkesen és ügyesen elvégzett, így dicséretben is részesült; hát persze, hogy azóta ő is vitorlázni akar, de nemcsak álmodozó potyautasként mint én, hanem rendesen, megtanulni. Lehet, hogy újabb öt év múlva már a fiam fog elvinni vitorlázni a Balatonra?…

Azt azért még elárulom, hogy a Zsolttól tanult szavak – grossz, bumm, orrvitorla, klem, reffelés, mancsaft, lúvolás, stb. – nem voltak teljesen ismeretlenek a számunkra; s valószínűleg ez is indokolhatja családom lelkesedését. A járvány kitörése előtt ugyanis kölcsönkaptunk egy kötetet Arthur Ransome Fecskék és fruskák sorozatából. Én korábban nem is hallottam róla, de annyira megtetszett, hogy utána kivettük az összes meglévő kötetet a Hűvösvölgyi könyvtárból… A szerző olyan élvezetesen és részletesen – a mai gyerekek számára talán már túl lassú tempóban; ezért is kérték a gyerekeim, hogy inkább én olvassam fel nekik – meséli el a száz évvel ezelőtti angliai gyerekek vitorlázós-kalózos-felfedezős kalandjait; hogy az olvasó nemcsak úgy érzi, hogy ott van velük, hanem azt is, hogy ő maga is tud vitorlázni. Ami persze nem igaz, de mégis ad egy olyan kapcsolódást, ami után könnyebb lehet a tanulás is – ahogy ez most kiderült.

Köszönet az élményért a Sport Yacht Clubnak és különösen a kapitánynak, hogy nemcsak a szülinaposnak szereztek emlékezetes élményt, hanem az egész családnak. Bizonyára jövünk még; és nemcsak így, potyautasként, hanem tanulás céljából is, hiszen nagyfiunknak már most várja a jövő évi vitorlástábort és a kapitány által felajánlott diákmunkát is.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!