Harmadik hetünk Amerikában, avagy turistaként New Yorkban

A kellemes és tágas, de a kánikula miatt mégiscsak zártnak érzett cliftoni szállodai apartmanban töltött első két hét után azt mondtam a férjemnek: vagy a gyerekeket küldjük el valamilyen táborba, vagy én megyek el otthonról. Míg ő ügyintézett és dolgozott reggeltől estig, én egyre kevésbé tudtam lekötni gyerekeim energiát. A New Yorki vívótábor életmentőnek bizonyult; és a magyar edzőnek köszönhetően nemcsak nekem, hanem a gyerekek számára is életre szóló élményt nyújtott.

Ha hétvége, akkor óceánpart és magyar templomi közösség

Júl 16. Ha szombat, akkor óceánpart! Ezt múlt hétvégén eldöntöttük, s egész héten nagyon vártuk (legalábbis én és a gyerekek biztosan). Ismerősünk javaslatára ezúttal a Sandy Hook Beach-re mentünk, s annyira jó volt, hogy jövő héten is visszatérünk oda. Ez egy hosszúkás sziget, jobb oldalán óceán, baloldalán öböl, most az előbbit választottuk, jövő héten pedig az utóbbit. Ez a homokos part sokkal természetesebb volt, mint a múltkori, ráadásul sok strand követte egymást, így a tömeg is eloszlott. 

Csak a szemét ne lett volna… Ezen a szigeten az elv, hogy nincs egyetlen kuka sem, mindenki maga gondoskodik a szemétjéről; ami sajnos nem minden tart be, így itt-ott eldobott szemetek amiből a vízbe is jutott, ezért sokat kellett sétáltunk a parton, amíg egy tisztább részt találtunk. De mire ez megtörtént, és én is rászántam, hogy belemenjek a ma nem annyira hideg vízbe, eleredt az eső. Egy darabig még élveztük is, de aztán a vízimentők mindenkit kiparancsoltak a vízből, majd a strandról is. (A parancsnak ellenszegülőkből most sem volt hiány; ahogy a mentősök eltűntek, egyesek visszamentek a vízbe, őket egy rendőrautó szólította fel a távozásra.) Mivel az eső hamar elállt, nem siettünk haza, kimentünk a sziget végébe, Amerika legrégebbi világítótornyához, és a körülötte lévő XIX. századi katonai épületegyütteshez (Ford Hancock). A toronyba nem tudtunk kimászni, mert épp bezárt, de az épületek között és a parton jót sétáltunk. 

Júl. 17. ️Ha vasárnap, akkor Passaic és Szent István templom, 11 órás magyar mise és közösségi élet. A szentmise ma azért volt különleges, mert a fiaink is ministráltak; ugyanis visszaérkezett magyarországi családi nyaralásáról az itteni ministránsvezető, aki mise előtt gyorsan elmondta a tennivalókat nekik, ministránsruhát adott rájuk és bedobta őket a mélyvízbe. Kiúsztak belőle. Csongi egyszer más irányba vonult, másszor elaludt kezében a gyertya lángja, de egyébként ügyesek voltak és majd idővel még rutinosabbak lesznek…

Mise után átadtam két dedikált könyvet Laci atyának (és általa az itteni közösségnek is): a sajátomat és egy másikat, amibe én is írtam néhány gondolatot a magyar kultúráról (címe: Ami összeköt; szerkesztette: Kiss Fruzsina). Utána tudtam meg, h mennyire jó helyre is kerülnek, ugyanis a ministránsvezető körbevezetett a templomban, megmutatta a felújított alagsori könyvtárat (a polcok még letakarva, így még nem tudtunk elmélyedni bennük, de az már biztos, hogy nem maradunk olvasnivaló nélkül) és a hittantermet, ahol a misék alatt ősztől hittanórákat tartanak. Utána megnézhettük a sekrestyét is, ahol a kifüggesztett arcképeket nézegetve meghallgathattuk a 1903-ban elkészült templom és plébánosainak röviden összefoglalt történetét (és megtudtuk például azt is, hogy Laci atya az első, aki közvetlenül Magyarországról került ide). A végén megállapítottuk, hogy Amerikáig kellett jönnünk ahhoz, hogy benézhessünk egy templom sekrestyéjébe… 

Utána elmentünk ebédelni az ministránsvezető családjával, ugyanis ők azok, akik nem messze fogunk lakni tőlük Denville-ben, és 13 éves fiuk nagyon várt minket, pontosabban a fiainkat, mert neki három húga van, akik viszont Kincsőre voltak kíváncsiak. Lettek is nagy barátságok pár perc alatt…  Velük egy macedón étterembe mentünk, ahol (ahogy a múlt heti lengyel bolthoz hasonlóan) alig beszéltek angolul; de számunkra ismerős ízű ételeket készítettek el finoman, ráadásul hazai tálalásban (fatányérok, agyagtálak). Mindez nem a nosztalgia vagy a hazafiság miatt fontos, hanem azért, mert a két kisebb gyerekünk alig eszik valamit az itteni étekből… Ebéd után a család elkísért a garfieldi cserkészházhoz is (merthogy a szülők mindketten cserkészvezetők is – elképesztő és csodálatra méltó mennyi önkéntes feladatot vállalnak munkájuk és családjuk mellett), megmutatták belülről, meséltek az itteni magyar cserkészek történetéről és a ház létrejöttéről, végül cserkészruhákat is adtak kölcsön a táborra. A képeken látható zöld cserkészpulcsikat megvettük, hogy legyenek, illetve maradjanak kézzelfogható emlékeik is majd a garfieldi cserkészetről. Ahogy a múlt héten megismert magyar családban, náluk is (ami nem csoda, hiszen a már Amerikában született apák testvérek), otthon kizárólag magyarul beszélnek, így a legkisebb gyerekek csak magyarul tudnak, magyar óvodába járnak, az angol nyelvvel majd csak iskolás korukban fognak találkozni. 

Öt nap New Yorkban

Júl. 18. Ma volt a vívótábor első napja. Mindenki álmos és nyűgös volt a reggeli koránkelés miatt, és semmi kedvük nem volt, sem bebumlizni busszal New Yorjba, sem ott edzésre menni; de útközben lassan elmúlt a rosszkedv, és mire a múlt héten látott edzők széles mosollyal köszöntötték őket, akkora már ők is vissza tudtak mosolyogni. Utólag mesélték el, hogy mivel hét első napja volt, mindenki bemutatkozott, és mondott pár szót magáról, az edzés alatt pedig minden jelenlévő nyelven számolták a gyakorlatokat, így magyarul is. Amikor értük mentünk (még az edzés vége előtt, mert időre kellett mennünk valahová . erről később), akkor egyáltalán nem örültek nekünk, mert épp a vívógyakorlatok következtek volna. Röviden: jól érzik magukat, szeretik, és nem zavarják a nyelvi akadályok.

Ezalatt mi kettesben átsétáltunk Manhattan sziget másik oldalára, egy 91 éves ‘56-os forradalmárral, Hóka Ernő bácsival és családjával találkozni, ebédelni. Az öregúr gyermekeként szereti Gábort, aki egyetemistaként sokat volt nála és türelmesen hallgatta végig szabadságharccos történeteit. Az edzés utána a gyerekekkel közös program következett, amit tegnap este találtunk ki a hét minden napjára. Mivel a múlt heti látogatás után már nem is vágytak a nagyvárosba (és ezt ma reggel ki is fejtették újra), ezért szerettük volna annak egyik szebb, ha nem a legszebb arcát megmutatni nekik, így egy 2,5 órás hajókirándulásra mentünk, aminek meg is lett a hatása: New York mégiscsak szép, jöjjünk még, mondták utána. Valóban csodás látvány volt, az időnként leszaladó eső ellenére is.

Júl. 19. Második nap New Yorkban. Újdonság (aminek tudatában alig aludtam előző éjszaka), hogy Gábor nem jött velünk, vagyis egyedül leszek a három gyerekkel. Szerencsére a buszállomástól meglepően egyszerű eljutni a vívóteremig, egy kis séta és egy metró, és mivel tegnap már “elpróbáltuk”, ma simán odajutottunk, már a gyerekek is tudták az utat. Annyira korán odaértünk, hogy még be se engedtek a terembe, kivéve azokat, akik fizették az “early arrival fee”-t (elképedésemre a magyar edző is megerősítette, hogy van ilyen és hogy szerinte is butaság). Javasoltam nekik, hogy sétáljunk egyet a környéken, de nem akartak, nagyon be voltak sózva, hogy edzeni akarnak. Igyekezetüknek meg is lett az eredménye: ma már nemcsak beöltöztek, hanem be is kötötték őket és egymással “szabályosan” vívtak. Csongiék a Vasasban egy év alatt nem jutottak el idáig, így most rettentően élvezte, hogy alaposan elverte kijelölt partnereit. És utána kedvesen megdícsérte a testvéreit, hogy milyen ügyesek már a tábor második napján.

A 10-15 óra közötti edzésidő nekem öt óra szabadidőt jelentett! Magam sem hiszem el, de amíg tegnap este ki nem találtam, hogy mit is nézzek meg a héten délelőttönként egyedül; ami nem kis kihívás, mert jó ideig nem tudtam eldönteni, mi az, amit család nélkül akarok látni; addig nem is igazán vágytam rá. Pedig már nagyon-nagyon vágyom az énidőre, az elmúlt két hétben különösen; részben ezért is kerestünk nekik tábort. De ahogy sikerült átnézni az útikönyvet és a neten talált javaslatokat, annyi ötlet összegyűlt, hogy választanom kellett: végigtrappolom a szabadidőmet; vagy ráérősen nézelődöm, s ami nem fér bele ezen a héten, majd sorra kerül máskor. Nem automatikus a válasz, mert óhatatlanul bekapcsol a turista-üzemmód; de sikerült átkapcsolnom és leendő amerikai lakósként lelassítanom, és az elsőként kinézett, eddig csak kutyafuttában megnézett Time Square-t komótosan végigjárnom; a Bryant Parkban pedig egy padon egy órát ücsörögve kávéznom; a New York Public Library-ben pedig minden termet végigjárnom; a Munkácsy festménynél és fejszobornál hosszan elidőznöm; az Amerika történelmi eseményeiről szóló kiállításnál mindig egyes feliratot elolvasnom, s a Grant Central Terminalt is megcsodálnom. Egyre jobban élveztem a régóta vágyott, de egy ekkora nagyvárosban mégiscsak szokatlan egyedüllétet; úgyhogy már várom a holnapot. 

A délután is kényelmes tempóban, de izgalmasan telt. Eleinte újra szoknom kellett azt a kihívást is, hogy egyedül mászkálok egy magyarországnyi lakosságú városban a három gyerekemmel; de hála Istennek, ők is érezték ennek súlyát és meglepően együttműködők voltak. (Többnyire… csak párszor kellett rájuk szólni, hogy egyedül ne kolbászoljanak el, mert jó eséllyel nem fogom megtalálni őket…) Azért, hogy továbbra is akarjanak New Yorkba jönni, újabb lélegzetállító látványosságot néztünk meg együtt: felmentünk a Rockefeller Center tetejére. Nem részletezem, mit éreztem, amikor a három gyerek háromfelé szaladgált 66-68 emelet magasan egy üvegfal előtt; míg én az épület kőfalának tapadva próbáltam az eszemre hatni és győzködni magam, hogy ugyan az építőmunkások közül sokan szenvedtek halálos balesetet, de a turisták nem szoktak leesni innen… És ha már feljöttem, akkor mégiscsak érdemes lenne legyőzni valahogy a szörnyű tériszonyomat és körül is néznem… Megtörtént, még fotózni is tudtam (amikor már nem remegett annyira a kezem); s a látvány tényleg lélegzetállító, de még nem felejtettem el gyerekeim hol kaján, hol együttérző, hol szánakozó pillantásait sem… És csakazért is kimegyek majd a héten az Empire Building tetejére is! 

Ezek után kifejezetten vágytam egy mélyebb élményre (és megköszönni a Jóistennek, hogy túléltem a 66 emeletnyi magasságot… ), így onnan a közeli Szent Patrik Székesegyházba sétáltunk át, ahol kellemes meglepetésként a múlt héten látott “nyitott”, mégis kongó templomokhoz képest itt sokan voltak, turisták és misére érkezők is. A gyerekeket nem tudtam meggyőzni, hogy a mise fontosabb, mint a szemközti Lego Store, s mivel kettő nem fért volna bele az időnkbe, így a mise maradt el (majd pótoljuk vasárnap), és ők beszabadultak a kiállítóteremmel egybekötött legoboltba, ahonnan alig tudtam kivonszolni őket, hogy aztán majd’ elaludjanak a fáradtságtól a buszon.

Júl. 20. Vívótábor harmadik napja. Ma már izgalom nélkül, rutinosan indultunk útnak, a tegnapi túl korai érkezést elkerülendő megnéztük alaposabban a Times Square-t; de így viszont majdnem elkéstünk, mert a metró váratlanul megállt, s onnantól lépésben haladt pár megállót. Nem volt kellemes érzés, s nemcsak a várható késés miatt, de kiderült, ez itt teljesen megszokott. Ami a mai vívás illeti, edzés vége előtt értem vissza, és elkaptam néhány menetet; Csongort és Gergőt is láttam vívni, ráadásul mindketten nyertek, sőt az aznapi tábori körversenyben csapatuk első lett.

A mai szabadidőmbe egyetlen látnivaló, a Museum of Modern Arts (MOMA) fért bele. Bár több mindent terveztem, de az utazási előzmények hatására s egy hirtelen ötlettől vezérelve nem ültem metróra, hanem elgyalogoltam odáig. 80 percig tartott… de minden percét élveztem, mert a nagyját (35 utcányit) a Central Parkban vagy mellette sétáltam; a többit város számomra új részén kellett megtennem, s bár a leggazdagabb negyedet magam nem kerestem volna fel, nem bántam, hogy azt is láttam. Így viszont kevesebb idő maradt a múzeumra; ahol elkövettem azt a hibát, hogy lentről kezdtem a nézelődést és a számomra igazán érdekesekre, a legfelső szintre alig jutott időm… De így is nagy élmény nyújtott a múzeum (a lenti modernebb alkotások kevésbé); főleg a büszkén lefotózott Moholy-Nagy vagy a román Brancusi szobra, ezek miatt szerintem még visszatérek oda… 

A gyerekekkel közös program most kevésbé szép, inkább maradandó élményt jelentett: megnéztük a 9/11 Memorial & Museum-ot, az ledőlt ikertornyok helyén épült kiállítást. (2005-ben, amikor erre jártunk, még építési terület volt.) Ehhez már Gábor is csatlakozott, s amíg rá vártunk, megnéztük a tornyok helyén álló, vízeséseket, névfeliratokat; s aztán együtt mentünk be a múzeumba, ahol mindenféle módon (képek, filmek, szövegek, tárgyak, stb.) mutatták be a 21 évvel ezelőtti borzalmakat. Mondanom sem kell, mindannyiunkat nagyon megérintették a látottak-hallottak. A gyerekeim is tudtak az akkori eseményekről, de ilyen mélységben nem (mi sem), így a hazafele úton és az esti vacsoránál is csak ez volt a téma; ami az előző estéken nem történt meg. Olyankor inkább már a következő napi programról szoktak kérdezgetnek; pedig az előző két napban is elképesztő látványban és élményekben volt részük. De ez ugye másképp volt hatásos, s bár Kincső időnként megjegyezte, hogy nem jó érzés kelt benne a látvány, sem az arról való beszélgetés; nem bánom, sőt kifejezetten örülök, hogy megnézték – így már egészen biztos, hogy egy életre megmarad bennük. Ittartózkodásunk óta először egy kicsit amerikainak is éreztük magunkat.

Utána elsétáltunk a Trinity Church-höz, New York legrégebbi templomához, de sajnos épp az orrunk előtt bezárt (ma valahogy nem volt szerencsém a templomokkal: a MOMA mellett is felfedeztem egy katolikus templomot, de sajnos nem jutott rá időm…); majd megkerestük a Vietnámi veteránok New Yorki emlékművét, ahol megtudtuk, hogy csak innen 1700 fő vesztette életét; s a legfiatalabb katona egy anyakönyvi kivonatát meghamisító 14 éves fiatalember volt, aki 15 évesen halt meg abban a teljesen értelmetlen háborúban. (Igen, tudom, hogy az összes háború az, ahogy az afganisztáni vagy a mostani orosz-ukrán is.) Utána én még szerettem volna Manhattan déli csücskén végigsétálni, de a gyerekeknek már nem volt ereje; sebaj, majd pótoljuk máskor, ahogy az Amerikai Indiánok Múzeumát is. Sajnos a kalandjaink mégsem értek véget: más buszra ültünk, mert hittünk a sofőrnek, hogy jó lesz nekünk, de ez egy minden fűszálnál is megálló helyi járat volt, ami végül be sem jött Cliftonba; hanem a szomszéd városkáig ment, ahonnan még 20 percet kellett gyalogolnunk hazáig (és így kb. egy órával később értünk haza a kelleténél). Úgy látszik, ma az utazás is drámaira sikerült, nemcsak a látnivalók… 

Júl. 21. New York-ba látogatós hetünk negyedik napja. Ma már az indulás is sokkal lazább volt, később keltünk, rutinosan közlekedtünk. Volt ugyan egy kisebb kalandunk a metrókártya feltöltésével és használatával, aminek spontán megoldásaként átbújtam a beléptető kar alatt, gyerekeim legnagyobb megrökönyödésére. (Az államkasszát nem rövidítettük meg, négy jegyet használtunk el, csakhogy a feltöltős kártyát anélkül húzta le a leolvasó, hogy kinyílt volna a beengedő kar, s mivel egy kártyát egyszerre csak legfeljebb négyszer lehet használni, vagyis egymásután négy ember mehet be vele, a három gyerek után engem már nem engedett át…).

Mára a Guggenheim Múzeumot néztem ki magamnak, ahova csak egyszerűen (de jó hosszan) átsétáltam a Central Park másik oldaláról. Sok szépet láttam, de legtöbbet most is az impresszionistáknál időztem. Viszont úgy látszik, kezdek telítődni a múzeumoktól és fáradni a rengeteg mászkálástól, mert két óra múlva megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy véget ért a kiállítás. Utána már nem akartam sehova menni, csak kiülni a Central Parkban a fűre, piknikezni és olvasni. El is indultam, de váratlanul dörögni kezdett, majd leszakadt az ég, egymás után többször is, így a tervből nem lett semmi. Szerencsére az első özönvíznél épp a park közepén jártam ahol találtam menedéket, de a vívóteremig még kétszer kapott el a záporeső… A napok óta feleslegesen cipelt esernyőt persze éppen ma reggel tettem ki a táskámból, pedig már a hétfő elázáskor eldöntöttem, hogy nem hallgatok az időjárásjelentésre… 

A teremben megint sikerült elkapnom a gyerekeimet vívás közben, a fiaim egymással vívtak éppen, Kincső pedig egy másik kislánnyal. Olyan jó érzés volt látni őket, majd hallani lelkes beszámolójukat, s megint elhangzott, hogy nagyon várják a holnapi, utolsó mérkőzéseket; mert utána eredményhirdetés is lesz, és hogy ősztől szeretnék az iskola mellett is folytatni vívást. Viszont annyira fáradtak voltak, hogy semmilyen programot nem akartak utána; hogy alig bírtam meggyőzni őket a szerencsére közelben (vagyis csak 10 utcányira) lévő múzeumról (American Museum of Natural History). De amint bejutottunk, nem volt több nyafogás, illetve csak annyi, hogy milyen kár, hogy nemsokára zár a múzeum, majd még jöjjünk vissza; mert rengeteg az izgalmas látnivaló. Utóbbi egyébként odakint is akadt: zárás után leroskadtunk egy padra a Central Park szélén, pihenni és uzsonnázni; s a kukák mellett máris megjelentek a megszokott galambok és mókusok mellett a patkányok s végül egy mosómedve is… Mivel időben hazaértünk, belefért egy rövid csobbanás a rég nem látott szállodai medencébe, ahol kiderült: ma karaoke-est van. Hát, inkább nevetséges volt mint jópofa, de az idős lakók láthatóan jól érezték magukat, s persze a gyerekeim is, akik azonnal kaptak az ingyen kaja-innivaló-fagyi lehetőségen. 

Júl. 22. Táboros-városnézős hetünk utolsó napja. A gyerekek nagyon izgatottan várták a mai táborzáró versenyt. Reggel amikor a wifi miatt egy darabig ott maradtunk ügyintézni; láttuk, hogy nemcsak egymással vívnak, de maguk is bíráskodnak az edzők felügyelete mellett; ez nagyon tetszett, szerintem is sokkal jobban magukévá teszik a szabályokat is. Amikor pedig értük mentünk, éppen elkezdődött a díjkiosztó. A csak egy hete vívó, de nagyon lelkes Gergő második lett a fiúk között; míg az egy éve, sokkal megalapozottabb technikával, de egyelőre kevésbé harcos hozzáállással kardozó Csongi “csak” harmadik; Kincső pedig a nyolcadik a lányok között, amivel ő elégedetlen volt; mi viszont nagyon büszkék rá/rájuk és arra, hogy továbbra is elkötelezettek az őszi folytatást illetően. A magyar edzőlány megígérte, segít nekünk közelebbi vívóhelyszínt találni és ami a legfontosabb: egy jó edzőt. 

Délelőtt végül nem mentem el a tervezett MET-be (Metropolitan Museum of Art-ba, mert végül Gábor is bejött velünk; először ügyintéztünk, majd meglátogattuk egy másik régi magyar ismerősét, aki 30 éve él itt; pontosabban kétlaki életet, ingázva Budapest és New York között, zenész, egyetemi tanár és közben a NY-i Hungarian TV-t viszi (fel is kért munkatársának). Miklós rengeteg érdekes-szomorú dolgot mesélt az itt élő bevándorlók (magyarok és nem magyarok) pénzügyi, kulturális és hitéletének drasztikus változásáról. Minél jobb az élet otthon, annál kevesebben jönnek ide és egyre többen mennek haza, így egyre gyengül a szórványmagyarság helyzete; amiért egyik szemem sír, a másik nevet – mondta. Erre eddig még nem gondoltam, pedig teljesen logikus.

Délután pedig jött az egész héten várva várt Empire State Building. Mivel a lefoglalt időpontig volt egy óránk, javasoltam a családnak, hogy megmutatom a hét elején megcsodált Bryant parkot és a Grand Central Terminalt; de csak előbbiig jutottunk el, ott sztrájkolni kezdtek a meleg és a fáradtság miatt. És csalódottak is voltak, mondván, hogy a Bryant Park milyen kicsi- ezt eleinte nem is értettem; aztán rájöttem, hogy a Central Parkhoz hasonlítják. Aklimatizálódnak… Mivel a Rockefeller volt az első felhőkarcoló, ahova feljutottunk; azt hittem, hogy az az élmény marad meg élénkebben, de a Empire még azt is überelte… Talán nem is annyira a látvány, mint inkább a tálalás miatt; amíg feljutottunk, több izgalmas kiállítótermen kellett átmennünk (korabeli hangulatú rövidfilmek a környékről; szobrok és fotók az építkezésről; technikai információk a liftekről; plakátok a filmekről, melyekben szerepelt az épület, ott járt hírességek fotói, stb.); így mire feljutottunk, mi is meg lettünk győzve, h a világ leghíresebb épületében vagyunk. Így kell ezt! 😉

Mivel a jegyünk egy aznapi késő esti látogatást is tartalmazott, így az volt a tervünk, hogy megvacsorázunk, és utána visszamegyünk megcsodálni az éjszakai várost, méltó lezárásaként a hétnek és a három hetes ittlétünk megünneplésének. Sajnos nem így alakult: Csongi a kajától és a fáradtságtól váratlanul rosszul lett, úgyhogy gyorsan haza kellett jönnünk. A héten már többször panaszkodott hasfájásra; lehet, h az itteni kaja nem tetszik neki, vagy valami vírus kínozza; mindenesetre én annyira örültem, hogy hazaérve jobban lett, hogy a várva várt látvány elmaradását nem is bántam.

Már csak azért sem, mert épp ma reggel derült ki, hogy bár Gábor céges biztosítása kiterjed a családra; de ezt csak akkor lehet érvényesíteni, ha mindenkinek lesz TB kártyája, ahhoz pedig TAJ szám (SSN) kell – minden gyereknek (!). Vagyis két héttel ezelőtt tévesen tájékoztattak arról a cliftoni irodában; amikor csak az én SSN-kérvényemet fogadták be, állítva, hogy Gergőnek nem kell, mert úgysem dolgozhat. Magyar fejjel logikusnak tűnik, hogy igenis kell TAJ/SSN az ellátáshoz, de simán elhittük az ügyintézőnek, h itt más a rendszer. Hétfőn mehetünk vissza… Ráadásul a gyermekorvosunk kiválasztása és a kötelező oltásokkal kapcsolatos magyar-amerikai különbségek (van bőven) kiderítése is éppen ma történt; de erről majd inkább akkor, ha már a végére jártunk; ma így is már éppen eleget írtam.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!